Szülői Torontóban

Csütörtök délután volt a “Curriculum night” rendezvény a suliban, aminek az volt a célja, hogy a szülők megismerkedjenek a gyerekek napi tevékenységeivel, az oktatási filozófiával, a tanárokkal, és persze kicsit egymással is. Nem nevezném klasszikus szülőinek, mert nem esett szó arról, hogy mit kell behozni, mit csináljunk másképpen, vagy hogy mit kellene a közeljövőben beszerezni a szülők finanszírozásával ;-). Inkább ügyfélközpontúnak tűnt az egész, ahol az első számú ügyfél a gyerek, és a második legfontosabb a szülő. Röviden összefoglalva: újra meggyőződtem róla, hogy Márkunk jó helyen van!!

Az első dolog, ami újra és újra elbűvöl itt, az a szervezettség és a lazaság megfelelő aránya. 2×20 perces “bemutatót” szerveztek, közötte 10 perc szünettel – így a 2 gyerekes szülők, vagy felváltva anya-apa is kapott lehetőséget az ismerkedésre. Az iskolában működő daycare ezekre az idősávokra mindenkinek biztosított gyerekfelügyeletet, aki dobott egy emailt. És az osztálytermekbe mégis gyerekekkel érkező szülőkből sem csináltak gondot, hanem bevonták a gyerkőcöket, ahol csak lehetett – és ők nagyon lelkesen segítettek a terem és a játékok bemutatásban.

6:30-kor kezdődött a program, és mi sok vívódás után úgy szerveztük, hogy csak én mentem el. Márk mostanában este 7 körül kezd szétcsúszni, szegénykémnek kifogy az energiája ezeken az alvás nélküli napokon. Magunkkal vinni ezért nem akartuk, és Ákos elvállalta, hogy itthon marad vele, én meg próbáltam mindent megjegyezni és átadni.

A 7 órás időpontra a mi osztályunkból csak 4-en érkeztünk, mert a korábbi, 6:30-as időponton volt a teltház, és úgy tűnt, hogy nem is minden szülő jött el. Összesen 29-en vannak “az osztályban”, JK és SK (Junior és Senior Kindergarten = kb a középső és nagycsoportos óvodásnak felel meg) gyerekek kb fele-fele arányban. A vezető tanárnénink kicsit mesélt arról, hogy neki mi a fontos: 1) a gyerekek szeressenek ide járni, 2) tanuljanak meg alapszinten olvasni, mire 1. osztályba mennek és 3) fejlesszék a szociális képességeiket. Mindezekről kaptunk egy részletes tájékoztatót is, amiben leírják, melyiket mért tartják fontosnak, és mit fognak megtanulni a gyerekek a 2 éves időszak végére. És még tippeket is kapunk, hogy szülőként milyen játékokkal segíthetjük a gyermekeinket a fejlődésben.

IMG_20170930_0004_NEW-1

Megmutatták a termet is, ahol szülőként ritkán van lehetőségünk megfordulni. Reggel ugyanis az ajtóban köszönünk el a gyerekektől, a tanár néni ott fogadja őket egyesével. Márkkal azt játssza, hogy fokozatosan tanítgatja köszönni. Az első 1 héten hangos good morning!-gal fogadta, a második héten már Márk is válaszolt: good morning, és a most elmúlt héten már “How are you?”-t is kérdezett Ms Kam, amire Márk még nemigen válaszolt. Szerintem hamarosan fog ;-).

Visszatérve a teremre, a falakon a gyerekek alkotásai láthatók. Minden reggel olvasnak nekik egy mesét, és ehhez kapcsolódva készítenek valamit. Amikor ott jártam, éppen a gyerekek kezeinek papírból kivágott sziluettje volt felragasztva, és mindegyik kis tenyérbe ragasztottak egy-egy szivet. Egy mosómaci-gyerekről szóló mese kapcsolódott hozzá, aki óvodába ment, de napközben nagyon hiányzott neki az anyukája. Ezért az anyukája reggelenként adott a tenyerébe egy puszit, és ha magányosnak érezte magát, ezt szorította az arcához, hogy emlékezzen, az anyukája szereti őt. A kis “mosómacik” elkészítették a saját verziójukat, ráírták a nevüket (több-kevesebb segítséggel) és most a falon díszeleg.

A saját név leírása még kevés gyerkőcnek megy önállóan, ezért sárga kihúzófilccel a tanárnénik előkészítik a neveket, és ezt rajzolja át minden gyermek magának. Jó mókának tűnik ;-).

A terem másik felében egy kompletten berendezett Tim Horton’s található. Ez a legnépszerűbb kávéház-lánc itt Kanadában, a helyi Starbucks, az átlagos kanadai napi 2-3 alkalommal is megfordul itt: kávét visz a munkába, reggelizik, ebédel, baráti vagy üzleti megbeszéléseken vesz részt. A fiatalabb tanárnéni drámapedagógus, és elmesélte, hogy hosszabb távú szerepjáték-projekteken dolgoznak a gyerekekkel. Közösen kitalálták, hogy milyen témával kezdjenek – ez lett a kávéház; és együtt rendezték be, készítették el a díszleteket, és lesz ünnepélyes megnyitó is. Ezután bárki beállhat majd “dolgozni” vagy vendégnek is.

Megmutatták még a betűkirakókat, mesekönyveket, és a ládákban álló játékokat. Végre volt lehetőségem megkérdezni, rosszaságot csinál-e Márk, amikor ovis játékokat hoz haza a táskájában. Mert majdnem minden nap találok valamit :D. Azt válaszolták, hogy ááááá dehogyis, “no worries”, van belőle elég. Ha megunta, majd visszahozza ;-). Saját játékot bevinni viszont csak annak az 1 gyerkőcnek szabad, akinek a neve aznap a naptárban szerepel (ebből kaptunk mi is, kint díszeleg a hűtőnkön). Ennek az az oka, hogy nem tudnak vigyázni a behozott játékokra, és nem szeretnék összetört állapotban visszaadni.

