Kultúrális különbségek

1. Vendégségben

Meghívást kaptunk egyik csoporttársamhoz, Linához ebédre múlt héten, 1:30-at (pm, azaz 13:30) beszéltünk meg kezdési idöpontnak. 1:00 körül indultunk el Oakvillebe, akkor írtam egy üzit h kicsit késünk. 1:45-kor érkeztünk. Másik csopitársunk, Rele még 10p-el később érkezett a családjával.

Az időpontokat azért írtam le, mert Lina rávilágított egy kultúrális különbségre. Lina kínai származású, 2 hónapja érkeztek a férjével és 11 éves kisfiával. Ők arra számítottak, hogy 12-12:30 körül érkezünk majd, legalább egy órával a megbeszélt időpont elött, hogy ebéd elött még tudjunk egy kicsit beszélgetni. Alex, a férje meg is kérdezte Linát 12:30 körül, hogy vajon eljönnek a meghívott vendégek? Fél órával ezután érkezett az üzenetem, hogy elindultunk.

Rele Nigériából származik, de a felnőtt élete egy részét Angliában töltötte, egy keveset éltek Ghanaban, a férje szülőhazájában is, és 6 hete érkeztek ide. Náluk is inkább később szokás érkezni, nem előbb.

Eredetileg Malini, indiai szàrmazású barátnőm is a meghívottak listáján volt, csak hirtelen kapott egy másik meghívást LA-be is, és elutazott. Utóbb megbeszéltük, hogy valószínűleg 2:30 körül bukkant volna fel, és mivel jelentős időt töltött az USAban, ez már nem is az “indian standard time” ami legalább 1,5 óra késést feltételez (az üzleti találkozókról is).

Amikor megérkeztünk Lináék házába, már majdnem elkészült minden eredeti kínai fogás, kb 12-féle különböző finomság. Még volt lehetőségem besegíteni egy kicsit, egy kis bok choy-t (kép alább) pirítottam össze gombával, és közben megfigyeltem egy tojásos-paradicsomos köret készítését is.

bokchoi

Ha már írok Lina házáról, még egy érdekesség: ők úgy vették meg a házat, hogy még nem is voltak Kanadában. Megbíztak egy ingatlanügynököt, aki felkutatott nekik néhány ingatlant, skypeon keresztül bemutatta, így választottak. Szép a házuk, ez egy jól sikerült vásárlásnak tűnik  – bár igaziból csak télen derül majd ki, mennyire lehet kifűteni, és milyen áron – de most őszintén, te kipróbálnád ezt a módszert?

Visszatérve a vendégséghez: Rele kisfia 5 éves, gondoltuk, hogy jól el fognak játszani Márkkal, de ez csak rövid ideig működött ebéd után. Ugyanis Lina csemetéje bekapcsolta a tévét, megtalálta a Pókembert, és ezzel odaszögezte a Rele egész családját, és Márkot is a képernyőhöz. Mi próbáltuk Márkot elcsalogatni onnan, mert ez a film még nem neki való, meg egyébként se üljünk a tévé előtt vendégségben. Többé-kevésbé sikerült is. A pincében egy csocsó-asztal állt, ide felváltva vittük le a gyerekeket. Szerettünk volna még beszélgetni is, de a tévé beszippantotta a társaságot. Ez is lehet kultúrális különbség, vagy csak egyéni is, minden család másképp gondolkodik a közösen töltött időről, és arról is, hogy mi a jó a gyermeknek.

Az eredeti kínai kajáról készült fénykép:

51DA8B49-D3D3-4D05-B911-3AB98E52A96E (2)

2. Névjegy-csere

A HR Bridging Programban elég nagy hangsúlyt fektetnek a kultúrális különbségek oktatására, és nemcsak iskolai keretek között, hanem a gyakorlatban is. Erre hozok most egy példát.

Networkingre biztatnak bennünket, ehhez pedig szükségünk volt névjegykártyára. Szépen lassan mindenkié elkészül, és elkezdtük cserélgetni egymás között a névjegyeket. Szerdán láttam, hogy az egyik tanárunkhoz, Alan-hez is eljutott néhány példány, és kíváncsian nézegette őket. Az enyém csütörtökön készült el (köszi kedves tervezésben segítséget nyújtó olvasóm). Az egyik szünetben Alan pont viszonozta az előző nap kapott kártyákat. Én is utánaszóltam, és átadtam neki a még meleg névjegyemet. Két kultúrális visszajelzést is kaptam ezzel kapcsolatban.

