Hétköznapi gondolatok

Valamikor a múlt héten beszéltem egy volt kollegámmal, akivel már hónapok óta nem beszéltem. Nekem hiányérzetem volt, hogy nem voltunk kapcsolatban hónapokig, de ő  azt mondta nekem, hogy olyan, mintha mostanában többször beszéltünk volna, mert a blog miatt nem vesztette el a kapcsolatot velem.

Beszélgettünk egy kicsit az aktuális dolgokról és meglepődött azon, hogy néhány tekintetben milyen kritikus vagyok az életünkkel kapcsolatban, mert állítólag ez nem jött át a blogon.

Elgondolkodtam azon amit mondott és azon, hogy szándékosan festek-e pozitívabb képet a kanadai életünkről, mint amilyen az a hétköznapokban. Arra jöttem rá, hogy egészen biztosan nincs benne szándékosság, mert nem akarok színesebb képet festeni a valóságnál.

Egyszerűen arról van szó, hogy amúgy sem szeretek/akarok panaszkodni és inkább az életünk jó részét szeretném újra élni azzal, hogy a kellemes emlékeket írom le.

Nos itt van néhány aktuális munkahelyi gondolat a nehézségekkel együtt, hogy kiegyensúlyozottabb legyen a tájékoztatás.

4 hónapja dolgozom senior projekt menedzserként egy vagyonkezelési piacra fejlesztő szoftver cégnek és éppen mostanában voltam kiakadva, hogy egy csomó kisebb ügyet kell terelgetnem és nincs egy rendes projektem, ahol  a scope nem 4 sor és az aktuális projekt büdzsém nem néhány 10.000 dollár, hanem legalább 100.000.

Nos aki megrendel ilyen ügyeket, annak szembe is jön a vonat, mert múlt héten kaptam az infót, hogy ha elindul az idei legnagyobb szponzorációs projekt, akkor annak én leszek a kapitánya. Az is elhangzott, hogy tessék, itt vannak az infok és máris lehet a szerződés mintákat készíteni van rá 1 napod. ( És igen, megcsináltam. Nem magyarul, hanem angolul. Úgy, hogy előtte kb semmit sem tudtam erről az ügyről, de szerencsére minőségi volt a támogató dokumentáció.)

A szponzoráció nálunk azt jelenti, hogy néhány ügyfél, tipikusan 2-4 összeállnak és egy új funkció fejlesztését ők fizetik ki, miközben a büdzsé egy részét a cégünk állja. A szponzor nyer az ügyön, mert van beleszólása a fejlesztésbe, a cégünk nyer az ügyön, mert a szponzorpénz támogatja a cash-flowt és a fejlesztés az összes többi ügyfélnek is hasznos, azaz növeli a termékünk piaci értékét. A kezdés még bizonytalan, mert annyi pénzről beszélünk, hogy a leendő szponzorok nagyon alaposan meggondolják, hogy vállalják-e a dolgot.

Emellett az ígéretes szponzoráció mellett azonban van 2 kezdeti fázisban lévő projekt kezdeményem, ahol vért izzadok, hogy egyről a kettőre jussunk, ,de hónapok óta nem tudunk eljutni oda, hogy egy ajánlatot adjunk az ügyfél kérésére, mert a termékesek részéről megy a nagy agyalás, az egyik discovery session-t tartjuk a másik után anélkül, hogy valami konkrétumot mondanánk az ügyfél számára.

Valójában arról van szó, hogy néhány nagy döntést kellene meghozni a megfelelő embereknek, lecserélni néhány szakállas modult és kiválasztani egy új technológiai irányt, odarakni rá az embereket, de ezt a döntést senki sem akarja meghozni.

A vezetői eszkalációknak semmi értelme sem volt és én meg ott állok halál frusztráltan, hogy tessék szeretném hozni a bevételt a cégnek, de állandóan akadályokba ütközök.