A naptárban már láttam, hogy szokott lenni tornaóra, és könyvtár látogatás, ezt most meg is erősítették. Mondjuk az kicsit fura nekem, hogy a tesihez nem kérnek váltóruhát, de váltócipőt is hiába csomagoltam, mert ugyanabban a cipőben vannak bent, mint kint. Majd ha jön a latyakosabb idő, biztos nem bírják majd takarítással..

A rövid tájékoztató után egyenként is beszélgettem mindkét pedagógussal Márkról és a fejlődéséről. Ms Kam úgy jósolja, hogy karácsonyra már mondatokat fog mondani angolul, és a körülötte történtek nagy részét érteni fogja. Most is szívesen részt vesz minden játékban, feladatban, utánozza a többieket, de még nem feltétlenül érti, hogy mit miért csinálnak. Viszont mindent elismétel, amit mondanak neki, és általában elég 1-1 szót egyszer elmondani neki, utána már felismeri, sőt, használja is. Irigylem :D.

Beszéltünk arról is, hogy Márk nemigen szeret rajzolni, sőt, még szinezni sem. Aggódom, hogyan fog így írni, hiszen nem is fog a kezébe ceruzát. Megnyugtattak, hogy a suliban szokott rajzolni, kicsit kevesebbet ugyan, mint a kis barátja Henrique, aki tucatszám viszi haza a telerajzolt papírokat. Megbeszéltük, hogy a gyurmázás, és a kis lego is fejleszti a finommotoros képességeit, ebbe az irányba is terelgethetjük a játékát.

Nnnna és a számítógép.. Márk néha azért mond néhány szót a napi történésekről, csak nemigen tudjuk kontextusba tenni. Megvilágosodtam.. sokszor hallottam már Márktól, hogy :”computer, no!”. Ms Kam elmesélte, hogy van 1 tablet az ő asztalán, amit a gyerekek felváltva használhatnak. Nem minden nap jut idő minden gyerekre, és Márk    néha pont akkor nyúl utána, amikor pl készülnek ki az udvarra. Ilyenkor hallja a “compuer, no”-t. Azt is megtudtam, hogy Márk nagyon bele tud feledkezni a tabletezésbe, ezért ezen a héten pl a kis barátjával közösen kaptak egy feladatot, amit tablettel oldottak meg. Kétféle applikációt használnak: az egyik a betűk rajzolásában támogatja őket, a másik pedig az olvasást készíti elő. Mindegyik játéknak van álcázva. És nem tudnak vele órákat játszani, mert rengeteg más tevékenységük is van.

Huncutságokról is hallottam, Henriquével szoktak alkotni: aznap pl pont kiöntötték a vizesüvegük tartalmát a kajás dobozukba, onnan pedig az asztalra és az asztal alá. Ilyenkor higgadtan megkérik őket, hogy takarítsanak össze, és utána az egész csoport indulhat az udvarra játszani.

2 játszótér is van az udvaron, jól elválasztva egymástól: az ovisok a “gödörben”, az alsó szinten rohangálnak, ahol a játszótér is 4-5 éveseknek kialakított. Az iskolás korúak sportpályákat és magasabb mászókát, csúszdát használnak. Amikor hazafelé megyünk Márkkal, imád megállni a nagyobbaknak készült játszótéren, és egy kicsit játszani a “tilosban”. Én meg benne vagyok minden rosszaságban 3:).

Ha elolvasnád a többi tájékoztatót is a Curriculum Nightról:

IMG_20170930_0001-1

IMG_20170930_0002-1

IMG_20170930_0003-1

Kanada – félúton Európa és az USA között

Kanada még nem döntötte el, hogy Európához vagy az USA-hoz akar tartozni. Geográfiailag és kultúrálisan nem kérdés, hogy Kanada az USA-hoz áll közelebb, de vannak olyan dolgok, melyek könyebbé teszik a magyar bevándorló mindennapi életét és vannak olyan dolgok, melyek kimondottan furák európai szemmel.

Annak örülök, hogy a sebesség korlátozást KM-ben adják meg és ezért az autók KM órája valójában “kilométer óra”, de azért a Mile is rajta van. (Mert azért Kanada és az USA lényegében egy nagy piacnak számít.) Ezek után logikus hogy az útszéli tájékoztató táblák KM-ben mutatják, hogy a cél milyen messze van.

Ott már egy  kicsit nehezedik a helyzet, hogy ha valaki megkérdi, hogy milyen magas vagyok, akkor illik lábban és inch-ben megadni a magasságot, mert különben forgatják a szemüket, hogy mi a francot beszélek.

Az USA befolyás azon is látszik, hogy a légkondi szabályozók mindenütt Farenheit-tet mutatnak. Hogy teljes legyen a zavar egyes emberek Fahrenheitben mondják a hőmérsékletet, mások Celsiust használnak.

A tűzhely és a sütő észak-amerikai kaptafára készül, mindegyik óriási, csúnya és a sütési hőmérsékletet szintén Fahrenheit-ben kell megadni. Először csak pislogtam, mára annyival vagyok beljebb, hogy 400 Fahrenheit kb 200 fok, úgyhogy már internetes segítség nélkül is be tudom állítani a sütőt. Állítólag át lehet állítani valahogy Celsius-ra, de még nem jöttem rá a módjára.

