Coaching és pszichológia Ontarioban, ICF ACC megújítás és coaching ajánlat

Még a kiköltözésünk előtt rájöttem, a pszichológus diplomám elfogadtatása Ontarioban nem lesz egyszerű. Ez alatt nem azt értem hogy nem fogadják el a mesterszintű diplomát az itteni megfelelőjeként. Elfogadják, de itt ez nem elegendő ahhoz hogy regisztrált pszichológussá váljak. Ontarioban a segítő szakmák szabályozottak (regulated) és a különböző pozíció elnevezésekhez eltérő tanulmányi és gyakorlati bemeneti feltételek tartoznak. A cikk végén írok ezekről is.

A munka- és szervezetpszichológia mesterképzés után még Magyarországon HR területen vállaltam munkát, és szervezetfejlesztéssel, vezetői felmérésekkel és fejlesztéssel, kiválasztással foglalkoztam. Nagyon élveztem ezen belül, és ezen felül az egyéni tanácsadást, amit a szakterületemnek megfelelően a következő témákban ajánlottam és vállaltam: vezetői vagy munkahelyi problémák, karrier tanácsadás, önismeret és készségfejlesztés. Az egyetem alatt módszerspecifikus képzésben is részt vettem, így az egyéni üléseket szervezhettem például az autogén tréning (relaxációs módszer) köré is, illetve ezt tudtam alkalmazni mint módszert ha szükségesnek láttam. Tanultam CBT-t, azaz kognitív viselkedésterápiát is, innen kaptam eszközöket depresszió, szorongás, és személyiségzavarok kezeléséhez. Ezt azért gondoltam szükségesnek mert az egyéni tanácsadás során néhányszor felmerült ilyen diagnózis, és szívesen irányítottam a klienst ilyen esetben nálam kompetensebb kollégához, de nem minden ügyfél volt erre nyitott. Amikor már kialakult a bizalom köztünk, nem akarták újrakezdeni egy másik szakemberrel.

Akkoriban bátran ráírhattam a névjegykártyámra és reklámozhattam magam mint pszichológus, vagy munka- és szervezetpszichológus, vagy karrier tanácsadó, akár autogén tréner. A távolból nézve úgy tűnik, ezt a kuruzslótörvényként elhíresült szabályozás bevezetése után is megtehetném, de terápiát nem végezhetnék – nem is tenném, hiszen ebben nincs végzettségem, sem tapasztalatom.

Nagyon élveztem az egyéni üléseket, de néha kicsit eszköztelennek éreztem magam ezekben a helyzetekben, ezért elvégeztem egy coach képzést is. Megoldásközpontú brief coachingot tanultam, fantasztikus mesterektől és elképesztően okos csoporttársak között. A coachok általában rövidebb idő alatt képződnek és állami szabályozás ritkán vonatkozik rájuk. Munkájuk minőségét és tapasztalatukat nemzetközi szervezetek segítségével tudják bizonyítani, az egyik ilyen az International Coaching Federation (ICF). Mivel láttam előre hogy Kanadában nehezebb utat fogok bejárni ha az egyéni tanácsadásokat is szeretném folytatni, úgy döntöttem hogy regisztrálom magam az ICF-nél mint Associate Certified Coach (ACC). Ehhez a következő feltételeket kellett teljesítenem: 1. az ICF által akkreditált coach tréning program elvégzése, amely legalább 60 óra; 2. legalább 100 óra coaching tapasztalat, melynek 75%-a fizető ügyfelekkel történt, és a kliensek nevét, és elérhetőségét le kellett adni a szervezetnek hogy ellenőrizzék; 3. coach szakmai ismereti vizsga sikeres teljesítése; 4. díj befizetése. Ezt még 2017 végén mind sikerült abszolválni, és megszereztem az ACC minősítést.