Már éppen eljutottam oda, hogy nincs is kedvem bemenni, amikor ma az egyik kisebb ügyemre ma 10 órakor rábólintott az ügyfelem és már rohantam is menetrendet, scope-ot tervezni az érintett vezetővel és délutánra megírtam a szerződést és mielőtt eljöttem átküldtem a fő-főnöknek jóváhagyásra. Közben 5 másik üggyel is foglalkoztam, voltam megbeszélésen, úgyhogy a normál munkaidőmhöz képest jócskán később végeztem.

Igaz, hogy ez a mai kis projekt sem nagy kihívás, de legalább 2 hét alatt lezavarjuk az ügyet, az ügyfél elégedett, cseng a pénztárgép és van egy kis elégedettség érzésem a két Discovery session között.

Erre a katyvaszra jön rá az, hogy reggel f7-kor kelek tök sötétben és f8-kor még alig van világos, két napja esik az eső és tegnap 1 órát álltam a Dundas megállóban (a metróban), mert mindössze 15 percig állt a metró, de amikor helyreállt a szolgáltatás, akkor egymás után mentek el előttem a tömött szerelvények amikre nem fértem fel. Ez a mindössze 15 perc kimaradás felborította 100.000 ember életét akik hozzám hasonlóan 10-20 vonatot néztek végig, ahogy a szerelvény kinyitja az ajtaját, majd nem száll ki senki és nem is száll be senki, mert a kapaszkodókról is emberek lógtak.

De legalább megfigyelhettem a metró állatvilágát és észrevettem, hogy a sínek között kicsi egerek rohangálnak, amik befutnak a sínek alá, amikor jön egy szerelvény. Nem viccelek, szerintem kb 4-5 egyedet számoltam meg egy 10 méteres szakaszon. Ennyi ember beejti a kajáját a sínek közé? Sovány, pici egerek voltak, úgyhogy nem lehetet nekik olyan jó…

Anya üzenem, hogy nem vagyok depis, nem vettem füvet sem, nem fojtottam sörbe a bánatom, mert én az edzéssel lazítok és már túl vagyok az esti TRX körömön.

Krisztián! Remélem te is elégedett vagy ezzel az életszagú beszámolóval. 😀

 

 

 

 

Munkába menet

Egyik reggel fényképeztem párat munkába menet. Képes riport következik

  1. Kilépek a lakásajtón 7:45-kor és lesétálok a lépcsőn. Van lift, de én sosem szállok be. Csak 1 emelet…

20170825_07461420170825_074637

 

2. A házunk egy csendes kis mellékutcában van. Földszinttel együtt 4 emeletes. Kb az 1960-as években épült. Itt csak bérlők laknak, az épület egy ingatlan kezelő cég tulajdonában van. Vannak hibái, de a lokáció erős oldala.Ezt a részt Midtown-nak hívják, lényegében Toronto közepén van.

20170825_074716

3. Mindössze 5 perc alatt elsétálok a St. Clair Avenue-ig. Végig 2-3 millió CAD-os házak és villák mellett megyek. Hétfőnként 4-5 ház előtt is ott áll egy-egy nagy truck és a kertészek rakodják ki a fűnyírókat, traktorokat, lombfúvókat. Elhanyagolt kertet itt nem látni.

20170805_185538

4. A házak előtt a járda mellett állnak az alkalmazottak olcsóbb autói. A tulajdonosok többnyire beállnak a kocsibeállóra, a házak előtt sok drága autót lehet látni: Range Rover, Porsche Panamera (kettő áll egymás mellett), Jeep Wrangler Unlimited, Ford Expedition, stb.

20170825_074736

5. Pár perc alatt kiérek a St. Claire-re, és pár perc múlva jön is a villamosom. Néha, ha időben indulok otthonról, akkor inkább gyaloglok a metróig, mert úgy is ülök eleget a munkahelyen. Ilyenkor néha Skype-olok a családdal és barátokkal. Most már picit hűvösebb van, reggelente 12-14 fokban indultam a héten, ezért vettem magamnak egy vékonyan bélelt Columbia mellényt. Úgy nézek ki benne, mint egy irodai favágó. 😀

20170825_075249

6. A villamos a St. Clair metrónál (Yonge street) beáll a metró megálló mellé. Ez esőben és télen lesz jó megoldás, mert a fedett rész nem fog csúszni.

