Egyenesben

Ha olvastátok a hárommal korábbi bejegyzést, talán kíváncsiak vagytok, hogy találtuk meg a következő otthonunkat. A mai mesét erről írom.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis család. Mivel a bérelt házikójukat eladták a talpuk alatt, új otthon után kellett nézniük. Ezúttal volt elegendő idejük ezt elintézni, hiszen az eladás nyilvánvalóvá válása és a bérleti szerződés lejárta között több, mint egy fél év telt el.

Visszacserélem a stílust, ennyit bírtam népmesében írni :D. A lényeg, az elmúlt hónapokat azzal töltöttük hogy megtaláljuk új otthonunkat a következő kb 10 évre. Nagy örömmel mondom, a végeredmény megért minden ezzel járó szervezést, ráfordított időt és izgalmakat – ezeket gyűjtöttem össze mára.

Az első elhatározásunk az volt, nem bérlünk tovább. Kiérkezésünk második évfordulójáig – ez június 6-án volt – már döntöttünk arról, hosszabb időre maradunk Kanadában, pontosabban ebben a városban. Szeretjük Kitchener-Waterloot, itt találtunk mindketten olyan munkát, ahol megbecsülik a képességeinket, tapasztalatainkat. Élvezzük a kisváros előnyeit és bájait. Barátokra leltünk, családokra és párokra, akik egyre fontosabbak nekünk. Szeretünk a “Green Belt”, Ontario éléskamrája közelében lenni. Már megszokta a szemünk a rendezett farmokat, a menoniták lovaskocsijait az út szélén (külön sávban haladnak, így nem lassítják az autóforgalmat), és a St Jacobs marketet. Egyetemi város lévén sok itt a fiatal, a rájuk épülő startupok és nagyvállalatok miatt pedig pörög a gazdaság. A nagy tavak és Toronto is elérhető távolságban vannak. Mondjuk arra még nem tudtuk rávenni magunkat (vagy inkább én nem tudtam rávenni Ákost) hogy csak úgy spontán elugorjunk Torontoba egyet vacsorázni, vagy szórakozni. A Georgian Bayben viszont már 3x is voltunk idén, és nagyon várom hogy augusztus-szeptemberben-októberben strandolhassunk-kiránduljunk a gyönyörű Lake Huron partján. Így néz ki:

20180521_103541

Szóval itt volt az ideje elkezdeni a saját hitelünket fizetni. Ez itt nem mese: ha bérled a lakóhelyed, konkrétan a tulaj hitelét fizeted ki hónapról hónapra – aki aztán a futamidő végén megtartja az ingatlant, vagy kiveszi a pénzét a befektetéséből. Eladja és nyugdíjba megy belőle – itt szokás a downsizing, vagyis a nyugdíjba vonulók kisebbre cserélik a házukat, és ezt hozzáteszik az életjáradékukhoz.

Az elmúlt két évben kifizetett bérleti díjakból két nagyon klassz autót vehettünk volna szinte újonnan. Ehhez hozzá kell tennem, a lakásbérlés Kanadában drága, az autók meg olcsóbbak, mint Európában. De így volt rendben, hiszen az első évben még nem igazán tudtuk, mit akarunk és hol. Aztán 1 év után költöztünk Torontóból Waterloo-ba és újra 1 éves szerződést kötöttünk, különben nem lett volna hol laknunk.

Közben megismertük a várost, és építettük a hitel besorolásunkat. Végig ott volt a terveink között, hogy a bérlés helyett venni fogunk egy ingatlant, de akkor még távolinak tűnt a dolog. Még mindig nehéz elhinni, pedig már benne lakunk :D.

