Ez az amit nem szeretek Kanadában

Ennek az írásnak 2023. elején kellett volna megjelennie, amikor a közelgő 6. évfordulónkra szedtem össze a gondolataimat arról, hogy mi az amit szeretek a kanadai életünkben. Akkor azt ígértem, hogy írok egy bejegyzést arról, az érem másik oldaláról. Íme a lista, hogy mi az ami bosszant vagy akár aggaszt kanadai életünkkel kapcsolatban:

1. Ingatlan árak, lakhatás költsége

Nem csak Kanadában, hanem szerte a nyugati világban drámaian emelkedtek az ingatlan árak a hosszú időn keresztül alacsony jelzálog kamatok miatt.

A régiónkban (Waterloo region, Ontario) a családi házak ára az elmúlt 10 év alatt 150%-al drágult. Ez azt jelenti, hogy a családoknak egyre több jelzálog hitelre van szükséges az ingatlan vásárláshoz, ami 2022. után az elszabaduló jelzálog kamatok miatt egyre durvábban látszik a havi hiteltörlesztő részletekben is. (Kanadában az egyik leggyakoribb konstrukció, hogy az adósoknak 5 évre fixálják a jelzálog hitel kamatát, de ezt követően meg kell újítaniuk a hitelüket ami ilyenkor a kamat aktualizálását jelenti a teljes fennálló hitelösszegre. Vannak olyan hitelek, melyek változó kamatozásúak, ezek kamata már közel 2 éves folyamatosan emelkedik a jegybanki kamatemelés miatt).

Az ingatlan áremelkedés miatt bérleti díjak is az egekben vannak, a régiónkban egy hálószobás lakás átlagos bérleti díja $1600, egy három hálószobás lakás $2400-at kóstál havonta. Gyors Internetes kutatásom alapján egy családi ház bérlete állapottól és mérettől függően $3000-3500 havonta (a havi bérleti díj kb $2000-2500 volt, amikor mi 2018-ban Waterlooba költöztünk).

Kanadában ezek okok miatt lakhatási válság van, ami nagyon sok családot érint, beleértve azokat akik az elmúlt években hitelt vettek fel, vagy újítottak meg, vagy bérelnek (azaz a lakosság jelentős része). A drágulás fokozottan érinti azokat akik frissen költöznek Kanadába és kezdetben alacsonyabb bérért dolgoznak.

A hosszútávú trendeket és a pályakezdők amúgy sem könnyű foglalkoztatási és bérhelyzetét látva fogalmam sincs, hogy gyermekünk kb 10-15 év múlva hogyan fog otthont teremteni magának. Ha nem tudunk akkor majd segíteni neki egy jelentősebb induló összeggel, akkor neki is bérelnie kell és valaki másnak a jelzálog hitelét fogja fizetni akinek volt pénze az önrészre.

2. Kanada konzervatív és lassú

Külföldről úgy tűnhet, hogy Kanada milyen progresszív, mert engedélyezték a legális marihuana árusítást és fogyasztást, meg az orvosilag támogatott euthanáziát, de itt élve én kevés társadalmi igényt látok arra, hogy ‘változtassunk meg rosszul működő dolgokat’. Hívhatjuk ezt konzervatív attitűdnek is.

Ezt az is súlyosbítja, hogy Kanadában köztudott tény, hogy a bármilyen szintű (szövetségi, tartományi vagy városi) kormányzat, államigazgatás, hatóságok dolgozói nem hajtják magukat és rendkívül ráérősen dolgoznak. Néhány bosszantó/aggasztó példa:

