Kanadában van olyan hely, ahol a hó nem csak bosszúságot jelent, mint itt a városban. És nem is kell messzire menni érte, mert amiről ma írok, az Torontótól mindössze 2-3 órára északra található.
Októberben jártunk már a Haliburton Highlands-en, erről írtunk két cikkben is korábban: Irány Észak! és Algonquin kirándulás.
Hálaadáskor ‘Minden’ városka mellett volt a szállásunk, ami fantasztikusan szép környék. Dombok, tavak, nyaralók és piros juharlevelek. Teljesen rabul ejtett minket a táj, ami pont olyan volt, mint egy giccses kanadai képeslapon. Ezért is fogadtuk meg, hogy idén télen visszatérünk.
Január végén két baráti családdal együtt kerekedtünk fel, a szállásunk a régió központjában Haliburton-ben volt. Ez Torontótól (normál esetben) kb 2-3 óra vezetésre van, nekünk Waterloo-ból legalább egy órával távolabb. Hálaadáskor ráadásul iszonyú volt a forgalom, hazafele 5 órát szenvedtünk az autóban. Gondoltuk, hogy januárban biztosan nem lesz ennyire durva, mert ilyen ki jár arra ilyenkor…
Nos ismét melléfogtunk. Előző nap esett a hó felénk, ezért az első 100 km-en igen havasak voltak a vidéki utak. Nem volt veszélyes, a négykerekes autónkban egy percig sem éreztem, hogy csúszkálnánk, de akkor sem lehetett 50 km/h-nál többel haladni.
Hát ezért: hóátfúvás és részlegesen hóval borított út valahol Waterloo és Orangeville között.
Később a 400-as (észak fele vezető) autópályán pedig bekerültünk a péntek esti csúcsforgalomba, majd mire eljutottunk a Lake Simcoe északi csücskéhez Orilliába, addigra ott is szakadt a hó. Itt vettem át a kormányt nyúzott feleségemtől, aki már 3 órája ült a volán mögött, hogy levezessem az út második felét.
Orillia után teljesen behavazott úton mentünk, néha olyan körülmények között, ahova téligumi és négykerekes autó nélkül elég veszélyes lett volna behajtani a tök sötétben. Én csak markoltam a kormányt és pislogni sem mertem. Végül 6 óra vezetés után, este fél 10-re csak megérkeztünk a házhoz, ahol barátaink már vártak minket hideg sörrel, meleg vacsorával és vigasztaló szavakkal. 😀
A ház és a táj este már nem mutatja meg magát:
De reggel igazán jól mutat a közvetlen tóparti 4 hálószobás, óriási konyhás-nappalis cottage. Canada Winter Wonderland.
Ezt látva nekem meg eszembe jutott a nagyszüleim által épített szanazugi ház, ahol ha ott volt a mi családunk és a két nagyszülő, akkor valakinek a lépcsőre kellett ülnie az esti tévézéshez. De ez Kanada, ahol minden nagy, úgyhogy bőven elfért a 6 felnőtt és 5 gyerek a házban.
Haliburton a ‘Cottage country’ része, ami egy nem hivatalos tájegység. A Torontóban és a Greater Toronto Area-ban lakó néhány millió ember előszerettel menekül ki a városokból annak a több száz tónak a partjára, ami a Lake Huron-t, Lake Simcoe-t és Lake Ontario-t összekötő képzeletbeli vonaltól északra található.
Ezen a környéken Balaton-szerűen működik az élet. A nyár és az ősz eleje nagyon intenzív, sokan nyaralnak erre, aztán a tél sokkal csendesebb, de akkor sem kihalt a táj.
Szombaton reggel sétáltunk egy nagyot a befagyott tó jegén a ragyogó napsütésben. A hőmérséklet -20-ról indult, de hamar ‘felmelegedett’. Mire térültünk fordultunk, már melegünk volt a nagykabátban.
A következő képen látszik, hogy a tó behavazott jegén motoros szánokkal száguldoznak végig a telelők. Először aggódtam, hogy vajon milyen vastag lehet a jég, mert a hótakarás miatt ez nem látszott, de aztán az egyik kis lékhorgász kunyhóban voltak kivágott lékek, és megláttam, hogy legalább 30 centi.
Ennyi már egy autót is megbír és később tényleg láttam olyan tavakat, ahol a horgászok a nagy pick-up truck-al odaálltak a kunyhójuk mellé. Ez a Balatonon a Hummereseknek nem jött be, de Kanada hóban és jégben jobban teljesít. :-]
A kanadai tópart teljesen más, mint amit a magyar tenger partján lehet látni. Mivel több száz tó van ezen a környéken és nagy a terület, ezért a házak szellősen helyezkednek el, néha akár 50 méterre egymástól. A telek kellően nagy, kerítés sehol sincsen. A házak többségéhez van kis csónakház, ahol a kenukat, motorcsónakot, jetski-t tárolják.
A kanadaiaknak a tél is olyan időszak, amikor jól lehet időt tölteni egy tó partján. Lehet a kis jégre húzott házikóban lékhorgászni, síelni, korcsolyázni, motoros szánnal csapatni a befagyott tavon és a havas ösvényeken vagy csak egyszerűen a cottage-ban lazulni.
A következő képen az látszik, hogy az egyik szerény 500 nm-es ház tulajdonosai letisztítottak egy darabot a tó jegéből és kivilágítottak maguknak egy saját korcsolya pályát. Hangulatos.
Mi is lazára vettük a menetet, a gyerekek sokat játszottak a ház körül a derékig érő hóban, de sokat voltunk bent is, mert ahogy eltűnt a nap a domb mögött akkor bizony megint -15 fok alá esett a hőmérséklet.
Mi felnőttek kipróbáltuk milyen ilyen hidegben hamburgert grillezni a szabadban (nem annyira jó, mint nyáron :-] ), majd tele hassal ültünk a kandalló körül és sokat beszélgettünk.
Sajnos csak egy hétvégét töltöttünk a “vadonban”. Vasárnap délelőtt már pakoltunk és indultunk volna haza, de a három autóból csak kettő volt négykerék meghajtású és a Volkswagen Passat pajtás nem tudott kiállni a telekről a frissen hullott 10 centi hóban.
Innen talán jobban látszik a dolog. Hó + emelkedő – AWD = GOND.
Többféle trükköt kipróbáltunk, de végül az használt, hogy egyszerre 5 felnőtt ember tolta az autót. Összesen vagy 1,5 óra “mókázás” után sikeresen felküzdöttük magunkat és a gépet a domb tetejére. És juhéj, már indulhattunk is vissza Toronto-Waterloo irányba.
Ezt például az egyik látogatóközpont kilátóteraszáról fotóztam, kb a fejem fölé emelve a telefont, hogy a korlátnál pózolókat ne kapjam el. Ja, mindezt egy laza 20 perces sorbanállás után a mosdóhoz.