Első lépésként bejelentkeztünk egy hiteltanácsadóhoz, helyi nevén mortgage broker. Bevittük az összes iratot és adatot amit kért, és készített nekünk előzetes hitelbírálatot. Ennek 2 haszna is van: 1) nekünk fontos infó volt, milyen árkategóriában nézegethetünk, ha kb az eddigi bérleti díjhoz hasonló összeget szeretnénk hiteltörlesztésként fizetni. 2) Ha “éles” helyzetbe kerülünk, a banknak már nincs szüksége újabb elbírálási időre – így az eladónak nem kellett ezt kivárni, ami erősíti az ajánlatunkat, ami akkor fontos, ha több vevő van.

Mi szerencsére nem kerültünk licit helyzetbe, de hallottunk legendákat arról, amikor egymásra ígérnek a vevőjelöltek, néha az időfaktor is számít az eladó döntésében hogy melyik licitálót választja.

Az kicsit szomorú, hogy így 40 év felett ismét jelzálog hitelre van szükségünk a vásárlához, de cserébe megnyugtató, hogy Ontarionak ezen a részen (is) szépen fokozatosan kúszik felfelé az ingatlanok ára, vagyis befektetésnek sem rossz egy ház.

Hogy mi ez a licit? Itt a keresettebb ingatlanok esetén – és ez most a környékünkön a kisebb, alacsonyabb árkategóriájú, kezdő szintű családi házakat (starter home) jelenti – nem alkudoznak a vevők, hanem egymásra ígérnek. A főnököm lánya kereste nemrégiben első házát 300 ezer dollár körüli értékben. Ezen az áron vàroson kívül lehet felújítandó különálló (nem iker, nem sor-) házikót találni, és nagy a kereslet. A városban ez talán egy lakásra lenne elég. Néhány héttel ezelőtt eléggé el voltak keseredve, mert már a 4. házat bukták el, valaki ugyanis mindig magasabbat ígért náluk. Ilyenkor, ha szimpatikusak voltak a bemutatásnál az ingatlanosnak, még kaphatnak egy hívást hogy ajánlanak-e többet. Velük nem történt ilyen, egyszerűen csak kaptak egy értesítést, valaki más többet ígért. Azóta ők is találtak valamit, most már boldogság van, de heteken keresztül nagyon el voltak keseredve.

Visszatérve a mi vásárlásunkra, az ingatlanügynök kiválasztása volt a következő állomás. Vevőként sokkal könnyebb a ház keresési időszak, ha az eladók által fizetett ügynök leszervezi a megtekintési időpontokat. “Interjúztattunk” néhány helyi szolgáltatót, akiket barátaink, kollégáink ajánlottak és beszéltünk torontoi ingatlanos barátunkkal is. Végül egy helyi ember mellett döntöttünk, mert a helyismeretével már az első beszélgetésen adott új, értékes információkat például az általunk kinézett, és pontszám alapján szupernek tűnő iskolákról és körzetekről.

Elindult a keresgélés. A leadott kritériumok alapján – iskolakörzetek, háló/fürdő szám, garázs, jó-ha-van kiegészítők – az ügynökünk naponta küldte az új listingeket, mi meg kiválasztottuk, melyiket szeretnénk megnézni. Az első néhány alkalom elég elkeserítő volt: a kinézett házikók leromlott állapotúak voltak, a nappaliból és teraszról karnyújtásnyira volt a szomszéd kertje/háza, mindegyiknél volt valami komponisszum. Korábban a hiteltanácsadónk javasolta, nézzünk meg magasabb árkategóriájú ingatlanokat is, hátha ott vannak az igényeink. És tényleg, a nézelődés közben óvatosan kúszott felfelé a megtekintett ingatlanok ára.