• Évek óta probléma itt Ontarióban, hogy az ingatlan bérbeadók és bérbe vevők a Landlord and Tenant Board Ontario-n keresztül tudják intézni a vitás ügyeiket. Ez egy tartományilag finanszírozott hatóság, mely évek óta hatalmas ügyhátralékkal szembesül és a tartományi kormány a folyamatos cikkezés ellenére évekig ignorálta a helyzetet, ami miatt a bérbeadók és bérbevevők akár több mint egy évet vártak/várnak vitás ügyük tárgyalásra kerüljön.
• Ha például a bérbeadó elmulasztja a bogár írtást és a lakásban elszaporodnak az ágyi poloskák, vagy a bérbeadó nem végzi el a szükséges javításokat, akkor a bérlőnek az LTB-hez kell fordulnia panaszával. Miközben várakozik a meghallgatására két lehetősége van: vagy elfogadja a fennálló helyzetet, vagy költözik, aminek a hatása akár többszörös bérleti díj növekedés is lehet, ha régen kötötte a bérleti szerződést (Ontarióban a bérbeadó csak nagyon korlátozott mértékben emelheti a bérleti díjat, ami messze elmarad a piaci árnövekedésről.
• Az érem másik oldala, hogy a bérlők is rájöttek, hogy a hosszú várakozási idővel vissza lehet élni úgy, hogy egyoldalúan beszüntetik a bérleti díj fizetést. Tehetik ezt azért, mert LTB döntés nélkül nem lehet kilakoltatni őket, azaz addig lényegében ingyen laknak, míg az LTB döntést hoz az ügyben, ami akár több mint egy év is lehetett a közelmúltban. (hogy utána hogyan fizetik ki a kamatokat és a behajtás költségét azt nem értem, de aki nehéz anyagi helyzetben van, azt nem az érdekli, hogy mi lesz 1-2 év múlva)
• Az LTB késedelme hosszú ideje terítéken van a médiában és egy lakhatási válságban még nagyobb mulasztás nem cselekedni. Tudok olyan ismerősről, aki inkább nem adja ki hosszú távra az ingatlanját, mert megégette magát egy bérlőjével és valószínűleg nem érzi úgy, hogy a jövőben lenne lehetősége egy hasonló helyzetet gyorsan megoldani. Ez a késedelem tehát a bérelhető ingatlanok mennyiségét direkt módon csökkenti.

Az egészségügyi ellátás helyzetét sem segíti, hogy a kormányzat nagyon lassan reagál és vonakodik reformokat végrehajtani az egészségüggyel kapcsolatban.

• Amikor a külföldre költözésről döntöttünk, akkor abban nagy szerepe volt az egészségügy és az oktatás tragikus helyzete Mo-on. Az egészségüggyel kapcsolatban arra számítottunk, hogy az egészségbiztosítás mindenkinek jár Kanadában és az ország gazdasági ereje lehetővé teszi, hogy az egészségügyi rendszer magas színvonalú legyen.
• Van olyan része az egészségügynek ami viszonylag normálisan működik, pl a kórházi ellátás szakszerű és a kórházi körülmények megfelelőek.
• De van néhány olyan terület, ahol nagy elvárásokkal érkeztünk és itt szembesültünk a valósággal. (Azt hangsúlyoznám, hogy a mi problémánk valószínűleg sehol sincs ahhoz, amit a magyar egészségügyben lehet tapasztalni.)
• Kanadában évek óta gondot okoz, hogy nincs elég háziorvos, ezért a 15 milliós Ontarióban 2.3 millió embernek nincs háziorvosa, ami 0.5 millióval több mint 2020 elején és ez a szám várhatóan 4 millió fölé 2026-ra.
• A sűrűn lakott, fejlett területeken (pl Dél-Ontarió) nincs elég végzett háziorvos, a ritkán lakott területeken pedig gazdasági kérdés, azaz a kevés végzett orvosból még kevesebb akar mindentől távol élni, miközben lényegében bárhol kezdhetnek praxist. Ez amellett, hogy csökkenti a súlyos betegségek szűrűsét és diagnózisát, ráadásul túlterheli a sürgősségi ellátást, ahol gyakran 10-20 órás várakozási idővel lehet bejutni. Próbált már valaki egy beteg gyereket 10 órán keresztül szórakoztatni? Nem beszélve a rendszeresen megjelenő horror story-król, amikor valaki a sürgősségin várakozik és közben meghal…
• Az államilag finanszírozott szakorvosi ellátás saját tapasztalatunk alapján katasztrófális. Legfőbb probléma, hogy a házorvosi “beutaló”-tól számítva hónapok múlva, esetleg fél év vagy még több idő múlva kerül az ember szakorvos elé, beleértve egy viszonylag szimpla izületi fájdalom miatt vizsgálatot, a gyerek allergia szűrését, vagy szinte bármilyen szakorvosi vizsgálatot. Egy esetleges daganatos betegség gyanúja esetén egy fél éves várakozás mentálisan nagyon megterhelő, nem beszélve a romló gyógyulási esélyeket.
• Mivel Kanadában magán finanszírozású ellátás (private healthcare) csak nagyon korlátozottan elérhető, ezért vannak olyanok akik inkább átmennek az USA-ba és kifizetnek egy MRI-t ahelyett, hogy hónapokat várjanak, mivel ott a magánorvosi ellátás nagyon magas színvonalú és teljesen piaci alapú.
• A kanadai beteg-orvos kommunikáció is csapnivaló. A háziorvosunkhoz napokkal, esetleg 1-2 héttel későbbre lehet telefonos időpontot kérni (én szerintem 4-5 éve nem találkoztam az orvosunkkal személyesen).
• A háziorvosi beutalást az orvos rendelője végzi, a páciensnek nincs meg a szakorvos elérhetősége, és néha hónapokig nincs információ, hogy a “beutalás” sikeresen megtörtént vagy az adás elveszett az éterben. Ilyen is történt már velünk. Ez után vagy jön vagy nem jön egy e-mail vagy postai levél hetek múlva egy időponttal, ami nem flexibilis, nincs egyeztetési lehetőség, hogy a kedves betegnek mikor lenne megfelelő. A szakorvosi rendelőt lehetetlen elérni, mert nem veszik fel a telefont.
• És hogy miért tartom felelősnek a kormányzatot/mentalitást a hibákért? Mert Kanadában az egészségügyi ellátást a tartományok finanszírozzák és szervezik és véleményem szerint a problémák ezen része nem finanszírozási kérdés. Az, hogy a szakorvosi ellátásban még mindig postai levélben küldik az időpontot jól mutatja, hogy mennyire elmaradott ez a szektor adminisztrációban.
• Gyanítom, hogy a páciensek egy jó része el sem megy a megadott időpontban, mert az sosem volt egyeztetve, esetleg a panasz megszűnt a várakozás hónapjai alatt és ott a szakorvossal kapcsolatban nincs elvárás, hogy megerősítést kérjen a vizsgálat előtt pár nappal és a felszabaduló helyeket feltöltse és csökkentse a várólistáját. Ehhez képest a magán fogorvosunk assisztense képes többször hívni munkaidőben, ha elmulasztottam SMS-ben megerősíteni a foglalt időpontot.