Az első,  hogy a névjegykártya átadásakor nagyon hatásos az ún. japán stílus. Ez azt jelenti, hogy a névjegyet két kézzel fogjuk meg a két oldalán, és az olvasó felé fordítva adjuk át. A japán és kínai kultúrában kicsit meg is hajolnak hozzá, itt nincs szükség rá. Kanadába kellett elköltöznöm, hogy megismerjem a japanese business card exchange menetét, ez már önmagában vicces, de tényleg hatásosabbnak tűnik ez a módszer, mert oda irányítja a figyelmet a névjegyre az átadás pillanatában. Valahogy így:

Doing-Business-in-China-Chinese-Business-Etiquette-Tips

A másik, fontos networking-elem a köszönőlevél a névjegy elfogadása után. Még aznap este kaptam egy emailt Alantől, amiben megköszönte a kontakt információimat, és kellemes további tanulást kívánt. Milyen kedves, nem? Köszönő-mailt használnak az állásinterjúk után is, a jelentkezőnek illik megköszönni a beszélgetést, és jelezni, hogy várja a további lépéseket. Magyarországon nemigen érkeztek ilyen mailek interjúk után, és talán jobb is, mert a toborzással foglalkozók mailboxából nem hiányoztak még ezek a levelek is ;-).

PATH és karácsonyi hangulat

Múlt hét pénteken nagyon hideg volt, én meg el akartam menni munka után cipőt venni, ezért megint lemerészkedtem a PATH-ba, ami egy hosszú földalatti labirintus. Ez az útvesztő irodaházakat, bevásárló központokat és a metró megállókat köti össze a belvárosban. Összesen 30 km hosszú földalatti alagútról beszélünk, ami a legtöbb helyen úgy néz ki, mint egy normál bevásárló központ folyosója.

A következő képen látható szakasz az Eaton Center-t és a Dundas metró megállót köti össze. Nem minden szakasz ilyen elegáns, de ne a Nyugati téri aluljáróra gondoljatok, mert a Path fűtött, világos, tiszta és biztonságos. Ez érhető, mert a boltok fizetik a bizonyára borsos bérleti díjat és ebből fenn lehet tartani a népes biztonsági személyzetet és a takarítást. Télen a torontói lakosok a PATH-ban közlekednek a belvárosban, így ha elég szerencsések és az irodájuk a PATH-on fekszik, akkor ki sem kell menniük a hidegre.

20171110_171552

Amíg jó idő volt, addig nem igen mentem le a PATH-ba, mert eddig 3-ból 3x eltévedtem. Most azonban elég hideg volt, hogy lemenjek a Queen metrónál. Durva, hogy először a föld alatt mész, majd a PATH felvisz egy áruház 2. emeletére, aztán megint le a föld alá. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, de végül nem tévedtem el.

Ezt a Skybridge hidat most adták a Hudson’s Bay/Fifth Saks Avenue és az Eaton áruházak között. Nem volt szándékos, de véletlenül pont ezen mentem át.

20171110_171113

A következő fotót a Queen utca irányába lőttem. Látszik a régi városháza tornya.

20171110_171035

Apple Shop az Eaton Center-ben. Éppen akkor jelent meg az új IPhone X és annyian voltak, hogy azt hittem valamit ingyen osztanak. De nem, csak percenként jött ki egy ember egy bazi drága telefonnal a kezében…

20171110_171203

Eaton Center, karácsonyi dekoráció. A szarvas mögött látszik a 30 lábas karifa, illetve annak a borítása. A fát november 16-án leplezték le, mi nem voltunk ott. 😛

20171110_171223
A rossz hír, hogy a munkahelyemet nem lehet végig PATH-on megközelíteni, ezért legalább 10 percet kell sétálni. Ez különösen akkor kellemetlen, amikor a nagy házak közötti szélcsatornában nagy szél fúj. 😀

 

Segítség! Villog a piros a kereszteződésben!