Talán harmadiknak néztünk meg egy helyes kis házikót a város másik végén. Beköltözhető állapotú volt, nem hasonlított a szokásos alaprajzú házakra, amit mindenhol máshol láttunk. Erdő volt a háta mögött, ami ráadásul védett terület, így nem parcellázható fel. Engem mégsem győzőtt meg, két okból: egyrészt nagyon szerettem volna a már megszokott környéken maradni; másrészt kanadai mértékkel kicsi volt az alapterülete. Ide egy kis magyarázat: nem akarok én tánciskolát nyitni a nappaliban (bár nem is olyan rossz ötlet hehehe), csakhogy az alapterület és az ár valahogy össze van drótozva a kanadai fejekben. Amikor egy bizonyos árkategóriában keresnek házat, akkor a szűrés egyben a méretre is vonatkozik. Amikor először néztük a részletes leírást az ügynökünkkel, megjegyezte, ez kicsi alapterületű az árához képest. Aztán persze kimagyarázta, nem is erre gondolt ;-). De azért elgondolkodtam ezen: hiába fizettek a tulajdonosok több extrát építésnél ezért az ingatlanért, az eladáskor csökkenteniük kellett a meghirdetett árat, mert az éppen induló tél végi-tavaszi ingatlan piacon sem volt rá ajánlat. A vevő szerepében ez nem feltétlen rossz, hiszen alku-helyzetbe kerülhettünk. Viszont ha megvesszük, később mi is felhúzzuk ezt a cipőt – a házunk kevesebbet ér a piacon, csak mert egy kevéssel kisebb az elvártnál.

Továbbléptünk, és nézegettünk tovább. Frusztráló hetek voltak, és szervezkedős: mikor érünk rá mindketten személyesen ellátogatni a helyszínre, hol lesz közben Márk – mert neki kevésbé izgalmas házról házra járni és alaposan körbenézni. Előfordult, magunkkal vittük, és annyira “fáradt” volt, hanyatt feküdt a szőnyegen az emeleti folyosón, és az volt a játék hogy átlépkedtünk rajta. Máskor sikerült megoldanunk hogy délután munka után, de a napközi vége előtt beszorítottunk egy háznézést. És itt is köszönjük a barátainknak, akik néha befogadták Márkot egy pár órára, amíg mi rohantunk A-ból B-be.

Nekem nagyon izgalmas volt különböző gyökerekkel rendelkező emberek lakóhelyeit látni. Mert persze, ezt elfelejtettem említeni, de a legtöbb ingatlant lakott állapotban tekintettük meg mi is. Úgy tűnik, ez a szenvedés is nemzeti sport :D. Jártunk pl olyan konyhában, ahol semmi nem volt a pulton. Konrétan semmi. Kérdeztük is az ügynöktől, itt nem laknak? Dede, csak valószínű Kínából érkeztek, ők így élnek/raknak rendet. Egy másik házban már a bejárati ajtónál megcsapott minket a curry illata. Hmmm mondom, régi szép jógás emlékek – merthogy egyik kedvenc jógastúdiónk alsó szintjén vega étterem működött, így a curry valahogy összekapcsolódott a jógaórával. Indiai származású emberek otthonába érkeztünk. Az ügynökünk óvatosan figyelmeztetett, ha ezt választjuk, teljes felújítás kell, mert ezt a szagot nem lehet kiszellőztetni.

Másik: egyszer nagyon megörültem, a szomszéd utcában jelent meg egy ház, és olcsón hirdették. A képekről egyértelmű volt, felújítandó, de még bele is fért volna az anyagi lehetőségeinkbe. Kértem időpontot, kérdezi az ügynökünk hogy biztos? Mondom persze, biztos. Csak mert ő ismeri ezt az ügynököt, idős embereknek segít a downsizingban amikor nyugdíjas otthonba mennek. Jójó, azért nézzük meg. Hát belecsöppentünk a 60-as évek Észak-Amerikájába. Ósdi konyha, fáradt csempe a fürdőkben, dohos pinceszag. Ennek ellenére jelentős volt az érdeklődés, folyamatosan jöttek mások is megnézni, mert jól volt árazva. Na ebből biztosan licit lett, de mi nem szálltunk be.