Bürokrácia

• CBC cikkek szólnak arról, hogy Kanadán kívül végzett orvosi képesítésének elfogadása egy-két évig tart, és volt olyan ausztrál végzettségű háziorvos, akinek vissza kellett térnie Ausztráliába dolgozni (miközben a családja Ontarióban élt), mert a végzettségének elfogadása annyire elhúzott a nagy akta tologatás közben, hogy közben elévült volna az előírt orvosi tapasztalata. Ez megint egy olyan kérdés, amihez nem több pénz kellene, hanem kormányzati szándék az ügyintézés egyszerűsítése és gyorsítása érdekében.
• Arról is olvastam cikkeket, hogy eredetileg kanadai, de az USA-ban végzett általános orvosok döntenek úgy, hogy ők ugyan hazajönnének praktizálni, de a kanadai honosítási eljárás bonyolultsága és időigénye miatt egyszerűbb nekik ha az USA-ban kezdik el a karrierjüket. Utána pedig már annyit keresnek az USA rendszerben, hogy eszükbe sem jut költözni.

Nem csak az egészségügyben, hanem más szabályzott szakmákban is nagyon hosszadalmas vagy csak simán lehetetlen a külföldön szerzett végzettségek elfogása.

Feleségem Mo-on szerzett BA + MA pszichológusi végzettséget, mégis ha Ontarióban szeretne pszichoterapeuta-ként praktizálni, akkor a magyartól eltérő elvárásokat kell teljesítenia, ami miatt a teljes MA-ját újra kellene járnia (részmunkaidőben 3-5 év és kb 50.000 dollár mínusz a családi büdzsében a tandíj és kötelező gyakorlat miatt amiért még nekünk kellene fizetnünk). Közben mentális egészségi válság van Kanadában, a kormányzat fogadkozik, hogy egyszerűsítik a szakmai elismertetést a külföldön szerzett mentális egészséget támogató végzettségekkel/diplomákkal kapcsolatban, hogy azután semmi se történjen éveken keresztül.

Vagy azoknak az eredetileg indiai építész mérnök az esete, akik Indiában és Dubai-ban dolgozott építészként kb egy évtizedig, majd szintén építész férjével Kanadába költözött nagy reményekkel, hogy itt szembesüljön azzal, hogy újra kell járniuk az iskolát ahhoz, hogy Kanadában építészként terveket készíthessenek a saját nevükben. De semmi gond, építész asszisztensként dolgozhatnának kb minimál bérért, hogy az őket foglalkoztató cég megkapja a szokásos piaci árat a munkájukért. Mondanom sem kell, hogy ezek az építészek visszatértek Dubai-ba és letettek a kanadai terveikről.