Ma történt velünk ez a vicces eset: téli ruhák beszerzéséről jöttünk haza a város másik végéből, amikor egy 2×2 / 2×2 sávos kereszteződésben azt láttuk, hogy a jelzőlámpa piros jelzője villog. Ez kb olyan, mint otthon a sárga villogó jelzés, de egy jelentős különbséggel: itt nem elterjedtek a felsőbbrendű utak, sem a jobbkéz-szabály, ilyen esetben az “all-way stop” szabály lép életbe. Megpróbálom elmagyarázni, hogy ez hogyan működik, és miért volt egy ijesztően vicces egy nagy kereszteződésben.

Az all-way stop azt jelenti, hogy minden irányból stop-tábla van a kereszteződésben. A biztonság kedvéért ki is írják alá, hogy “all way”, így tudod, mire számíts. A szabály pedig úgy szól, hogy a kereszteződésben teljes megállást kell végrehajtani, majd abban a sorrendben elhagyni a kereszteződést, ahogy érkeztek a járművek. Közben a gyalogosoknak mindig elsőbbségük van. És ráadásul, a szabály a kereszteződésben lévő biciklisekre is vonatkozik, így pl könnyen lehet, hogy először a balról érkező bringást kell elengedned, majd az előtted áthaladó gyalogost, és harmadiknak indulhatsz abba az irányba, amerre szeretnél. Nagyon fontos a megfelelő irányjelzés is, mert az utánad érkező elindulhat veled együtt, ha nem keresztezitek egymás útját. Az egyszerre érkező járművek esetén még a jobbkéz-szabály is életbe lép, de a gyakorlatból úgy látom, hogy ez nemigen működik. A bizonytalankodást viszont rossz néven veszik, ha pl nem indulsz el harmadikként, a mögötted lévő jó eséllyel dudálni kezd. A lényeg tehát: emlékezned kell, hogy milyen sorrendben álltak meg az autók a kereszteződésben.

hqdefault

Hogyan néz ki ez egy egyszerű kereszteződésben? Itt egy oktatóvideó, a duma közben a pasi háta mögött megnézheted. Első ránézésre káosznak néz ki, ugye? Főleg a jobbkéz-szabályra beállt gondolkodással. Most, hogy már fél éve gyakoroljuk, egészen logikusnak tűnik, és lakóövezetekben nagyon jól lassítja is a forgalmat.

Most képzeld el ezt a szabályt egy 8-autós helyzetben. Merthogy tele volt az út minden irányból. Nemcsak mi “újak”, de kb mindenki lefagyott a szituban, és néztük is, hogy lesz-e baleset, mert 2 kocsi egyszerre indult el és pont keresztezték egymás útját. Mire mi értünk előre, már kialakult a rend: először a párhuzamosan haladó 2 pár autó haladt át az úton, aztán a merőlegesen haladó 4. Amíg átértünk, szerencsére senki sem akart balra kanyarodni ;-).

 

 

 

We the North, avagy Winter is here

‘We the North’ – Ezt a feliratot elég sok helyen lehet itt Torontoban látni. Leggyakrabban pólókon és sapkákon, de bőven vannak plakátok és más feliratok is mindenfele a városban.

A szlogen eredetileg egy 2014-es marketing kampány része, amit a Toronto Raptors indított annak az ünneplésére (elterjesztésére), hogy ők az egyetlen kanadai csapat az NBA-ben.

Az üzenet azonban jól rezonált a kanadai néplélekkel és ezt a gondolatot felkapták és tovább terjesztették. Manapság már inkább egyfajta helyi crédó-nak számít. Ennek az lehet az oka, hogy Kanadában a legtöbben nagyon fáznak télen, de ha már így adódott, akkor csináljunk erényt ebből a szívásból. Az őskanadai tehát alapvetően büszke arra, hogy itt hideg van, még ha utálja is az egészet. (Az a vicces az egészben, hogy Toronto pl olyan szélességi fokon van, mint Nizza, és egyébként ez Kanada legdélebbi pontja, tehát semmiképpen sem észak, de minden esetre ez nem akadályozza meg a helyieket, hogy büszkék legyenek arra, hogy ‘Ők az észak’.)

Hosszú felvezető után a lényeg, ma reggel arra keltünk, hogy -7-et mutatott a hőmérő, ugyanis tegnap bejött egy agresszív szeles hidegfront és az 5-6 fokos plusszot hirtelen benyomta a kék zónába. Ráadásul egy kis hó is esett, úgyhogy itt november közepén bizony megjött a tél.