Igen ám, csakhogy ezt a minősítést határozott időre adják. Általában a coachok ebben a szakaszban aktívak, sok klienst vállalnak és néhány év alatt a következő lépcsőre lépnek – Professional Accredited Coach (PCC), a kevésbé aktívak pedig megújítják az ACC-t vagy ha nem coacholnak, csak hagyják veszni. Én az elmúlt 4 évben nem a coachingra koncentráltam, mert ugye országot váltottunk és szerencsésen találtam munkát a HR területen belül ami megfelelő szellemi kihívást jelentett. Rengeteget tanultam a munkában, a nyelvben, és nem maradt energiám arra hogy privát praxist tartsak fenn a coachinghoz, a munkámnak pedig nem része. Érdekes egyébként hogy a munkahelyen a vezetők ´coacholják’ a beosztottakat, a HR Business Partnerek pedig a vezetőket, és ezt én is csinálom. Ez inkább fejlesztés, oktatás, magyarázás és nem a klasszikus coaching eszközeivel történik – ami jellemzően inkább aktív kérdezés, jól figyelés, és visszajelzés. Ahogy eljött a tavalyi év vége, észleltem hogy le fog járni az ACC akkreditációm és elindultam a megújítás útján.

Hogyan zajlik ez? Újra feltételeket kell teljesíteni, amelyek biztosítják hogy a coach ismeretei és készségei frissek maradnak és nyomon követi az új kutatásokat a szakmában, így minőségi szolgáltatást tud nyújtani az ügyfeleinek. A kritériumok ennek megfelelően: 10 óra mentor coaching legalább 3 hónap alatt; megújítási díj befizetése; és 40 óra képzés amelyből 3 óra coach etika, 21 óra alapkompetencia-képzés és 16 óra egyéb képzés.

A képzési feltételeket viszonylag egyszerű teljesítni. Az ICF weboldalán vannak ingyenesen elérhető webinariumok, csak az időt kell rászánni. Az alapkompetenciáknál erre alapoztam, mert ezt könnyedén elfogadják az eljárás során. A 16 óra egyéb képzésbe egy munkahelyi tréninget tervezek beszámoltatni, amely a diverzitás, inkluzivitás (magyarul sokféleség és ezek elfogadása) témájában zajlott az elmúlt két évben. Ezen a programon többször is végigmentem, mert először HR munkatársként részt vettem a pilotban, majd tavaly volt szerencsém az implementációs csapat vezetőjeként 7 szervezeti egységnél 3200 munkatársat elindítani a tréning útján. A mentor coaching viszont nem volt egyszerű menet. Azt tudtam, szívesen járnék újra Enikőhöz, akitől eredetilag tanultam a módszert, és ő támogatott az ACC megszerzésében is. Őt nagyon ajánlom, fantasztikus ember és kiváló szakember! Mellette viszont szerettem volna egy kanadai mentort is, és ez nem volt egyszerű. Egy kis internetes keresgélés után írtam néhány coachnak, de nagyon hamar kiderült, ők nem regisztráltál le magukat az ICF-nél, így a szervezet nem is fogadja el őket mentorként. Felkerestem egy coachot akivel egyszer megérkezésünk után volt egy ülésem, bár a stílusa nem annyira jött be, de gondoltam, legalább ismerős. Ő egy másik iskolánál tanult és annál a szervezetnél szerzett regisztrációt. Végső elkeseredésemben elkezdtem a munkahelyemen kérdezgetni embereket, ismer-e valaki ICF regisztrációval endelkező coachot. És találtam! Egy kolléganő éppen hasonló cipőben volt mint én, és ajánlotta a saját mentorát, de neki 8 hónapos (!!) várólistája volt. Majd továbbirányított egy másik kolléganőhöz, aki már PCC minősítéssel bír. Szerencsém volt, ő kb azonnal el tudott vállalni. Összességében Enikővel sokkal jobban élveztem a közös munkát, de nagyon jó volt betekinteni abba is, hogyan dolgozik egy helyi szakember. Ma reggel volt az utolsó mentor coachingom, és már csak az adminisztráció van hátra, meg az ügyintézési idő.