A legviccesebb azonban a bevásárlás, mert  minden nyavajás zöldség és gyümölcs adott súlyra (akarom mondani tömegre) vonatkozó árát fontban adják meg, mert az optikailag olcsóbb, mint ha Kg-ra jutó árat adnának meg. (Mármint nem angol fontban adják meg az árat, hanem LB-ben). Olyat sokszor láttam, hogy aztán a végső blokkon a vásárolt tömeget végül grammban nyomtassák a papírra. Fene sem érti őket…

Viszonylag friss felfedezésem, hogy a sörös doboz valójában 473 ml-es. Elgondolkodtam rajta, hogy ez vajon azért van-e, mert így minden dobozon megtakarítanak egy kis sört, vagy unciában kerek az űrtartalom, de amikor átszámoltam a 473 ml OZ-re, akkor 16 fuild USA OZ jön ki. Van néhány olyan doboz ami 20 unciás, azt it Tall Can-nek hívják. Ezt a méretet én is jobban szeretem, de ezek többnyire savanyú lager sörök és nem IPA amit mostanában szeretek inni.

Ha barkácsolni akarsz, akkor készülj fel a legrosszabbra, mert ezen a területen minden inchben és col-ban van megadva. A mérőszalagok csak inchet mutatnak, amit át kell számolni. Még jó, hogy hoztunk magunkkal metrikus mérőszalagot. De jobb ha inkább megszokja az ember az imperiál mértékegységet, mert hiába kértem mm-ben megadva csavar méretet, csak hümmögtek, úgyhogy szemmérték alapján választottam.

Jelenlegi kedvencem azonban a dátumok írása. Eddig gyűjtöttem, hogy a cégnél, aminek dolgozom hányféleképpen írják a dátumot. Íme a variációk egész sora:

Én kizárólag így vagyok hajlandó leírni egy dátumot egy project dokumentumban: 27SEP2017

Esetleg így: September 27, 2017

Ezt is gyakran használják: 09272017

és persze hogy teljes legyen a kavarodás: 27092017

A cégünknél a következő formátumot még nem láttam, de államigazgatásban normál “magyar’ módon is írnak dátumokat: 2017-09-27 (de ez sajnos elég ritka)

Szóval néha vakarom a fejem, hogy akkor most milyen dátumot látok éppen…

Köszönöm Gábornak az e-mailben tett észrevételeket a mértékegységeket illetően. 🙂

Minek mentek Kanadába? Ott nagyon hideg van…

Amikor ismerősökkel és barátokkal arról beszélgettünk még Magyarországon, hogy miért akarunk Kanadába költözni, akkor az esetek nagy részében elkaptam azt a elfojtott félmosolyt ott a száj szélében, ami arra utalt, hogy “Te normális vagy?”

Ekkor még én is azt gondoltam, hogy

Kanada = medve + hód + favágó + 1 méteres hó + jah és piros egyenruhás kalapos rendőr bazi nagy kutyával.

A nyarat látva én is rendesen ráparáztam erre a kérdésre, de a főpara akkor jött, amikor amikor augusztus végén kénytelen voltam betenni az ágyba az otthonról importált elektromos ágymelegítőt, mert esténként 20 fok sem volt a szobában. Egy éjszakára a fűtést is felkapcsolták és nagyon jól esett…

Ekkor már készültem az októberi télre, majd szeptember elején elkezdett melegedni a levegő, egyetlen nap sem esett az eső és ma 30 fok feletti hőségben strandoltunk a Lake Ontario partján. Esküszöm ez a szeptember melegebb, mint az augusztus volt, úgyhogy a globális felmelegedés Toronto-ba is elért és köszönjük szépen de nagyon örülünk neki. :-]

Tegnap (szombaton) annyira meleg volt, hogy reggel 10-kor majdnem megfőtt a fejünk, ahogy a villamos megállóban ültünk. Egy kanadai magyar ismerősünk elhívott minket a helyi (Wychwood Barns) farmer’s market-ra. A hely jó volt, de annyira meleg volt, hogy alig vonszoltuk magunkat.

Ekkor erősen beugrott, hogy vasárnap menjünk el strandolni, mert erre alig volt lehetőségünk a nyáron. Szombat délután Márkkal elmentem a Canadian Tire-be (helyi Obi), ahol éppen a nyári cuccokat szedték le a polcokról és tették ki a korcsolyákat, csizmákat, stb.

Vicces volt a középre dobált áruk között napernyőre vadászni. Ezzel nem voltam egyedül, mert kb 3-an állítottak meg a pénztárhoz menet, hogy a napernyőket hol találtam. 😀

Vasárnap reggel tehát megcsináltam a piknik batyut, Timka Márkot szedte össze és f10-kor már úton is voltunk a Woodbine beach-re. Erről a helyről írtam már korábban, a név alapján kikereshető a korábbi írásom a szófelhőből.

A Waze szerint a Woodbine csak 12 km-re van jelenlegi lakhelyünktől, úgyhogy 20 perc alatt odaértünk. 10 óra kanadai viszonylatban korán van, de a parkolóval bajban voltunk, mert valami futóverseny volt a parkban. Timka szerencsére nagyon jó ütemben körözött és pont lecsaptunk egy korai távozó parkolóhelyére. Szeptemberben külön bónusz, hogy a Lake Ontario partján nem kell parkoló díjat fizetni. (20 dollár megtakarítás)

A tópart jó 1 km-re van az autótól, én teljesen beolvadtam a homokba, ahogy cipeltem a piknik táskát és az óriásra hízlalt Ikeás szatyrot. Fürdő nadrágot nem is vittem, mert a Lake Ontario általában a kibírhatatlan és rettenetes hőmérséklet között volt eddig, de szeptemberben alig volt szél, ellenben jó meleg volt, így a part menti sekély víz legalább 18-19 fokosra melegedett. Egyáltalán nem volt sikoltós a víz hőmérséklete, sőt Márkot is simán beengedtük pancsolni és a szája sem kékült el.

20170924_11034620170924_11035420170924_11035820170924_112438

Jókat játszottunk a vízben, Márk rekvirált homokozó játékokat, nekem meg a 2015-ös Teneriffe-i és a 2016-ös horvát nyaralásunk ugrott be. Csak a család hiányzott, de ők nagyon… :-/

Délután 3-ra felfőtt az agyam, Márk is kiette a piknik táskát, úgyhogy lassan elindultunk haza. A part addigra már teljesen tömött volt, eddire sokan rájöttek, hogy szeptemberben is lehet strandolni.