Ma reggel előkotortam a téli sálat, sapkát, kesztyűt, Márknak téli csizmát és vattanadrágot. Ahhoz képest, hogy tegnap egy kis őszi dzsekiben repesztettem dolgozni elég nagy változás.

Amikor elindultam otthonról, akkor már “csak” -5 fok volt, de a szél nagyon fújt, úgyhogy a windchill tuti -10 volt leginkább. Gábor küldött egy üzit, hogy -9.8 és a windchill -19, de ez esetleg éjszaka volt, vagy Toronto-n kívül, mert a mediterrán Midtown-ban azért nem volt annyira hideg. 😀

Minden esetre az arcomra fagyott a mosoly a villamos megállóban és elhatároztam, hogy veszek valami elegánsabb, munkahelyen is hordható téli cipőt, mert a lábam lefagyott. A magyar tollkabátom egyébként elég volt, úgy is, hogy nem veszek

Néhány kép a ma reggelről. Ami nem illik oda azok a levelek a fákon. Normál esetben mire megjön a hó és hideg, addira a levelek már lehullanak, de a mai reggel után azt gondolom, hogy jövő hétre nem lesz levél a fákon…

20171110_07590920171110_07591820171110_075933

HR Bridging program

Október 30-án hétfőn nemcsak a Guns koncert foglalt le, mert pont azon a napon kezdődött a 7 hetes HR Brigding programom az ACCESS Employmentnél Mississaugaban. Ezt a kormány által finanszírozott programot kifejezetten bevándorlóknak fejlesztették ki, azzal a céllal, hogy beillesszenek bennünket a kanadai munkaerőpiacra.

Ennél a szervezetnél foglalkoznak még mérnökökkel, könyvelőkkel és adminisztrátorokkal, és vannak más szakmákra szakosodott szervezetek is, és nem szakmaspecifikus programok is pl: nyelvi képzés, vagy karrier-tanácsadás.

Még az érkezésünk előtt részt vettem ún. pre-arrival programokban, sok segítséget kaptam pl az önéletrajzom kanadaira átformálásában, és a kultúrális kölönbségekről is néztem videókat, sőt még mentorom is volt – ezek is segítettek, de azért a mostani kurzust sokkal hasznosabbnak gondolom.

Jótékonyság, vagy üzlet?

Az ACCESS és a többi szervezet is non-profit formában működik, de ez nem jelenti azt, hogy nincs benne üzlet. Pont tegnap mondta az egyik előadónk, hogy “everything has a price here”, azaz semmi sincs ingyen – az adófizetők finanszírozzák ezt a programot, abban bízva, hogy mi is adófizetőkké válunk. És erre jó esély is van, a júniusban és az augusztusban indult programból már mindenki elhelyezkedett.

Nyugdíj-szakmákban dolgozó olvasóinknak írom, hogy ebben az országban a bevándorlást találták ki a nyugdíjas – járulékfizető arány megoldására, mert az itteni korfa sem néz ki túlságosan fényesen. A bevándorlók, főleg, hogy fiatal, jól képzett és tapasztalt embereket engednek be, gyorsan adófizetővé válnak, és segítenek majd eltartani a hamarosan nyugdíjba vonuló baby-boomer korosztályt.

Az Ázsiából érkező bevándorlók pedig kultúrálisan hamarabb vállalnak gyereket, és jellemzően többet is, ezzel hosszabb távú megoldást is jelentenek. Cserébe a teljes népességnek segítenie kell a beilleszkedést, akár az adójából, akár személyesen is. Mindehhez szükséges elfogadás és nyitottság is, ami eleve a kanadai kultúra része. Bár a nyelvi coach oktatónk szerint a kanadaiak csak felszínesen kedvesek, de ez még így is sokat jelent. Az első reakció arra a mondatra, hogy új vagyok az országban, mindig ez: Welcome! És ezt jó érzés hallani.

Összetétel

Először is megmutatom a névtábláinkat:

IMG_0543IMG_0544

Kicsit szenvedek a névtanulással ;-). A csoport legnagyobb része ázsiai, legalább 50% indiai, van 2 szír menekültünk (ne ijedezz, dolgozni akarnak, és jó fejek), van egy afganisztáni és egy kuwaiti lány, hárman Nigériából, egy lány Mexikóból, egy kínai, és khmmm én vagyok egyedül Európából.