20170825_075744

7. Kb 10 perc metrózás után leszállok a Queen Street-nél és feljövök a felszínre. Innen megint gyalog megyek. Itt is lehetne buszra szállni és 3 megállót menni, de jó időben nincs rá szükség.

20170825_081055

8. A Queen street keleti fele nagyon pisiszagú, sok a hajléktalan, mert itt vannak őket ellátó szociális helyek. Ezért az első alkalommal átmegyek a Richmond street-re és keletnek indulok. A belváros a hátam mögött van, az óriási toronyházak tőlem nyugatra és délre vannak.

20170825_081354

9. 10 perc séta után megérkezem a Jarvis streethez. Az irodánk itt van a közelben, 8:15-8:30 között érkezem attól függően, hogy mennyit gyalogoltam aznap reggel. A hivatalos munkaidő 9:00-kor kezdődik, de két munkatársam általában már bent van. A Projekt Menedzsment irodán dolgozók eléggé elhivatottak. Én is odaülök a gép elé 8:30-kor egy teával a kezemben és elkezdem a napot.

20170825_082155

Miért jó Kanadában élni?

Még elég élénkek magyarországi életünk képei ahhoz, hogy jól lássam a különbséget Kanada és Magyarország között. Nem olyan dolgokra gondolok, mint a GDP különbség, hanem inkább azokra a hétköznapi dolgokra, melyek szembetűnőek és javítják az ember well-being-jét.

Valószínűleg lesz majd egy olyan bejegyzésem is, hogy “Miért nem jó Kanadában élni”, de most nézzük a pozitívumokat.

Kanadában biztonságos az élet. Persze itt is vannak keményebb környékek, és lehet olvasni olyan híreket, hogy megint megkéseltek egy embert a valahol a városban, de annak ellenére, hogy sok millió ember zsúfolódik össze kis területen és szinte nem látni rendőrt az utcákon biztonságban érzem magam a metróban vagy a parkban a családommal. Egyedül a belvárost nem szeretem, ott sosem sétálgatnék passzióból, de a belváros sem ijesztő, hanem inkább nyomasztó a sok beton és a hajléktalanok miatt.

Kanadában barátságosak az emberek. A lakókörnyezetünkben abszolút így van, legalábbis mióta nem toronyházban élünk és gyakori, hogy vadidegen emberek váltanak néhány szót az utcán, a boltban vagy tömegközlekedés közben.

Apropó tömegközlekedés. Szeretem, hogy a TTC sofőrök döntő többsége figyel az utasokra. Látja, hogy valaki azért jön át előtte a zebrán, mert fel akar szállni, ezért kinyitja neki az ajtót, pedig egyszer már bezárta. Ha egy nehezen mozgó idős akar felszállni/leszállni, akkor kiszáll a székéből, nyitja a rámpát, sőt olyat is láttam, hogy leszáll a nénivel és leviszi neki a csomagjait. Egy dologban nincs pardon, ha mozog a jármű, akkor már hiába futsz az ajtóhoz nem fogja kinyitni neked, de ez normális, mert éppen zöld a lámpa és ott van még 100 ember a háta mögött aki siet.

Imádom, hogy Kanadában minden 500 méteren van egy vállalható nyilvános WC és/vagy egy kút, ahol megtöltheted a vizes üveged. Nincs para, hogy a gyereknek otthon nem kellett WC-re menni, de most hirtelen eszébe jutott, hogy mégis és nem kell bilit tenni az autóba, ahogy azt Magyarországon nem egy szülőtől láttam.

Szeretem a toronto-i parkokat, mert ott nem csak WC-t találsz, hanem fedett és nem fedett piknik helyet, faszenes grillezőt, sok padot és nyírják a füvet, szedik a szemetet és mindenütt van játszótér is. Ez szerintem nem csak pénzügyi kérdés, ugyanis a parkoknak van menedzsere aki ugyan városi alkalmazott, de mégis magáénak érzik a parkot. Vele kell megbeszélned, ha valamit szeretnél ott szervezni vagy van egy ötleted vagy pl egy emlékfát akarsz ültetni.