A parkoló helyünkön jól összeveszett két ember, mi meg csendben elhúztunk. Szuper napunk volt, srandolásban is jól ki lehet fáradni, úgyhogy Márkkal 4 fele el is aludtunk. Nem tudom mikor lesz este alvás, mert Márkot 6-kor úgy keltettem fel… Most éppen vacsorázik, túl van a bacon-ön, a kukoricán és éppen a tegnap vett görögdinnyét darabolja. Jó étvágya van, mióta JK-be jár (helyi ovi) 😀

Életem legintenzívebb tanulási időszaka

Jelenleg már közel 3 hónapja dolgozom első kanadai munkahelyemen. Az első hónapom végén írtam egy blog bejegyzést arról, hogy milyen nehézségekkel szembesültem az első hónapban és milyen pozitív élmények értek.

Nos lássuk, hogy ennyi idővel a hátam mögött hol vagyok most:

Angol

Az első hónap során leginkább a nyelvi korlátok miatt szenvedtem. Bár állítólag felsőfokon tudok angolul, de ezt az első hetekben nem éreztem. Ültem a megbeszéléseken és kis túlzással csak a kötőszavakat értettem.

A helyzet azóta nagyon sokat javult, mert megtanultam azt a pár száz kifejezést amelyek ezzel a speciális területtel kapcsolatosak (Fintech software/rendszer fejlesztés vagyonkezelők számára) és most már többnyire képben vagyok a szoftver fejlesztés lépéseivel, a céges folyamatokkal és játékosokkal. Ezek az információk mindenképpen kellettek ahhoz, hogy értsem mit kell csinálnom és mit kell kérdeznem munkám során.

Most már úgy látom, hogy elsősorban nem az angol tudás miatt szenvedtem, hanem a speciális szakterületi szókincs hiánya miatt, de szerintem jól vettem ezt az akadályt.

Most már kommunikációs szempontból sokkal magabiztosabb vagyok, jelenleg kb 80%-ban elégedett vagyok azzal, ahogy a munkatársakkal és az ügyfelekkel kommunikálok.

Jelenleg az zavar a legjobban, hogy a pontos kommunikáció mindig nagyon fontos volt nekem, mert vezetőként a kommunikáció volt a legfontosabb eszközöm. Most azonban még nem tudom annyira hajszálpontosan kifejezni magam mint magyarul.

Valószínűleg csak türelmetlen vagyok (mint mindig) és idővel majd ebben is fejlődök. Az biztos, hogy életem legintenzívebb angol nyelvtanfolyamán veszek részt jelenleg. :]

A legparásabb ügy jelenleg a rendszeres telefonos kommunikáció az ügyfelekkel. Van olyan ügyfél akivel hetente tartunk program státuszt, amit én vezetek, a többiekkel időnként Discovery Sessiont tartunk, hogy tisztázzuk a fejlesztéssel kapcsolatos követelményeket. Ezek a megbeszélések felkészülést és koncentrációt igényelnek.

Az egyik ügyfelem Quebec City-ben van, a másik Toronto-ban, de itt viszonylag ritka, hogy személyesen találkoznak egymással a felek. Leginkább GoToMeeting-et használunk és telekonferenciázunk kép nélkül. Így sajnos még nehezebb megérteni mit akar a másik fél és több esély van a félreértésre.

Munka (és) kultúra

A helyi munkahelyi kultúra jelentősen eltér attól, mint amihez hozzászoktam Magyarországon. Jelenleg az a legnehezebb, hogy megtaláljam a kényes egyensúlyt ahol még nem csesztetem az embereket, de mégis haladnak a rám bízott ügyek.

A munkahelyemen, de megkockázato, hogy Kanadában a munkavállalók érzékenyebbek és öntudatosabbak annál, mint amivel korábban találkoztam. Volt már olyan, hogy a főnökömnél jegyezték meg finoman, hogy Ákos túlságosan tolja a biciklit és hagyjon már békén minket. A főnököm erre bólogat, majd amikor elment mindenki, akkor azt mondja, hogy ok minden, mert ez a projet menedzser dolga és ezt várja el tőlem.

Ennek ellenére úgy érzem, hogy ez a munkám egyik legnehezebb része az egyensúly megtalálása és emberenként eltér, hogy kivel milyen stílusban kell(ene) dolgoznom.

Tempó, munka terhelés

A tempó a kezdetek óta nem változott, általában igen intenzív napjaim vannak. Egyszerre 5-8-10 ügyet viszek, és ezek között nagyon sok minden van, ezért nehéz fejben tartanom, hogy mivel hol tartok.

Mindig van pár fejlesztésem, itt projektnek hívják ezeket, mert egyedi, fizetett megrendelésekről beszélünk. Ezek különböző státuszban vannak, pl az egyiknél a követelményeket gyűjtöm össze, a másik éppen erőforrás becslési szakaszban vagyok, a harmadikhoz a szerződést írom (Statement of Work), a negyediken meg már dolgoznak a fejlesztők.

A fejlesztéseken kívül fogalkozom customer support ügyekkel is, patch vagy adatbázis script koordinációval és mindennel ami szembejön. Rendszeresen előfordul, hogy a customer-support nem boldogul valamivel vagy valaminek kihatása van az egyik folyamatban lévő ügyemre, vagy egy hibának nagyobb tétje van és akkor hozzám csapják a feladatot, mert én úgy is kijárom a megoldást.

Annyival vagyok jobb helyzetben, mint az első hónapom után, hogy most már sokkal gyorsabb vagyok mint kezdetben, de még mindig nem láttam minden projekt szakaszt legalább 2x, hogy ne kelljen gondolkodnom a megfelelő process lépésen vagy a Jira/Confluence dokumentáción.