Az ACCESS-nek magyar résztvevője még sosem volt, próbálok jó benyomást tenni :D. Bevallom, a szírekkel szemben lelkifurdalást éreztem, és beszéltem is mindkettőjükkel, finoman érdeklődve hogy milyen képük van a magyarokról. Egyikük 8 éve nem járt a hazájában, Kuwaitban dolgozott, másikuk meg hallott ugyan rémhíreket, de nem foglalkozott vele, mert sosem gondolkodott Európában, ő ide szeretett volna jönni a családjával.

Bár tulajdonképpen versenytársak vagyunk, a csoportban maximális az elfogadás és a segítőkészség. Megosztjuk egymással a jó praktikákat, az infókat, sőt, bátorítjuk egymást. Megtapasztaljuk, hogy mindenkinek más okoz gondot – az indiaiak pl könnyedén kommunikálnak angolul, mert az iskolában is angolul tanulnak, csak 3.-4. osztálytól tanulják a lokális nyelvet. Viszont rettenetes akcentussal beszélnek, nekem a legnehezebb őket megérteni. Malinivel – aki szintén indiai – elég jó barátságba kerültem, ő élt 6 évet az USA-ban, és most gyönyörű amcsi akcentusa van, és ezért nagyon sokat dolgozott.

Magam a választékos üzleti nyelvhasználattal szenvedek: értek nagyjából mindent, de nehezen reagálok spontán. És szuper, hogy erre is készít ez a program, mert az állásinterjún, és majd a munkahelyen is szükségem lesz erre a készségre.

A csoportösszetétel arra a sokféleségre is felkészít, ami majd a munkahelyen vár ránk. A sokféle akcentus, kultúrális különbségek mind gyakorlóterepet adnak. Jó példa erre: első nap az indiaiak közé ültem le (nehéz ezt elkerülni :D), és ebédidőben invitáltak, hogy “would you like to share your lunch?” Én meg néztem, hogy miiii? Aztán elkezdtek panaszkodni, hogy a gyerekeik az iskolában nem tudják megosztani az osztálytársaikkal az ebédet. A sulik ezt az ételallergiák miatt csinálják, nekem viszont még nem jutott eszembe, hogy ez gondot jelenthet. Náluk szokás, hogy potlak-szerűen esznek, mindenki kiteszi az asztalra amit hozott, és mindenki mindenből eszik. Cukik voltak, mert kérdeztem, hogy melyik ételben mi van, és azt válaszolták h “not spicy” vagyis ne izguljak, nem csípős. Viszont az én brokkolis-spenótos tésztám nemigen ízlett nekik, szerintem azért, mert nem volt elég spicy.

Program

Ez a program 7 hétig tart, az első 2 hétben az álláskeresés és a munkahely megtartása van fókuszban, kultúrális ismeretekkel kiegészítve, a 3. héttől kezdve pedig szakmai továbbképzést kapunk a helyi jogi szabályozásról és háttérről, tartományi és állami munkajogból, és a szakszervezetről is tanulunk. Ezt az 5 hetet az itt ismert Sheridan College szervezi, ez jól néz ki a Resuménkban is (itt nem hívják CV-nek), sőt, már a LinkedIn profilomat is frissítettem vele. Hátha rám talál egy fejvadász ;-).

A 7 hét alatt, és utána is együtt dolgozunk egy job developer pasival, aki kiváló kapcsolatépítő, és résztvevők megismerése után személyre szabottan segít munkalehetőségeket keresni. Ő segít a networkingben is, ami az egyik legfontosabb eleme az álláskeresésnek ezen a kontinensen. Amikor először hallottam arról, hogy ismeretlen embereket kellene megkeresnem és egy rövid beszélgetésre invitálni őket, erős ellenállás volt bennem. Azóta viszont kipróbáltam ezt egy feladatnak köszönhetően, és tapasztaltam, hogy valóban működik. Sőt, Malini csoporttársammal sokat beszélgettem erről, ő már nekikezdett a hideg megkereséseknek kb 3 hete, és ezen a héten már egy interjúra hívták a szerzett kapcsolatainak köszönhetően.