Próbálkoztunk a városon kívül is, amitől én azt reméltem, nagyobbak lesznek a terek, lesz igazi kert, nem lógunk bele a szomszédokba. Ki is autóztunk St Clemensbe, nem volt nagyon hosszú az út. Mentünk a nagy farmok mellett, majd egy cuki régi város mellett volt egy új építésű terület, de ott pont ugyanaz az utcaszerkezet és telekméret fogadott, mint a KW-ban, ahol élünk. Lehet, hogy a kanadaiak így szeretnek élni? Átnézni a szomszédhoz reggeli, grillezés, zuhanyozás, tévénézés közben? Vagy inkább az építettők itt is megpróbálnak a lehető legtöbb házat rakni egy adott telekre? Ez után sorban néztük a rosszabbnâl rosszabb házakat és rájöttünk, hogy nem akarunk nagy felújításba kezdeni, pedig mindegyiknél szükség lett volna rá.

Egy ponton Ákos megkérdezte: nem nézzük meg még egyszer azt az egy házat ami tetszett nekünkt? Na jó, mondom, és az ügynökünk már szerzett is egy időpontot. Másodjára nem tűnt kicsinek. Sőt, hármunknak óriási. Szép konyha, beépített gépekkel, frissnek ható csempe a fürdőszobákban, befejezett basement. Gyönyörű kilátás az erdőre a konyhából, nappaliból, hálóból. Kérdezi Ákos, nem teszünk erre egy ajánlatot? Ok mondom, tegyünk! De alkudjunk.

Ami nem volt egyszerű, mert éppen néhány héttel előtte csökkentették az árat 30e dollárral és nem álltak készen a további csökkentésre. Az ügynökünkkel megbeszéltük, kicsivel alacsonyabb árat mondunk, de nem pimaszul kevesebbet, mert azzal nem érnénk célt. Elindult az alku. Az ajánlatot Ontarioban írásban tesszük, elektronikus aláírással, és beleírunk minden feltételt, amit majd szeretnénk az adásvételi szerződésben viszontlátni. Pl: az ajánlott árban alapértelmezettként kérjük a konyhai gépeket, ők nyilatkozzanak hogy nincs rejtett hiba, mikor van a birtokba adás (itt closing), mennyi előleget fizetünk.

Az ütemezésbe belekerült, a hitelbírálathoz nem kérünk időt, de szeretnénk műszaki inspekciót – ez annyit jelent, egy általunk fizetett szakember egy pár órás megtekintés keretében átnézi a házat és a benne lévő eszközöket. Olyan standard és meglepő feltételek is voltak a kérés-listánkon, hogy nyilatkozzanak, a ház építéséhez nem használtak azbesztet, és nem történt haláleset vagy öngyilkosság az ingatlanban, mert ezek mind csökkentik az ingatlan értékét.

Az ajánlatban meghatároztuk az érvényesség idejét is – eddig a határidőig tudnak az eladók válaszolni, elfogadni az ajánlatot, elutasítani, vagy ellenajánlatot tenni. Utóbbi történt, engedtek kicsit az árból, de nem jelentősen, és kaptunk 1 napot gondolkodni. Majd további 4 kör huzavona következett, teltek a napok közben. Éppen akkor kölcsönöztem ki a könyvtárból Chris Voss: Never split the difference című könyvét – a pasi FBI túsztárgyaló volt, és gyakorlati tanácsokat gyűjtött össze ebben a könyvben mindenféle tárgyalásokhoz. Szerintem azért mert ezt olvastam, kicsit higgadtabban kezeltem a helyzetet. Arra gondoltam, minden kis lépés közelítés a végső megállapodáshoz, és a folyamat része. Sosem élvezte egyikünk sem a piaci alkukat, inkább macera volt, ezért hálásak voltunk hogy az ügynökök elintézték a kommunikációs részét. Mondjuk az fájt, hogy mi nagyobbakat engedtünk, az eladók pedig csak mérsékelten csökkentették az árat, ebből a szempontból nem volt kiegyensúlyozott a tárgyalás, de ott volt az addigi tapasztalat, mely szerint nem voltak igazán vonzó ingatlanok a piacon, és minket meg szorított a kiköltözési határidőnk. A hét végére mindannyian befeszültünk: mi nem akartunk tovább növelni az árat, és az eladók is megálltak egy szinten. Ekkor mindössze 6.000 CAD volt a különbség.