Felelősség, önállóság

Már kezdettől fogva maximális önállóságot várnak el tőlem, ami azt jelenti, hogy döntsél és vállald a felelősséget és szállítsd az eredményt minden nehézség ellenére. Ez az álláspont automatikusan kialakul bármilyen munkahelyen, ahol az erőforrások korlátozottak és nagy a nyomás. Mi a francért küzdene a menedzsered veled együtt, amikor neki is megvan a maga nyűgje. Azért vagy itt kispajtás, hogy nyomd a dolgokat…

Ezzel a megközelítéssel nincs gondom, mert az utóbbi 11-12 évben minimális vezetői felügyelet mellett dolgoztam. Egyedül azzal van a gondom, hogy az erőforrás helyzet legtöbbször nagyon kritikus, ráadásul jelentős a fluktuáció, ezért nehéz sikeresnek lenni. Mostanában gyakran vagyok frusztrált azért, mert falakba ütközöm és nincs elég ember, hogy a fejlesztéseimet normális időkeretben tartsam.

Elismerés

Ebben az ügyben vegyesek az érzéseim. Azt érzem, hogy az eddig teljesítményem alapján egyre jobban bíznak bennem, a legutóbbi (60 napos) visszajelzés alapján elégedett velem a menedzserem és a pórázom érzhetően sokat lazult, mert látja, hogy megyek és csinálom a dolgom.

Van egy jó szokás itt a cégnél, ha valaki valami fontos ügyben jó teljesítményt nyújtott, akkor kap egy 50 dolláros ajándék kártyát ami lényegében egy Visa bankkártya. Én két ilyet kaptam az első két hónapban ami jól esett.

Egyelőre tehát vegyes érzéseim vannak, annak örülök, hogy a nehézségek ellenére is van motivációm és szeretnék bizonyítani. Az is jó, hogy ezt a vezetőm is látja. Az viszont aggaszt, hogy hosszú távon sem számítok arra, hogy a munkám tervezhető lesz és ez a stress szintet növeli.

Update:

Főnököm a napokban elment 2,5 hét szabadságra és az utolsó napján mintegy mellesleg – vacation coverge-nek álcázva – átadott nekem egy 1 éves ügyet, hogy lépjek előre vele. Nincs gondom vele, ha nehéz feladatot kapok, inkább az a gond, hogy ezt nem mellesleg kellene közölni, hanem a megadni a módját, megfelelő, lehetőleg motiváló kommunikációval.

Plusz előző nap kicsit újrarendezte a cégek felosztását és kaptam a meglévő 2 ügyfelem mellé egy harmadikat, akik állítólag nyugisak, úgyhogy ne aggódjak. Ehhez képest tegnap jött az e-mail, hogy az egyik projekjük lezárását el akarják halasztani. Most villámgyorsan át kellene látnom mivel hogy állunk, hogyan lehet halasztani, az mennyi erőforrás nekünk és ez mennyibe for kerülni az ügyfélnek.

Szeretnék kiszámítható tempóban dolgozni és nem kapkodni, de úgy látszik ez nem annyira reális elvárás.

Kajamesék

1. fejezet: Lecsó

Múlt héten megkívántam a lecsót. Hát TV-paprika nélkül nehéz eset, de próbáljuk ki az itt szokásos kaliforniaiból! Egész jól sikerült, a kicsit húsos paprika nem főtt szét, az íze viszont nagyon hasonló volt. A kolbászt a közeli Loblawsban vettem, arra sem volt panasz ;-), ja de mégis, Márk szerint csípős. Ami azt jelenti, hogy sír, aztán eszi tovább 😀

IMG_0218

2. fejezet: “Pack 2 snacks”

Emlékeztek még, hogy miket vittünk a suliba uzsonna gyanánt? Na itt teljesen más értelme van az iskolatáskába rakott uzsinak. Először is, az iskola uzsonnával kapcsolatos kérései:

  • napi 2 (vagy több) adag snacket vigyen magával minden gyermek
  • egészséges legyen – az édességeket, cukros dolgokat, üdítőket nem engedik kicsomagolni, és hazaküldik (a müzliszelet és a gyümölcsjoghurt valahogy átcsúszik ezen a kritériumon, pedig szerintem mind2 édesség)
  • a csereberét nem támogatják a gyerekek között. Pedig mindig a szomszédé volt a legfinomabb, ugye?? 😉
  • csak mogyorómentes, és legjobb, ha teljesen magmentes minden, amit magukkal visznek. Hogy miért? Itt sok a mogyoró-allergiás, szinte minden osztályban van egy gyerek, akihez “epipen”, vagyis előre fecskendőbe töltött adrenalin jár arra az esetre, ha anafilaxiás sokkot kapna. A személyzet minden tagja be tudja adni, ha arra van szükség.
  • Ja igen, és nem jellemző a szendvics. Az ugyanis ebédnek számít, és ebédet rendeltem Márknak, a szendvics teljesen rendszeridegen lenne uzsonnaidőben.

Az első bevásárlásnál még eléggé vakartam a fejem, hogy mivel készüljek, de mostanra már kialakult az uzsipakolási rutin. Ilyeneket visz: gyümölcs összevágva, répa vagy más zöldség nyersen, sajt, zöldséges keksz (cracker), gyümölcsjoghurt, müzliszelet. Az élelmiszergyártók megkönnyítik a dolgot, mert ezek közül mindegyik megvásárolható előre lecsomagolt kis adagokkal a nagy dobozon belül. Én jobban szeretem magam összevágni a gyümölcsöt frissen, és a kekszet is ki tudom önteni egy műanyag tálkába. Márkkal minden reggel megbeszéljük, hogy ezek közül mit szeretne, és azt viszi.