A megújítási folyamatban arra is rádöbbentem, mennyire hiányzik nekem ez a tevékenység. A munkám során van lehetőségem támogatni vezetőket az aktuális HR problémájuk megoldásában. Ez személyesen is feltölt, igazán akkor vagyok flow-ban amikor segíthetek valakinek. Ennél csak az motiválna jobban, ha a coaching eszközeit is használni tudnám, mert ezek sok esetben és sok szempontból hatékonyabbak mint a direkt tanácsadás. Ezért elhatároztam, az idei évben időt és energiát fogok arra fordítani, hogy elkezdjek coachként (is) működni. Már vannak ötleteim, és több irányban is szeretnék elindulni.

Az egyik ötletem a bevándorlók támogatása munkakeresésben. Igaziból eddig is segítettem sokaknak, akik a blogról megkerestek, itt az ideje hogy ezt szervezettebb formába öntsem. Rengeteg anyagot, tudást gyűjtöttem össze az elmúlt években, amit hasznosítani tudtam/tudok ezekben a kapcsolódásokban. Magam is végigküzdöttem az utat és az ismerőseim példáján keresztül is tudom, milyen nehézségek merülnek fel, és milyen helyzetben mi segít. Sok barát és blogról érkezett kedves ismerős önéletrajzát böngésztem végig, adtam hozzá tanácsokat, és ők szépen sorban elhelyezkedtek. Mindehhez hozzátéve a coaching eszköztárát szerintem igazán ütős csomagot tudok biztosítani bárkinek, akinek erre van szüksége. Kedves olvasók, ha magatok jártok ebben a cipőben, vagy ismertek valakit, aki az itt leírtakból profitálni tudja, keressetek a juharszirupblog@gmail.com email címen! Hamarosan közzé fogok tenni egy szolgáltalási és árlistát is ehhez, és szívesen dolgozok majd ki egyéni ajánlatokat is.

És akkor a pszichológia gyakorlásáról. Pszichológusnak Ontarioban az nevezheti magát, akinek PhD végzettsége van, tud igazolni 2 év teljes munkaidős gyakorlatot (egyet a doktori alatt, egyet utána) valamint egy államvizsga-szintű rendszerben kell bizonyítani a megszerzett tudást (EPPP). Ha valakit érdekel ez a vizsga, itt lehet olvasni a részletes szabályozásról és ezen az oldalon mintakérdések is találhatók. Master szinten is meg lehet szerezni a gyakorlati követelményt és vizsgázni, ezzel megszerezhető az Associate Psychologist cím. Ezek a szakemberek csak regisztált pszichológusok mellett végezhetik a tevékenységüket, 4 év gyakorlatot kell tölteniük a diploma után+1 évig szupervízióban maradni egy pszichológus doktor mellett. (Halkan teszem hozzá, utánanéztem egy-két gyakorlati helynek, és a gyakornok szokott fizetni hogy ott dolgozhat.) Más tartományokban eltérő feltételekkel lehet regisztrálni, a cpa.ca oldalon bővebb információ is elérhető.

A regisztrált pszichológusok itt a klinikai szakpszichológus szintnek felelnek meg, és jellemzően kórházi környezetben dolgoznak, vagy állami támogatással biztosítanak terápiát. A várólistájuk hosszú, aki végigküzdi ezt az utat, biztosan lesz munkája és jó megélhetése.

A pszichoterapeuta, vagy tanácsadó (counselor) – ellentétben a magyar rendszerrel, ahol a pszichoterapeuta a legmagasabb szintje a szakmának, itt ehhez kevesebb végzettség és tapasztalat kombináció is elegendő, mint a pszichológus címhez. A pszichológiai tanácsadás Magyarországon még nem eléggé értékelt szakma, nyugaton viszont nagy hagyománya van és elismert is. Az elvárás egy szakirányú mesterszintű képzés és némi gyakorlati idő megszerzése. Vizsgázni itt is kell, de az készség-teszt és nem tudásalapú vizsga. Mivel az észak-amerikai egyetemi rendszer másképp működik, a mesterképzésre jelentkezéshez nem feltétlen szükséges pszichológia alapdiploma. Jellemzően inkább szociális munkás, tudományos Bachelor vagy pszichológia Minor után jelentkeznek a Counselling Master képzésre. Ezek a képzések gyakorlatiasak, általában magukban foglalják a szakmai gyakorlatot is, és elvégzésük után azonnal le lehet regisztrálni a tartományi szövetségné (Ontarioban ez a crpo.ca), és lehet indítani a praxist / vagy elhelyezkedni valahol.