Eltelt így egy hétvége. Ültünk a kanapén, elkeseredve, ezt elbuktuk. Tudtuk, az ügynökök kapcsolatban voltak egymással, a mi ügynökünk említette hogy állandóan hívogatja őt a másik ingatlanos. Aztán egyszer elmondta nekünk, hogy az eladók ügynöke javasolta, hogy dobjuk négy fele a különbséget, mert ők is beleadnak a jutalékukból mindketten annak érdekében, hogy legyen megegyezés. Ezt az irányt akkor nem tárgyaltuk tovább. Vártunk az eladók jobb ellenajánlatára, de nem jött.

Ákos csalódottan, én tovább akartam lépni, így már szerveztem tovább a háznéző köröket. Meg is néztünk még 2-3 szörnyűnél borzasztóbb házikót, aztán egy újat is. Ez utóbbi nem volt rossz élmény, gyönyörű, tágas terek fogadtak, de a kert! Körben meg folyt az építkezés, a házhoz tartozó terület csak ki volt jelölve. Zsebkendőnyi volt, plusz az építkezések várható zaja…

Addigra eltelt néhány nap, szerintem az ingatlanosok direkt hagytak mindenkit főni a levében. Aztán jött a hír, hogy mégis lesz megegyezés. Hajlandóak lennénk-e még 1.500-al feljebb menni? Végülis igen. Akkor minden ok, hamarosan jön az ellenajánlat. Ha tetszik, írjuk alá. Ez volt a konstrukció: a mi árunk több 1.500-al, az ügynökünk ad bele a jutalékából ugyanennyit, és az eladó ügynöke ad bele 3.000-t. Ami azt jelenti, az eladók egy centit sem mozdultak, de az ügynökök megcsinálták az üzletet. Aláírtuk, izgultunk, ők is aláírták, jupiiii! Vagy ahogy itt mondják, yay!

Ami még maradt ezután:

  • az inspekció – 4 kisebb hiányosságot kértünk kijavítani, összesen kb 1000-2000 dollár értékben
  • a hitelszerződés végső aláírása – szerencsére közben csökkentek a kamatok
  • a bérleti szerződésünk felmondása – megegyeztünk a tulajjal, kiköltözünk 6 héttel korábban és cserébe elengedi az utolsó hónapot
  • az átadás-átvétel – ami itt meglepő módon az ügyvédnél történik, az eladóval formálisan nem találkoztunk, hanem mindenki ment a saját ügyvédjéhez.
  • 2 héttel a költözés előtt megkaptuk a kulcsokat, így még intéztünk egy festést
  • költözés megszervezése és költözés – megint vezettem egy óriás Uhault, szuper volt!
  • és az időpontok fixálása után már bátran megvettük a repülőjegyeket a magyarországi nyaralásunkhoz, ami azóta már el is telt.

Júniusban költöztünk be, most már 6 hete. Ebből az utolsó 2,5 hetet nem itthon, hanem otthon (vagyis: Magyarországon) töltöttük 🤪. És a nyaralás után szuper klassz volt hazatérni.

A képen a hátsó kertünk látható, ez volt az egyik erős selling point! Imádjuk az ebédlőből nézni, ahogy ahogy az állatok bejárnak a kertünkben az erdőből. Sok a mókus, a madár és minden nap van egy pár nyúl is, de láttunk mosómedvét is.

Melyik jeg-lag “jobb”?

Állítólag kelet felé rosszabb repülni jeg-lag szempontból. Az internetes szakirodalom azt mondja, hogy ha keletnek repülsz, akkor rövidül a napod, hamarabb lesz sötét, mint ahogy a tested várná, azaz jobban megbolondul a cirkadián ciklusod.