Tegnap reggel a szokásos kérdésre ezt válaszolta: “Anya, csomagolj nekem tojást. Henry tojást hozott a múltkor, és volt nála egy külön doboz, abba tette a héját. Én is ezt kérem”. Hoppá anya, gyorsan tojásfőzés, hűtés, kistálka, örömködés, hogy a gyerek segít az ötletével, és hogy ilyen határozott elképzelése van. Hétfőn tehát tojás-snack is volt. És a délutáni beszámoló alapján nem volt egy sikertörténet: “Anya, kinyitottam, és kifolyt belőle a sárgája (oppsz a rohanás, ugye??)”. Ákos kérdezi, hogy le tudta szedni a héját, nem ropogott a foga alatt? “De” :D.

Hétfő este megfőztem 4 tojást. Kedd reggel főtt tojást kért reggelire, és persze uzsonnára is, de most megpucolva, felszeletelve került a dobozába. Van holnapra is 😉

IMG_0223

3. fejezet: Pakkot kaptunk

Egy kedves ismerősünk Mo-ra utazott, és visszafelé elhozott nekünk egy csomagot. A legfontosabb a hidegpárásító volt, mert itt megpróbáltam beszerezni, de sok utánajárás után csak meleg párásat sikerült. Még nincs tél, ilyenkor itt még nem használnak ilyet, ezt mondta a gyógyszertáros. No de ha már apósom csomagolt, akkor rakott egy kis kolbászt is. Házi készítésűt :). Anyósom meg egy nagy tábla Milkát és Nógrádi sós ropit is csempészett a dobozba. Jelentem, minden letesztelve, a kolbász isteni, Márk ma valahogy nem akart vacsorázni az egész csomag ropi és az egy csík csoki után. Nnnna azért egy kis kolbászos szendvicset mégis. Ha akartok ilyesmit becsempészni az országba (merthogy nem lenne szabad behozni), akkor a tipp: lefagyasztva, jól becsomagolva. Ha nem látszik rajtad hogy izgulsz, átcsúszol vele ;-).

4. PalacsinKa

Múlt héten vendégségben voltunk Ákos munkatársánál és feleségénél, akik szerb/horvát származásúak. JJ és JJ, mert senki nem tudja kimondani a nevüket ;-). Nem tudtuk, mit vigyunk magunkkal, és végül a palacsintára esett a választásunk, amit már régen készültem megsütni. Ha egy kicsit panaszkodhatok, kb egész délelőtt a konyhában izzadtam, éppen meleg, párás nap volt. És olajparfümöt viseltem aznap. Panaszkodás lezárva. Szóval örültünk, hogy viszünk valami jellegzetes magyar kaját. Túróval és lekvárral töltötte meg Ákos, és mikor Jelena kicsomagolta, felkiáltott: “Yammi, palacsinKa!! I love it!” És kiderült, hogy ők eddig azt hitték, csak a régi Jugoszláviában készítik így a palacsinKát. A palacsintát nem fotóztuk le, de készült egy édes pillanatkép a “gyerekekről”:

IMG_0193

5. Cheeseburger világnap

Volt Magyarországon is? Szeptember 18-án a mekiben minden rendelés mellé ingyen sajtburger járt a sajburger-világnapon (wtf??). Sajnos lemaradtunk róla, de nem sajnáljuk, mert nem eszünk műkaját. öööö nem sokat.

Kanadai hétköznapok 6.

Folytatódik fotó sorozatunk.

  1. Tipikus Kanadai mentalitás. Ha leszakadt egy léc a padon, akkor jól körbe kell szalagozni, nehogy valaki ráüljön, megsérüljön és utána kipereljen 1 millió dollárt a várostól. Magyarországon nekem fel sem tűnt, amikor hiányzott egy léc a padról…

20170910_130547

2. Cool graffiti a Spadina bridge lábánál.

20170910_095507

3. A mosómedve Torontóban elég gyakori jelenség. Mi is látjuk néha, hogy a szomszéd családi ház tetején alszik egy példány. Azt nem tudom, hogy hogyan mászik fel 3 emelet magasba… A mosómacik egyébként borogatják és fosztogatják a kukákat és ezért külön iparág van arra, hogy a szemeteseket mosómedve biztossá tegyék.

20170910_095835

4. Ez a ház Spadina Road-on van, közel a Casa Lomához. Nagyon megtetszett, ahogy a ház előtti dísz juharfa levele “megy” a vörös tégla épülethez.

20170910_095940

5. Ezzel a galambbal minden este összefutok, amikor a St. Clair metróból jövök fel. Lent lakik a metróban és egy szűk és hosszú folyosón repked ki a szabadba az emberek feje felett. Ez a galamb kimaxolja a városi életet.

20170907_180746

6. A Humber Bay Park-ban kaptam le ezt a kutyit. A gazdi galambokat fényképezett, közben a kutya pihizett.

20170902_175115

7. Ez a fa Culham trail-en taláható, ami a Credit River mellett fut. A vas tengely egy régi zsilip része, amit 1974. óta nem használtak. (volt kirakva tábla) Mivel a zsilipet nem nyitogatják, ezért a fa szépen körbe nőtte a tengelyt.

20170910_163811

Lazacok a Credit Riverben

Augusztus végétől októberig tart a mi környékünkön (Dél-Kelet Ontario) a Salmon Run, azaz amikor a lazacot felúsznak a folyókon és patakokon keresztül, hogy lerakják az ikrákat és utána csendben elpusztuljanak.

Erről nagyon sok természetfilmet láttam már, úgyhogy én is szerettem volna látni a lazacot vándorlását. (Az elméletet értem, a gyakorlatban azt nem nagyon fogom, hogy az amúgy is tóban élő Ontario lazacok minek úsznak tovább egy kis folyóban, de ha így tesznek akkor itt az alkalom, hogy megnézzük őket.)