Ígéretek, és eredmények

A program bemutatóján azt ígérték, hogy a résztvevők legalább 85%-a a szakmáján belül helyezkedik el. A kimaradó 15%-ot pedig elősorban azok alkotják, akik kimaradnak a programból, vagy vissza kell utazniuk az eredeti hazájukba. Azt is hallottuk, hogy mivel képzést kapunk a helyi munkajogból, lehet kicsit magasabb pozikat is pályázi, nem kell újrakezdeni a ranglétra aljáról pl HR adminisztrátorként. Azóta mondták el, hogy az elmúlt 2 csoport elhelyezkedési eredményei milyen fantasztikusan sikerültek, és a vendégelőadók egy része is itt végzett “diák”. Mindez nagyon bátorító, több kedvem van beletenni az energiát, mert van látható az eredménye.

Extra: barátkozás

Igen, már az első héten összebarátkoztam 3 csajszival: Malini, Lina és Sidra, akikkel már tervezgetjük a közös programokat. Szervezünk egy teázást, együtt megyünk majd a “dress for success”-hez (erről rögtön írok), és az első fizetésünkből meghívjuk majd egymást egy étterembe vacsizni – ki mikor jut oda. Malini buddhista, és már mantrázott értünk, hogy ez decemberben legyen, de ebben kevésbé hiszek, mert december 15-ig tart a program és utána már erősen karácsonyi készülődés lesz a munkahelyeken.

Szóval a “dress for success” egy karitatív program, ahol minden bevándorlót szívesen látnak, és ruhákat adományoznak az állásinterjúhoz. Úgy képzeld el, mint egy ruhaüzletet, ahol nagyrészt teljesen új és márkás (pl: Banana Republic) ruhákból lehet válogatni, és van a kínálatukban visszavitt, cimkés ruha is. Segítenek a helyi stílus eltalálásában is, ami pl erős motivációt adott nekem a részvételhez, mert nemigen értem még az itten öltözködést. Eddig úgy tűnik, hogy a legfontosabb alapdarab a futónadrág :D, mert a helyi hölgyek 80%-a ebben van. Legalábbis ha nem dolgozni mennek. Vagyis, néha akkor is, de az inkább leggings, amit sokszor láttam (és nem értettem) Mo-n is nadrág helyett hordani.

Az üzleti öltözködés viszont eléggé eklektikus. A nőkön néha kisestélyi ruhákat látok az utcán, a férfiakon pedig vagy vasalatlan ingeket, vagy elképesztő alkalmi öltönyöket, hozzáillő nyakkendővel és színes zsebkendővel a zsebben, amit Mo-n kb max esküvőkön látsz. A programban kapunk majd 1-1 teljes elegáns öltözetet kiegészítőkkel, és 1-2 pár cipőt is. Aki elhelyezkedett, visszamehet további ruhákat kérni a munkához. Gondolom ezt mindenkinél a fizetés mértéke dönti el, hogy szüksége van-e erre.

Na megyek tanulni ;-).

Guns!!!

Muszáj azzal kezdenem, hogy durva hetem volt, és ezért részben a hétfő éjjeli Guns’n’Roses koncert a felelős. Amikor a koncert után botorkáltunk haza éjfél felé a metsző szélben, akkor úgy gondoltam, hogy megérte. És másnap reggel is, amikor alig bírtam kikelni az ágyból és elkészülni, és el is késtem mindenhonnan, akkor is úgy gondoltam, hogy megérte. És most, hogy vége van a hétnek, és még mindig piros nyusziszemeim vannak, igenis megérte!!

Kb 15 évesen lettem rajongó, egy barátnőmnek köszönhetően, akivel aztán az 1994-es budapesti koncerten is ott tomboltunk – khmmm, anyukám legkisebb örömére. Aztán a Gárdonyban töltött nyarakon a Guns segítségével szereztem jóbarátokat, sőt, az első pasimat is (igen, a család akkor sem ugrott ki a bőréből a boldogságtól), és a Sweet Childot meg a Paradise Cityt is játszottunk a pasim együttesével. Amiben az én közreműködésem erősen a feledhető kategóriába esik, az élményeket viszont máig őrzöm. Én voltam a legcsalódottabb, amikor az utolsó, szörnyen sikerült album után feloszlott a Guns, és a kettészakadt banda újabb számait már csak dacból sem hallgattam meg.