Párszor repültem már ide-oda a világban, de nekem a keleti irány eddig jobban bejött. Tudom, hogy függ attól, hogy az utazást megelőző napokban és a repülőn mennyit és mikor alszol, de mivel eddig csak éjszaka repültem Európa felé, ezért mindig kisebb-nagyobb alvás deficittel érkeztem Mo-ra, ezért mire este lett, nekem is jól esett lefeküdni.  (hiába volt akkor a belső órám szerint még csak délután)

Mikor most Mo-ra mentünk, első este halálosan fáradtak voltunk és amikor kb 10 óra magasságában ágyba kerültünk, akkor azonnal el is aludtunk. Az egyetlen nehézség az volt, hogy éjfélkor felébredtünk Timkával, hogy akkor mi most kipihentük magunkat. Mondtam is Timkának, hogy ez volt a délutáni alvás, mivel a mi fejünkben akkor még csak este 6 óra volt.

Én kb 1 órát forgolódtam és sikerült visszaaludnom, Timka viszont vergődött hajnali 4-ig. Így én reggel normál időben felkeltem, Timka és Márk csak vmikor 11-12 környékén. Másnap még volt egy kis éjszakai ébredés, de azonnal sikerült visszaaludni és úgy emlékszem, hogy a 3. napra minden jet-lag-es tünetem megszűnt.

Ellenben mikor nyugatnak repülünk, akkor én hosszabban kínlódok. Emlékszem, hogy 2009-ben, amikor először repültünk Timkával Dallasba repültünk, akkor hajnali 4-kor keltünk és az ágyból néztük az értelmetlen teleshopping adásokat, majd reggel 7-kor már Fort Worth-ben voltunk a Stockyards-on és rájöttünk, hogy ott ilyen korán még semmi sincsen.

2017. júniusban, amikor Kanadában költötünk, akkor is egy hétig tartott az átállás. Emlékszem, hogy Márk először 4-kor kelt és magyarázd el egy 3,5 évesnek, hogy te még szeretnél aludni… Legalább 3 napba is beletelt, mire már nem sötétben keltünk.

Jelenleg már 3 napja vagyunk Kanadában, de még mindig eléggé szenvedünk. Este 8-9-kor hulla fáradtak vagyunk, benyomunk vmit a Netflix-en és én úgy tudok ébren maradni, hogy edzek egy laza TRX-et csak azért, hogy ne korán menjek ágyba.

Tegnap kihúztam ébren este f11-ig, de ennek ellenére ma reggel mindannyian 3/4 6-kor keltünk. De legalább már nem volt sötét… Őszintén felnézek azokra az üzletemberekre, akik időzónák között repkednek úgy, hogy közben dolgozniuk is kell. Nem tudom mi kellene ahhoz, hogy ezt a repkedést hajlandó legyek ennél többször csinálni.

 

Már főzik a kávét

Jelenleg az Air Canada Rouge AC1910 és AC1911-es járata az egyetlen közvetlen járat Torontó és Budapest között. Sok évvel ezelőtt repültünk az USA-ból hazafele Mo-ra frankfurti átszállással, de az éjszakai transzatlanti repülés után várni néhány órát egy tetszőlegesen választott európai reptéren nem szexi. Fiatal gyerekkel főleg nem az. Ezért úgy döntöttünk, hogy kifizetjük a felárat a közvetlen járatért cserébe.

A repülés esetéjén 7-kor bezártuk az ajtót Waterlooban, este kb 1 óra az út a Pearsonra, 2 óra reptéri időhúzás és 8,5 óra nettó repülés után másnap kora délután megérkeztünk Bp-re (plusz 6 óra időeltolódás). Jól hangzik ugye?

Nos részleteiben így nézett ki a dolog:

Este 8 után kicsivel léptünk be a Pearson óriási csarnokába, 10-kor megindult a beszállás, 11-re a levegőben voltunk. A személyzet hihetetlen gyorsasággal kiszórta a vacsorát (chicken or pasta?) és éjfél után villany leolt és lehet aludni.