Gábor a Ganaraska folyót javasolta, ami kb 100 km-re van tőlünk, mivel azonban csak fél napos túrát terveztünk így alternatívaként a Credit River adódott. Ezt a helyet egy munkatársam ajánlotta, aki gyakran szokott a folyó mellet bicajozni. A Credit River eléréséhez csak 30 km-et kellett autózni ami azt jelenti, hogy lényegében ki sem jöttünk a sűrűn lakott GTA-ből.

Kiinduló pontnak Mississaugában a Barbertown Rd-ot néztem ki, ahonnan a Culham trail indul. Ez egy kis sétaút a Credit folyó mellett ami bár bent van a városban, mivel azonban a folyó hullámterét meghagyták úgy, ahogy a természet kialakította, így nagyon jó menedék a városlakóknak.

Nem is kellett sokat mennünk, mert 10 perc séta után egy régi híd maradványához értünk, ahol a zúgó előtti medencében egy csomó lazac állt egymás mellett. Megpróbáltam a halakról képet készíteni, de ebből a szögből kb semmi sem látszik.

Olyat sajnos nem láttunk, hogy lazacok árral szemben úszkálnak és beleugranak egyenesen egy medve kitátott szájába. Ezek a lazacok meg sem próbáltak feljebb menni, szerintem arra vártak, hogy egy kicsit emelkedjen a víz, mert (szerencsére) kb 3 hete nem volt már komolyabb eső errefele.

20170910_150322

Továbbmentünk és további 10 perc után találtunk egy vashidat, ami alatt pont egy mély medence van és abban több száz halat láttunk úszkálni. Istenbizony van videóm róla, de azt nem lehet ide kitenni, mert nekünk csak ingyenes account-unk van… :-]

A hídon szép nagy tábla is volt, hogy bocsi, de nincs horgászat augusztus 15. után és ha rapsicot látsz, akkor hívd a halőröket. Naná, hogy akkor már nem lehet horgászni, amikor a gyöngyörű 10 kilós lazacok megjelennek ebben a kis vízben. El tudnám képzelni, hogy a tiltás hiányában hányan állnának körbe a híd lábát lazacokat hajkurászva…

20170910_151826

Végül sétáltunk vagy 3 km-et a folyóparton, de a sekélyben úszó lazacokat nem láttunk. A Credit River nagyon szép, olyan, mintha valahol a kanadai vadonban lettünk volna, és nem az Eglington street-től pár száz méterre.

A Culham trail nagyon jó túra célpont, mert bent van a városban, mégsem kell házakat és autókat kerülgetni. Sőt nem is lehet látni a várost a folyó mellől. Ha valakinek van egy fél napja, akkor megéri sétálni egy nagyot vagy bicajozni egészen a végig. A Lake Ontario-ig nem lehet elmenni, de a teljes kör így is 35 km. Erre a távra inkább bringa ajánlott.

Végezetül még néhány kép:

img_020320170910_15532020170910_15262720170910_151626

Casa Loma – túrista csapda

Gyakran látni a környékünkön eltévedt túristákat. Állnak a kereszteződésben, térképpel a kezükben és vakarják a fejüket. Ilyenkor tuti biztos vagyok benne, hogy a Casa Loma-ba indultak, csak eltévedtek egy kicsit.

A térképen ugyanis elég közel van hozzánk ez a túrista látványosság, de tőlünk nem vezet oda közvetlen út, hacsak nem számoljuk a Nordheimer Ravine-on átvezető meredek, erdőn keresztül vezető utat.

A Norheimer ugyanis egy nagy vízmosás, ami kb 200 méter széles, a normál utcaszintnél sokkal mélyebben van és egy kis erdő és sétautak vannak benne. A Casa Loma a Nordmeimer Ravine másik oldalán van, úgyhogy a túristák vagy keresztül mennek rajta, ami szép időben jó ötlet, vagy körbe mennek pár utcát, ami legalább 2 km-es kerülőút.

Egy ideje már készülök arra, hogy körbe sétáljuk a Casa Loma-t és mivel vasárnap délelőtt városon belüli programot terveztünk, ezért ezt a helyet céloztuk be.

Hogy mi az a Casa Loma? Egy bazi nagy ház, ami a középkori kastélyokra emlékeztet, kivéve, hogy ezt az 1900-as évek elején építette egy kanadai üzletember, aki valami nagyon extrát akart építeni és sikerült is neki.

Mi elég korán, 10 óra előtt már a Casa Loma előtt voltunk, ahol egy komplett bajor vagy tiroli csoport várakozott. Vicces bőrgatyában és zöld kalapban napoztak a szép napsütésben.

Kicsit vártunk Jacekre és Magdára és kislányukra Liviára, közben fényképezkedünk.

20170910_10064520170910_10062920170910_100748

A belépő igen borsos, két felnőttnek 54 CAD + HST, gyerekeknek 4 év alatt ingyenes.

A ház építészeti szempontból szép, de néhol meglehetősen üres. A fogadó szint egy nagy üres hall, mellette van egy előkelő étterem, ahol csillió pénzért lehet enni és inni és van egy télikert is, ami kong az ürességtől.

Az első emelet érdekesebb, mert ott van pár berendezett lakosztály, ahol megnézhetjük, hogy a kőgazdag kanadaiak hogy éltek 100 évvel ezelőtt, majd a harmadik emeleten szintén egy csomó üres szoba van és egy katonai kiállítás. Ennek az az apropója, hogy a család egy tagja hivatásos katona volt pár évtizedig, de igazán nem értem, hogy minek végigkövetnie bárkinek a Királynő lövész ezredének történetét az afrikai háborúktól egészen Afganisztánig.

Márk és Lívia nem élvezték a járkálást, eléggé unatkoztak és így mi nem tudtuk megnézni azt a pár dolgot ami érdekes lehet és az audió guide-ot sem hallgattuk meg. Kb 1 órát töltöttünk a házban, utána inkább sétáltunk és játszótereztünk egyet.