Amikor idén tavasszal már a költözésünket terveztük, Ákos szólt, hogy Guns’n’Roses turné lesz augusztusban Észak-Amerikában, és ki is néztünk egy Buffalói dátumot, mert Toronto nem volt terítéken. Álmodoztunk róla, de aztán nem szerveztük meg, mert Buffalo azért messze van (kb 2-2,5 óra kocsival, az USA határ másik oldalán, szóval még határellenőrzés is beleszólhat), és bébiszitterünk sem volt. Kb lemondtam róla akkor. Pedig úgy hirdették, hogy “once in a lifetime tour”, és valóban, nem túl valószínű hogy ezt még1x végignyomják, nem fiatalok már egy ilyen intenzív turnéhoz.

Aztán Ákos újra szólt, hogy október végén jönnek Torontoba is. Miiiiii? Tééééényleeeeg? Vegyünk jegyet!! De nem vettünk azonnal, hanem tervezgettünk, egyeztettünk, mentek a napok. Mire újra néztük a jegyeket, elég korlátozottan álltak rendelkezésre, de legalább aranyáron. A legbosszantóbb az American Express kampánya volt, amiben lefoglalta a fél stadiont, hogy kb féláron osztogassa a jegyeket az Amex kártyatulajdonosoknak. Talán láttad, hogy facen próbáltam találni egy ismerőst, akinek van ilyen. Jelentem, nem egy elterjedt kártyatípus. Nem találtam. Minden este újra ránéztem, végigkattintgattam a kósza szabad jegyeket, de még mindig nem akartam darabonként 380 dollárt rákölteni. Ákos a kijijin talált egy jegydílert, de végül nem hívta fel, parázunk a hamisítástól.

Egyik este rátaláltam 2 visszavásárolt jegyre, ami Amex áron került vissza az oldalra. Ééééés lecsaptam rá. A kezelési költségektől egyébként itt is hasraesel, a 199 CAD-os jegyre simán rászámolnak még 45 dolcsit, miért is? Kinyomtatni már nem kell, az egész rendszerük teljesen automatán működik, szóval bosszantó..

Márkot Gáborék fogadták be egy sleepoverre, örök hála!!, és a legnagyobb meglepetésünkre a gyermek akadály nélkül vette élete első máshol&szülei nélkül alvását.

Felkészülésképpen a bulira a youtubeon hallgattam a számokat, és rátaláltam egy dél-amerikában rögzített koncertfelvételre. Hallgatom, hallgatom, és megállapítottam, hogy nagyon csalódott leszek, ha Axl így fog énekelni. Vagy inkább: rikácsolni, elvékonyodott magas hangon. Úgy tűnt, nem a hanggal van gondja, hanem a levegővel, 1 hónappal ezelőtt még nem volt elég fitt, hogy végignyomjon 3 órát, vagy túl sokat szaladgált. Sokminden lehet, de mi nem tapasztaltuk. Talán jobb is, hogy nem augusztusban néztük meg Buffaloban :D.

És igen, 3,5 órát játszottak, régi számokat és a Chinese Democracy album dalait is, na ezeket nem sikerült megszeretnem. Pontosan kezdtek (??!!) és csodás zenei minőséget hoztak. Érdekes, hogy szinte csak ülőhelyeket adtak el az Air Canada Centre-ben, 2 kicsi VIP-közdőtér volt csak, de nem hiszem, hogy bárki végigülte a dolgot. Mi majdnem végig álltunk, csak az ismeretlenebb daloknál ültünk le kicsit pihenni.

Készítettem néhány képet, és megpróbálom a videót is feltölteni, néha engedi: lássátok-hallgassátok!

IMG_0501IMG_0498IMG_0497

Ez szívás…

Tegnap reggel Márk rámutat az ablakra és azt mondja: “Apa! Még éjszaka van”.

Ránézek az órámra és már 7 óra van, de még csak nem is dereng. Amikor F8-kor elindultam, az ég felhős volt és szitált a köd. Csináltam két fotót, de mire beértam a munkahelyre megpukkant az SD kártyám a telefonomban… Szóval azokat a fotókat nem fogom már kitenni. :-/

Tudom, hogy sokan az óra állítás ellen vannak, de Észak-Amerikában november 5-én állítják vissza az órákat és így nagyon szembetűnő, hogy miért vannak sokan az óra állítás mellett. Ha minden így maradna, ahogy most, akkor december közepén F9-kor kelne fel a nap.

Ma reggel, amikor N8-kor elindultam, tök sötét volt, nem volt érdemes fotózni. Aztán ez volt a helyzet 8 óra előtt egy kicsivel, amikor a munkahelyem közelébe értem. Még nagyban virradt.

20171103_075104