Nem állítom, hogy minden bevándorlónak újra kell járnia az iskolákat, de arra lehet számítani, hogy a korábbi országban szerzett iskolai végzettség és tapasztalat nem számít annyit, mint a Kanadában vagy USA-ban szerzett.

A Kanadába költözőknek azt javaslom, hogy alaposan vizsgálják meg, hogy azt a végzettséget, szakmai képzettséget, amiben esetleg 1-2 évtizedet dolgoztak, el tudják-e fogadtatni Kanadában. Az ide költözők, beleértve minket is, hajlamosak rózsaszínben látni a lehetőségeket, hogy azután azzal szembesüljenek, hogy évek befektetésére van szükség ahhoz, hogy a karrierjüket beindítsák és ugyan olyan szinten dolgozzanak, mint korábban.

3. Iskola rendszer – a fekete doboz

Szeretném azzal kezdeni, hogy fiunk általános iskola 5. osztályba jár és iskolája jól felszerelt technikai eszközökkel, és azt sem látom, hogy a suliban tanárhiány lenne, van WC papír és szappan a mosdóban, a váltócipőn és táskán kívül sosem vettünk semmi extrát neki évkezdéskor, mert füzeteket, írószert, jegyzeteket mindig kap a suliban.

Mindezek mellett úgy érzem, hogy meglehetősen nehéz navigálnunk a kanadai iskolarendszerben, amit kis túlzással egy fekete doboz számunkra.

• Először is gyermekünknek nincsene könyvei, és ami feladtatot a suliban csinálnak az a suliban marad. Ezért nincs olyan, hogy kinyitunk egy tankönyvet és megbeszéljük amivel foglalkoznak hogy lássuk, hogy érti/tudja az anyagot.
• Házifeladatot annyit kapnak, hogy azt az iskolában meg lehessen csinálni, kivéve néhány kirívó esetet, amikor gyermekünk elúszik a munkával és itthon kell valamit befejeznie (ha erről egyáltalán értesülünk bármi módon).
• Elvileg van egy online rendszer, ahol a tanár által közzétett anyagokat meg lehet nézni. Egy időben követtem is az anyagokat, de szinte semmi sem volt feltöltve vagy ha igen, akkor abból nehéz volt látni, hogy mikor foglalkoztak az adott témával és mikor lesz belőle teszt.
• Elvileg üzenő füzet (school agenda) is van, ahova ha a fiunknak van kedve, akkor beírja, hogy mit kell vinni, vagy mit kell befejezni, esetleg hogy teszt lesz. Ezzel kapcsolatban történt az, hogy a tanár néni írt egy e-mailt október környékén, hogy arra ösztönzi Márkot, hogy csinálja meg a házi feladatait és minket meg arra, hogy segítsük neki ebben. Erre rögtön válaszoltam, hogy nagyon szívesen, de akkor tegyen már róla, hogy Márk felírja az üzenőbe, hogy ha valamit otthon meg kell oldania. Akkor egy időre több volt a bejegyzés, majd decemberben már megint alig volt érdemleges információ az üzenő füzetben. Nem arról volt szó, hogy kevesebb dolog történik a suliban, hanem valószínűleg gyermekünk hanyagolja az agenda vezetését és a tanár néni ezt hagyja, mert szerinte a gyerek felelőssége az üzenő füzet vezetése.
• A gyerekek eredeményeit nem látjuk, kivéve amikor havonta vagy inkább kéthavonta hazahozza a tesztjeit aláírásra (de ez olyankor már eső után köpönyeg).

Nem tudom, hogy egy kanadai iskolázottságú szülő ebből az információból képes-e megérteni, hogy a gyereke hogyan boldogul, de mi csak a hivatalos riportokon keresztül tudjuk hogy fiunk hogyan muzsikál az iskolában és akkor már az események után vagyunk. Ez egyébként évente három alkalmat jelent, amikor progress reportot (november) vagy félévi bizonyítványt (mid-term report, február) vagy az év végi bizit (end term report, június vége) megkapjuk.

Az is bosszantó, hogy ez az iskola rendszer nem hozza ki a gyerekből a teljesítményt, ha arra magának nincs igénye.

Ontarióban a közfinanszírozású iskolarendszer célja a tananyag mindenki számára történő eljuttatására és a leszakadók felzárkóztatására. Aki gyengébb képességű, annak hasznos ez a rendszer, de aki az átlagosnál jobb képességű annak az iskola kevés lesz a képességei kibontakoztatásában.