Az órabérek ezen a területen is elég jók, viszont ezt szolgáltatást az állami egészségügy nem támogatja, csak a magánbiztosítók. Ezért a terapeutáknál nagyobb a verseny a kliensekért, és a mesterképzésbe befektetett energia, idő és pénz hosszabb idő alatt térül meg, ha egyáltalán. Az előző szövetségi választásnál felmerült több párt kampányában is hogy a mentális egészség támogatását át kell alakítani, mert komoly válságban van az ország ezen a területen és nehéz segítséghez jutni. Egy szuicid depressziós vagy egy ópioid-függő nem várhat hónapokat a kezelésre, mert annak tragédia a vége. Sajnos még nem látom hogy a kampányígéretek változást hoztak volna létre az állami finanszírozásban, de folyamatosan monitorozom ezt a témát. Ha biztosabb lenne a megélhetés ezen a piacon, vagy inkább úgy fogalmazok hogy elérhető lenne az a jövedelem amit most keresek, nagyon szívesen visszaülnék az iskolapadba még egyszer. És lehet, hogy enélkül is eljön egyszer ez a pont az életemben (nem ez lenne az első alkalom haha).

Kedvenc téli hobbijaink

A tél még itt Kanada legdélebbi csücskében is fájdalmasan hosszú tud lenni, ezért nem árt olyan téli hobbit találni, ami miatt az egyszerű polgár örömmel vagy kevésbé szomorúan fogadja a téli időszak megérkeztét.

Ezt a szempontot szem előtt tartva már első kanadai tél előtt felszereltük a családot használt korcsolyákkal és sisakokkal, Torontóban ugyanis nagyon jó a koripálya infranstruktúra és szinte minden környéken lehet ingyenesen látogatható műjégpályát találni, melyek december elejétől március végéig vannak nyitva.

Márk ekkoriban még csak 5 éves volt, de azért beírattuk az első korcsolya tanfolyamára, mely nem volt egy sikertörténet. Az oktatók a kanadai módszer szerint ráhagyták a gyerekekre, hogy ha akarnak korcsolyáznak, ha meg nem, akkor fekszenek a jégen, ezért Márk inkább feküdt és nem tanult meg korcsolyázni. Azért egy műanyag kerettel elboldogult a jégen amikor torontói barátainkkal és gyerekeikkel együtt mentünk ki egy hétvégi találkozóra és korizásra.

A képet kölcsönöztem, de Márk sisakkal a fején pont így nézett ki. 😀

Gábor barátommal mi is beiratkoztunk egy felnőtt tanfolyamra és péntek esténként lelkesen tanultunk korizni a Ramsden parkban, hogy aztán egy Yonge street-i kocsmában fejezzük be az estét. A korizás kezdetben nagyon ijesztő volt, mert magas vagyok, de azokat az estéket azóta is a kellemes élményeim közé sorolom. Lehet, hogy inkább a társaság és a sör miatt…

Amíg Torontóban éltünk, addig gyakran jártunk a Ramsden parkba és olyanra is emlékszem, hogy hétköznap este 9-kor egyedül vagyok a jégen és -10 fokban, metsző szélben nyomom egymás után a köröket. Arra is emlékszem, hogy egyszer egy óriásit estem, jól bevertem a térdem és alig bírtam haza gyalogolni. Azt hiszem utána inkább autóval jártam korizni és vettem egy térdvédőt is.

Az igazi áttörés 2020/2021-ban történt.

2020. őszén Márkot beírattuk egy tanfolyamra itt Waterlooban és mire befejezte az első 6 hetes etapot, már elég tűrhetően korizott keret nélkül, majd a második 6 hét után soha többet nem volt szüksége a műanyag mankóra.