(Nem is jártak körbe később, akinek víz kellett legyen kedves hátra fáradni a farok bárba.)

Innentől viszont megindult a szenvedés, a Rouge járaton a lábtér fapadosnyi méretű, így sehogy sem fértem be. Ülést dönteni nem lehetett, mert nem néztük meg a floor plant a becsekkoláskor, úgyhogy pont a középső WC-k előtti üléseket szereztük meg. Igen, azokat a sárgával jelölt kis négyzeteket középen a budik előtt. Bravó!

1bd2568030e5d910bf13f5db84acc283pjt-air_canada-32

Kis könnyebbség, hogy a full tele gépen egy csoda folytán a melletünk lévő 2-es ülés szabad volt, ezért oda átültem, de 3 óra alvás után a derekam és a nyakam is fájt, és bárhogy próbáltam visszaaludni, nem voltam elég fáradt hozzá.

Inkább azzal múlattam az időt, hogy jártam egyet a gépen, majd később kértem egy sört. A néninek nem volt kéznél terminálja, de semmi gond mondta, később majd jön felém. Sosem ért oda, de az ingyen sör cserébe langyos volt.

Márk legalább mélyen aludt, jól rátelepedett Timkára, 2,5 ülésen terpeszkedett, Timkának jutott egy fél ülés. Hol van már az amikor Márk Kanadába jövet simán elfért a saját helyén… Azóta jól megnyúlt, így feleségem is elég hamar felébredt. Mivel kellemes kávé aroma terjengett felénk, boldog mosolyt láttam az arcán. Mondta is rögtön, hogy „Már főzik a kávét”.

Nos lehet, hogy így van, de ez a szag a WC felől jön, amit az előbb hányt össze valaki a hátunk mögött. Pont hátul voltam a farokban, ezért láttam, ahogy egy légiutas kísérő felrántotta a gumikesztyűt, megfogott egy nagy tekercs törlőt, egy zsákot és egy negyed kilós kávét. Kávé kiszór a hányásra, kis várakozás, majd a papírtörlő segítségével a kávé és a felszívott anyag landol a zsákban. A kávé illata szuper módon elnyomja a hányászagot, így a népek alszanak tovább és nem indul meg a láncreakció. Profi munka.

Mi később félhulla állapotban szállunk le Bp-en. Ákos 3 óra alvás, Timka 4 óra, Márk kb 5 óra. Torontó még így is nagyon messze van Budapesttől.

Ez a bejegyzés fent az egekben született hazafele repülve Kanada felé. Köszönjük az Air Canada-nak, hogy a fedélzeti szórakoztató rendszer androidon nem igazán működött, így volt időm blogot írni. További köszönet illeti a jet-lag intézményét, ami miatt hajnalni 5 órakor úgy gondolta a belső órám, hogy ideje felkelni. Tegnap ez f5-kor következett be, ha így haladok fél óránként, akkor hétfőre nagyjából visszaállok a normál reggeli kelésre.

Kábult Kanada?

Amikor két éve Kanadába költöztünk, akkor először fura volt, hogy Torontóban járva kelve reggel-délben és este fűszag csapta meg az orrunkat. Először összemosolyogtunk Timkával, aztán már annyiszor éreztük, hogy egyszerűen nem érdekelt minket.

Liberty Village-ben, ahol az első hónapunkat töltöttük egy 20 emeletes házban, minden este erősen terjedt a fűszag. Annyira, hogy a terasz ajtót nem lehetett nyitva tartani a szellőztetéshez.

Ekkor még nem volt teljesen legális a fűpiac, de a rendőrség láthatóan nem nagyon üldözte a fogyasztókat. Ha valaki meg nem akart a fekete piacról vásárolni, az az orvosi füvet árusító helyeken tudta beszerezni a cuccot.