Jók a kanadai játszóterek, ritkán látni sérült játékot, ha mégis, akkor telefonálsz és viszonylag hamar (mondjuk néhány hét alatt) kijavítják. Ebben persze az is benne van, hogy félnek a perektől amiket a hibás játékok okozhatnak, de ez nekem mindegy, ha kijavítják a hibát. Az nagyon tetszik, hogy sok játszótéren van wading pool vagy splash pad és ezt a gyerekek imádják. Persze azt is látom, hogy így temérdek ivóvíz elfolyik, úgyhogy ezt tényleg csak egy olyan ország engedheti meg, ahol ennyi természetes víz található. Pl Magyarországon ezt nem várnám el, mert ilyen hőhullámban és szárazságban lassan a normál vízellátás is kemény dolog lesz.

Hiába lakik több millió ember Torontoban és a hozzá épült településeken, de mégis van egy csomó zöld terület a városban. Sok a park és ami még jobb, hogy sok helyen több kilométer hosszú észak-déli tájolású zöld sávot hoztak létre, ahol úgy tudsz kilométereket gyalogolni, hogy közben végig a városban vagy, de nem látod a házakat magad körül. Ezek a zöld területek elválasztják egymástól a sűrűn lakott részeket és segítenek a befordult városlakóknak, hogy kiengedjék magukból a feszkót.

Kanadában könnyű az ügyintézés. Itt is vannak merev szabályok amiktől a kanadai hivatali dolgozó nem tér el semmi pénzért és az ügyintézés gyorsasága sok esetben igen hosszú (főleg bevándorlási ügyekben, de pl egy PR kártya kiküldése is 6 hét legalább)  de az alapvető cél az ügyek elintézése. Nekem 15 perc volt várakozással együtt a SIN szám igénylés, Timka is hasonlóról számolt be. A Service Ontario-ban már többször jártam lakcím ügyben és elég csak bemondani az új címet, nem kérnek hozzá sem szerződést, sem tulajdonosi hozzájárulást. Ha ott laksz, akkor át tudod venni a jogsit amit levélben küldenek, ha meg nem, akkor meg minek kérni hozzá bérleti szerződést… Magyarországgal ellentétben az ügyintézők döntő többsége kedves és mosolygós. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utóbbi időben voltak pozitív tapasztalataim a magyar Kormányablakos ügyintézéssel kapcsolatban.

Toronto nem igazi Kanada, hanem egy igazi olvasztó tégely, ahol rengeteg embert hordott össze a szél a világ minden tájáról.  Bár én is olvastam olyan közvélemény kutatásról, ahol a kanadaiak kétharmada azt mondta, hogy a bevándorlóknak többet kellene tenniük a beilleszkedés érdekében, de de eddig egy pillanatra sem éreztem eddig, hogy ferde szemmel néznek rám bevándorló mivoltom miatt. Sem azok akik sok éve jöttek, sem azok akik itt születtek.

Apropó bevándorlás. Nagyon pozitív, hogy a kormány komoly összegeket fizet mindenféle non-profit szervezet támogatására, akik a bevándorlók beillesztését támogatják. Ezek a cégek nem pénzt adnak, hanem valamilyen szolgáltatást nyújtanak az újannan érkezett bevándorlók számára.

Vannak ingyenes nyelvtanfolyamok, van aki lakás keresésben segít és vannak ún. “bridging” programok, ahol a képzett szakemberek kapnak segítséget önéletrajz írásban, szakmához kapcsolódó elméleti képzésen vehetnek részt és nem utolsó sorban kapcsolatokat építhetnek. Minden nem kerül pénzbe, vagy a program értékéhez képest csak kevésbe és azt is visszakapod a végén, ha sikeresen teljesítetted a feltételeket. Ez a hozzáállás szerintem sokat segít abban, hogy a bevándolrók hamarabb adófizetők legyenek és ne csalódottan és anyagi nehézségek között kullogjanak vissza a származási országukba.

Végül az utolsó, amit már nagyon várok. Ontarioban nagyon sok tó van és a Youtube alapján jókat lehet horgászni. Már alig várom, hogy legyen egy kis csónakom valamelyik környékbeli tavon. 😀