Ekkor már majdnem 7 éves volt és vVagy az életkora miatt jobban felfogta, hogy mit várnak tőle vagy pedig a tanfolyam minősége volt jobb, de a pár száz dolláros befektetés megérte, mert azon a télen a COVID járvány miatt itthon ragadt a család, Márk is online “járt” iskolába, ami meglehetősen mozgás és ingerszegény volt neki.

Ezért minden héten többször elvittem őt barátaink házához, ahol január-március között egy kis helyi jégpályán játszott barátaink gyerekeivel. Ezek a helyi pályák szinte mindenütt megtalálhatók Kanadában, ahogy jön a téli szezon. A mi városunkban a fa keretet a város építi ki, a fóliát és a vizet is ők adják, a munkaerőt pedig a helyi önkéntes szülők. Ezek a pályák azonban csak akkor üzemelnek, ha kellően hideg van, mert mesterséges hűtésük nincsen.

Ezen kívül ehet egy közeli kiserdőben is csúszkálni, ahol a csapadékvíz összegyűlik és a helyi lakosok természetes koripályát alakítanak ki a maximum fél méter mély helyi “tavon”. A gyerekek imádják ezt a helyet, mert lehet a fák között cikázni. Tavaly többször jártunk itt, de már idén is sikerült eljutnunk erre a rejtett pályára és mivel az őszi szezon nagyon csapadékos volt, ezért a pálya mérete kb kétszerese a tavalyinak.

Idén télen is szokásunk, hogy hetente egy-két alkalommal ellátogatunk egy jégpályára. Szerencsére idén a Waterloo square-en található műjeges pályán nincs a tavalyi 10 fős létszámkorlátozás (tehát nem kell egy órát vagy többet sorba állni a hidegben) és hétvégén délelőtt általában nincsenek sokan.

Legutóbb pl múlt vasárnap délelőtt voltam és alig volt valaki a pályán. A nap gyönyörűen sütött és ezért a -5 fokos hőmérséklet sem volt bántó. Ezen a pályán óránként végimegy egy “Zamboni”, mely tükörsima jeget hagy maga után. Erre szükség is van, mert csúcsidőben 50-100 ember csúszkál egyszerre.

Új téli hobbink: cross country ski, azaz sífutás

Tavaly ért minket a légnyomás, hogy kezdjünk el sífutni. A downhill síeléstől egyelőre tartunk, de a sífutás viszonylag biztonságos időtöltésnek tűnt, ráadásul nem kell 1,5-2 órát autózni a legközelebbi sípályához és egyébként szuper dolog a gyönyörűen behavazott erdőben csúszkálni. (A környékünkön erre több lehetőség is adódik. Van ingyenes pálya is, meg olyan Grand River park is, ahova belépőt kell váltani, de ezekbe a parkokba úgy is van éves bérletünk.)

Sajnos 2020/21 telén, a járvány első évében nagyon drága volt minden sífelszerelés, mert sokan akartak otthonról kiszabadulni, ezért a boltokban nem volt árukészlet, ami meg volt annak csillagászati volt az ára.

Emlékszem, hogy több héten keresztül néztem az apróhirdetéseket, mire szerencsém lett és lecsaptam egy jó ajánlatra. Egy környékbeli házaspár árult egy rövidebb és egy hosszabb pár Fischer sífutó lécet és botot, amit azt hiszem potom 200 dollárért vettem meg. A lécek szinte új állapotban voltak és még egy teljesen új sí-waxoló szettet is kaptam, ami kb 50 dolláromba fájt volna önmagában.

Mire azonban meglett a léc és tudtam, hogy milyen kötésű cipőre van szükségünk, addigra a boltok nagy részét kifosztották és március lett mire ki tudtuk próbálni a sífutást. A tavasz 2021-ben azonban korán jött és talán ha háromszor tudtunk kimenni próbálkozni, mire véget ért a sísszezon.

Idén ügyesebbek voltunk, Timka már ősszel beíratta az egész családot a helyi sífutó klub tanfolyamára. A költség nem jelentős, mert a klub non-profit és tanfolyamot helyi önkéntesek tartják.