Ez az “altatás” az általános iskolára abszolút igaz, majd középiskolában nagyot ugrik az elvárás, mert a felsőoktatásban nagyon durva versenyhelyzet van és a közepiskola 3-4. osztályban (itt 11-12. osztály) a tanulóknak 90-95%-os eredményt kell elérniük, hogy a gyereknek esélye legyen egy jobb képzésre bejutni.

Ezért aztán barátaink jelentős része és mi magunk is súlyos dollár ezreket költ évente arra, hogy a gyereket tutoringra (korrepetálás) vagy valamilyen emelt szintű oktatásra járassa már általános iskolában, mert a középiskolai elvárást könnyebb úgy teljesíteni, ha nem kell egyszerre a hiányzó alapokat megszerezni és fél szemmel már az egyetemi felvételiért hajtani.

Gyermekünk tavaly kezdett iskolai kereteken túl franciát tanulni, mert a francia oktatás botrányosan rossz volt az iskolai rendszerben, majd idén matekra is elkezdett járni. E két mulatság neki heti két estéjébe, nekünk meg havonta több száz dollárba kerül.

Azt nem tudom, hogy anyagilag és időben hogyan tudnánk további 1 vagy 2 tantárgyat hozzáadni a heti menetrendünkhöz, de erre nem is lenne szükség, ha többet tudnánk arról, mikor Márk mivel foglalkozik az iskolában, mert akkor jobban tudnánk segíteni abban, hogy jól teljesítsen.

4. Észak-amerikai munkahely, ahol nem a tehetséget keresik, hanem a tapasztalatot.

Több év kanadai munkaerőpiaci tapaszalat alapján már tisztán látszik néhány specialitása a helyi munkaerő piacnak, melyre jobb ha felkészül a friss bevándorló (legalább lelkileg, ha máshogy nem tud):

• A kanadai munkakeresénél lényegében csak az USA és kanadai tapasztalat számít (néhány hiányszakmát kivévelével). Ezért aztán az átlag munkakereső sokszor kénytelen szintekkel alacsonyabb beosztásban kezdeni. Ez velem is így történt, Mo-on felsővezetőként dolgoztam, majd Kandában menedzserként tudtam elhelyezkedni és évekbe került, mire sikerült feljebb lépnem.

Tapasztalatom szerint az Észak-amerikai/kanadai munkakultúra sokkal személytelenebb, mint amit Mo-on tapasztalatam. Íme néhány példa:

• A munkahelyeken a vezetők leterelheltek, ezért nem igazán hajlamosak betanítani az új munkatársat, ezért olyan embert keresnek akik már évek óta pontosan ugyanezt a munkakört végezte. Ha a sok elvárás miatt nehezen találnak megfelelő embert, akkor inkább nyitva hagyják a pozíciót, amit a csapatban lévő más munkavállalók számára teszi nehézzé a helyzetet.
• A munkakörök specializáltak, a “generalista” szitokszónak számít, talán pontosan azért, hogy a távozó emberek helyére egyszerűbb legyen toborozni és ne kelljen sokat foglalkozni a betanítással.
• Az éremnek két oldala van és a munkavállalók is gyakran üzleti tranzakciónak tartják a munkaviszonyt és ha valahol jobb lehetőséget találnak, akkor néhány évente bátran váltanak munkáltatót.
• A specializált munkakörök nehézzé teszi a karrier váltást, mert az adott szakmában nincs meg a több éves tapasztalat, akkor váltás sokszor csak alacsonyabb beosztás/jövedelem mellett lehetséges.

Én ezekkel a hátrányokkal többnyire együtt tudok élni és a munkahelyemen próbálom meglátni a dolgok jó oldalát, ami az én esetemben komoly szakmai kihívások megoldását jelenti és egyben kiváló tanulási lehetőséget. Ráadásul a proaktív önálló munkavégzés nem plusz, hanem elvárás, ami az én személyiségemhez jól passzol.

És bár Kanadában magánéleti dolgokról csak felületesen beszélgetnek az emberek, de én talán pont a 20 éves magyar tapasztalatom alapján szeretek közelebb kerülni azokhoz, akikkel nap mint nap együtt dolgozom. Meglepő módon ez nincs ellenére a munkatársaimnak, sők inkább úgy látom, hogy ez segít abban, hogy egy jól teljesítő munkahelyi csapatot alkossunk, ami jobban teljesít nehéz helyzetben is.