Ilyen helyek ma is léteznek, vihetsz orvosi ajánlást, van olyan szolgáltató, ahol ha 25 éves elmúltál, akkor kitöltesz egy nyomtatványt, hogy igen nekem fű kell, mert pl álmatlanságban szenvedem és fűvel a zsebedben távozol. Voltak és vannak olyan helyek, ahol pl telefonon lehet konzultálni az árusító hellyel szerződésben álló orvossal, aki mondjuk az ország másik felén élt és ő felírja neked a füvet.

Egyébként foglalmam sincs, hogy mi volt a legális szabályozás az orvosi marijuana vásárlás kapcsán, és mennyire alakították úgy a boltok a gyakorlatot, hogy az nekik megfelelő legyen, de a nagy tömegű telefonos orvosi konzultáció azt mutatja, hogy mindent megtettek, hogy az orvosi rendelvény valami abszolút formalitássá váljon.

Már érkezésünk évében lehetett tudni, hogy 2018-ben jön a legalizáció és ezt sokan úgy értelmezték, hogy a rendőrség úgy sem lép fel már az árusítás ellen és egyre másra jelentek meg az illegális brick & mortar boltok, akik a pultból árulták a füvet. Lehetett is olvasni a médiában, hogy a rendőrség és Torontó város tucat számra zárta be ezeket a helyeket.

De ennek nincs már jelentősége, mert Kanadában 2018. ősz óta legális a fű fogyasztása és a saját célra történő termesztés és bizonyos feltételek teljesítése esetén a nagyüzemi termesztés és nagytömegű árusítás. Ez itt például a legalizáció napján történt csoportos füstölés.

5896444128_98015267d2_o

Hogy miért jutott ez most az eszembe?

Mert ezt a BBC podcastet hallgattam:

Morocco’s Hash Trail to Europe

Meglepődve hallgattam, hogy Hollandiában ugyan legális a fű fogyasztása (ezt mindenki tudja), de a coffee shopok illegális drogot árulnak, ami illegális tevékenység, de nem büntethető. Erről nekem foglalmam sem volt korábban.

A podcast arról szól, hogy Marokkóból ezerrel áramlik a hasis (ami lényegében a fű pasztásított változata) Európába és a legalitás és illegalitás határán létező kis “kávézók” ezt az illegális anyagot szerzik be és árulják.

El is gondolkodtam rajta, hogy Kanadában ehhez képest milyen haladó a marijuána szabályozás és mennyire érződik rajta az Észak-Amerikai praktikum és az üzlet mindent átható uralma.

Itt már tavaly az egész ország a fű lázában égett, annyira, hogy konkrétan tőzsdén jegyzett vállalatok hatalmas gyárakat hoztak létre és ott termesztik a füvet. De már induláskor akkora volt a kereslet, hogy nem bírták az iramot, ami oda vezetett, hogy az online rendelések nem jöttek meg vagy nem időben, vagy nem annyi jött. Azóta egyre kevesebb ilyen hírt olvasni a kanadai neten, azaz a termesztők valószínűleg éppen intenzíven bővítik a kapacitásukat.

Hogy az egész legalizálás jó vagy nem jó, azt mindenki döntse el maga. A holland rendszerrel összehasonlítva nekem az szimpatikus, nem az illegális kereskedők zsebét tömik a fogyasztók, mert ami a legális csatornákon keresztül jut el hozzájuk, azt legális körülmények között termesztették, azaz elég valószínű, hogy az adót megfizették utána. És ez nekem rendkívül szimpatikus hozzáállás a kormány részéről, valamint mutatja az üzlet mindenható hatalmát.

Ha lesz erőm, akkor megírom majd, hogy néz ki a fű piac szabályozása Ontarióban és hogyan lehet a hétköznapokban füvet beszerezni. Mindezt egyelőre elméti síkon, mert nekünk még nem volt erőnk/időnk/lehetőségünk kiróbálni a rendszert a gyakorlatban.