Márknak is vettünk használt sílécet, botokat és bakancsot, szintén elég kedvező áron. Igaz, hogy egy év alatt ki fogja nőni, de majd eladjuk a következő szezon előtt és beforgatjuk a bevételt felszerelés bérlésébe, mert a klubban erre is van lehetőség.

Az igazi síszezon ebben a szezonban sokáig váratott magára, január elején – kényszerből – egy héttel kitolták a tanfolyam kezdését, majd utána jeges, nagyon rossz minőségű havon volt az első óránk. Azóta ez is megoldódott, mert a napokban egyetlen nap alatt esett 40 centi hó és beindult a síkarrierünk.

Itt pl Márk vasárnapi órájáról készítettem képeket. Ugyanezen a helyen hétköznap este is volt óra, az oktatók nagyon hangulatos módon óriási gyertyákkal jelölték ki a gyerekeknek a pályát.

Az órán maszk viselése kötelező. Mivel az összes benti tanfolyamot leállították az Omicron hullám miatt, ezért nagyon szerencsésnek érezzük magunkat, hogy a csoportos sítanulás még mindig lehetséges.

Tegnap este én is voltam felnőtt tanfolyamon, mivel este van, ezért fejlámpával síelünk, bár a pálya nagyjából ki van világítva. Ma végre nappal is sikerült síelnem, ebéd időben kimentem a közeli parkba, ahol a síelők már jól letaposták a havat.

A héten még tervezek kimenni, ha eszembe jut, akkor készítek pár képet az erdei ösvényről és hozzáadom ehhez a cikkhez.

Manó a polcon

A 2021-es decemberünket újabb észak-amerikai szokással gazdagítottuk, az Elf on the Shelf (vagyis: Manó a polcon) segítségével. Igazság szerint a manó már tavaly ilyenkor is velünk volt, de én idén kezdtem igazán élvezni a jelenlétét. No de először arról, mi ez a szokás.

Az Elf on the shelf egy 2005-ben megjelent könyv amihez egy kb 20 cm-es manó is tartozik. A könyv a manó történetét meséli el rímbe faragva és elég népszerű Észak-Amerikában. A sztori röviden arról szól, hogy Santa segítői között vannak olyan manók, akik decemberben családokhoz látogatnak el hogy megfigyeljék a gyerekek viselkedését. Nappal mozdulatlanok, éjszaka pedig hazalátogatnak az Északi sarkra hogy beszámolót tartsanak a gyerekekről. Fontos, hogy a manókhoz nem szabad hozzányúlni, mert elvesztik a varázserejüket és nem tudnak többé hazarepülni. A repkedésen kívül ezek a kis varázserejű lények rosszalkodni is szoktak. Általában valami vicceset vagy rendetlenséget csinálnak.

Mi először barátainktól hallottunk a manóról. 2018 karácsonyán, amikor még barátokkal ünnepelhettünk, meg is látogatott minket a családjuk elfje. Elkísérte a gyerekeket, felült a karácsonyfára és onnan kíváncsiskodott. Márknak persze megtetszett a dolog és következő novemberben elkezdett kérdezgetni minket, vajon őt is meglátogatja-e egy manó?

Mit tud erre válaszolni egy szülő? Első meglepődésünkben arra kértük Màrkot, írjon egy levelet Santanak akiben kéri hogy közvetítsen ki hozzánk is egy kollégát. Azt is hozzátettük, mi nem tudjuk megígérni hogy meg is fog érkezni ez a manó, hiszen nem rajtunk múlik. A kívánságait kifejezni és a megfelelő helyre eljuttatni viszont mindig hasznos.

Kis kitérő arról, miért nevezem a nagy szakállas embert Santának. Mint a legtőbb magyar családban, az én gyerekkoromban is Jézuska (tudom, máshol esetleg Angyal) hozta a karácsonyfát és az ajándékokat is 24-én. Márknak is így érkezett az első három karácsonyfája és ajándékai még Magyarországon. Viszont most màr itt élünk Kanadában és elkezdtük alkalmazkodni a helyi szokásokhoz – némelyikhez azért, mert összezavarta a gyereket, másokat egyszerűen megkedveltünk.

Amit Márk zavarónak talált, az hogy az összes mesében és az iskolában is karácsonykor a télapó látogat el a gyerekekhez. Ráadásul a katolikus iskolában tanultakhoz ez kis Jèzus története nem nagyon passzolt, mert Jézus most már egy isten és mindenképpen felnőtt állapotban van.

Mi szerettük volna megőrizni a december 6-i csizmatisztítást és Télapó apró ajándékait. Ezért megüzentük a Mikulásnak hogy továbbra is látogasson meg bennünket december 6-án: ő a “magyar Mikulás” avagy Télapó. 24-én éjjel pedig a Santa jön a kandallón keresztül. A magyar mikulás egyébként használhatná a kandallóra akasztott “stocking”-ot is karácsony este. Ebbe ugyanis a Santa csokit és apró ajándékokat rejt az itteni szokások szerint, ez elég hasonló a mi Mikulás-hagyományunkhoz.

Vissza az Elf-témához, teljes meglepetésünkre Márk levelének köszönhetően tavaly december 1-jén megjelent nálunk is egy manó, a járvány miatt egy üvegben érkezett és pár napig onnan végezte a megfigyeléseit. Egy levelet is hozott, amiben Santa elmagyarázta hogy persze a manónak az a dolga hogy megfigyelje Márk viselkedését, de ő a jó viselkedésre figyel és erről fog beszámolni az Északi-sarkon. Ez jobban illett a pozitív nevelési elveinkhez, amelyek ismerősek lehetnek innen. A levélben volt egy kérés is, hogy nevezzük el a Manót, Márknak a James-re esett a választása.

James egészen karácsonyig velünk volt és csinált néhány mágikus dolgot, meg pár rosszaságot, Màrk beszélgetett vele, csak neki árulta el pl hogy mit szeretne karácsonyra. Szenteste aztán James visszaköltözött az igazi otthonába, Santa házába.

Màrk idén is izgatottan vàrta, mikor jelenik meg újra James. Néhány osztálytársánál már kicsit előbb megérkezett. Mi december elsejére vártuk, de elvileg már az amerikai Hálaadáskor elkezdődhetnek a látogatások. Márk minden nap kérdezgette, mikor jön màr. November utolsó napjaiban két napig elég beteg volt szegénykém, valami hányós vírust sikerült összeszedni (vagy csak bármilyen vírust, mert ő àltalában így reagál a lázas állapotra). James ekkor màr gondolkodott hogy előjön, de nem emlékezett pontosan az útra. Santa segítségével végül december elsején reggel találkoztunk vele újra. Ebben az évben is az üvegében érkezett, most a hányós vírustól védte magát és az északi-sarki barátait.

Ebben a 2021-es szezonban az volt a buli, hogy sokkal viccesebb trükköket csinált. Hallottuk az iskolából, hogy a többi Elf kis ajándékokat hozott az osztálytársaknak. James ezt nem követte, de nagyon huncut volt. Mutatok is néhány képet:

Kolléganőm mesélte hogy a két kislányukkal nagyon komoly prankeket is csináltak az elfek. Az egyik alkalommal például levágtak egy-egy tincset mindkét kislány hajából, és hogy vilàgos legyen ki volt, reggel ott ültek az éjjeliszekrényükön az ollóval. A pizsamájukból is vágtak ki darabokat egy másik éjszaka, és abból készítettek maguknak ruhát. Szóval vannak egészen durván viccelő manók is. Én azért bízom benne hogy idáig nem jutunk el.

Nagy kérdés volt még hogy a Manó melyik napon tér vissza az Északi sarkra. Általában 24-én éjjel szokott a Santa szánján hazamenni. Màrk határozottan állította, ő megbeszélte Jamessel hogy 25-ig marad és így még meg tudja mutatni neki az ajándékait. Kicsit aggódtunk hogy valóban marad-e még egy extra éjszakát. A megbeszélés sikeres volt, és Jamestől csak 25-én búcsúztunk el – a következő decemberig.

Ha további vicces képeket, prankeket és művészi alkotásokat is böngészne a kedvea olvasó, ez a csoport egy kincsesbánya: Elf on the shelf addicts facebook group