Bocs, de a Casa Loma szerintem túlértékelt és felesleges kiadni érte a pénzt, akármit mondanak az útikönyvek. Legalábbis egy európainak felesleges időt vesztegetni rá, mert a Casa Loma-nál még nagyanyám háza is öregebb volt. 😀

Kívülről szép, de így ingyen is meg lehet nézni. Nekem ez sem újdonság, mert kéthetente egyszer biztosan a Spadina-n visz a Waze és akkor jól megnézzük a házat ahogy elsuhanunk mellette.

20170910_10235820170910_102230

Mekkora eséllyel lehet Kanadába költözni (legálisan)?

Fura, hogy ha egy olyan emberrel ismerkedünk meg itt Kanadában, aki bevándorlóként érkezett, akkor kb a 3. kérdés mindig arra vonatkozik, hogy milyen státusszal vagyunk az országban.

Első alkalommal, amikor egy lengyen házaspárral találkoztunk az első bérleményünk melletti játszótéren, akkor nem esett le, hogy a PR státuszunk nem annyira általános errefelé. Jacek (lengyel) meglepődve kérdezte, hogy “Ezt meg hogyan csináltátok?”.

Aztán ezt a kérdést feltették még párszor nekünk, elkezdett valami derengeni arról, hogy egyáltalán nem általános, hogy az emberek állandó lakosként kezdik kanadai életüket.

Egy magyar anyuka, akivel a napokban egy játszótéren találkoztunk mesélt kicsit magukról és arról, hogy több mint 10 éve vannak itt, de a férje mostanában érte el azt a határt, hogy jelentkezhet az állampolgárságért. Azért, csak most, mert az elején sima visitor státusszal volt Kanadában, aztán Work Permittel, majd Permanent Residentként. Tehát eltartott jó ideig, míg biztossá vált, hogy legálisan maradhatnak az országban.

Utoljára egy kedves magyar hölggyel futottunk össze – szokás szerint egy játszótéren – akivel arról beszélgettünk, hogy nagyon szeretné, ha a húga kiköltözhetne Kanadába. Már beszéltek is egy helyi bevándorlási ügynökkel, aki azt mondta, hogy ezt mostanában nehéz elérni és azt javasolja, hogy először tanuló vízumot kell kérni, majd utána Temporary Visa-t, azaz Work Permitet, majd végül Permanent Resident státuszt. Csakhogy a tanuló vízumhoz tandíjat is kell fizetni, ami állítólag 16.000 CAD-ba kerül és semmi garancia nincsen arra, hogy az egész hadművelet végül célhoz vezet.

Mivel fél évvel ezelőttig még erősen követtem a bevándorlási szabályozással kapcsolatos híreket ezért megígértem, hogy utána nézek annak az útnak, amit mi is végig jártunk Timkával.

Csináltam tehát gyorsan egy Express Entry pont számítást, hogy egy 32 éves, főiskolát végzett, angolul felső fokon beszélő embernek mennyi pontja jön össze és 371 jött ki, ami még a kanadai állampolgár testvér támogatásával együtt sem több, mint 386 pont.

Ezt kevésnek találtam, ezért kétszer is átszámoltam a pontokat és arra jöttem rá, hogy pontos a számításom. Fura volt, hogy nekünk 422 pontunk volt, aztán megnéztem a részleteket.

A különbség abból adódik, hogy bár mi idősebbek vagyunk valamivel, ami kevesebb pontot jelent, de nekem két diplomám van, így a CLB9-es szintű angol tudással maximalizáltam a Tranferability Skills-re adható combó 100 pontot, plusz Timka hasonlóan két diplomával és közel CLB9-es angol tudással nem húzta vissza a kettőnk közös eredményét, hanem még javított is rajta egy kicsit. (Ha valaki partnerrel kér PR státuszt, akkor minden kategóriában valamivel kevesebb pontot kap, mint aki egyedül szeretne költözni, és a házastárs/élettárs képzettsége, tapasztalata és nyelvtudása tudja kompenzálni az elvesztett pontokat.)

Ha nincs két diplomám, akkor nem lett volna esély. Ha nincs CL9-es szintnek megfelelő IELTS eredményem, akkor hasonló a helyzet. Ha Timkának nincs két diplomája, nincs jó IELTS eredménye, akkor szintén hasonló a helyzet. És ezek nem olyan dolgok, amin gyorsan lehet javítani. Egy új diploma minimum 3 év, egy felsőfokú angol nyelvvizsga közép szintről indulva 6-12 hónap tanulást jelent.

Nekünk tehát 422 pontunk volt, ami elég volt arra, hogy jelentkezzek az Ontario Human Capital Priorities Stream-re (ami 400 pont felett lehetséges) és ez hosszú és stresszes időszakot követően az Ontario tartományi nominálás biztossá tette a bejutásunkat az Express Entry-n keresztül. Összesen egyébként 3 évbe került, amit leírtam itt pár bekezdésben.

Mi a különbség 386 és 400 pont között? Ég és föld. A bejutás vagy az otthon maradás.

400 pont alatt nem lehet jelentkezni a fent említett Ontario tartományi programra és az Express Entry idei legalacsonyabb ponthatára 413 pont volt és egy  ideig várhatóan nem megy 400 alá a ponthatár.

Hogyan lehet ezen a 386 ponton javítani? Mondjuk meg lehet tanulni franciául. Egy kb középszintű vagy annál erősebb francia nyelvtudás jelenhet annyi pontot, hogy 400 fölé kerül a hölgy. Ez jelenthet akár 1,5-2 év nyelv tanulást.

Vagy megoldás lehet, hogy a hölgy testvére, aki egyébként Kanadában él indít egy vállalkozást és munka ajánlatot ad a testvérének, ami 50 pontot jelent az Express Entry rendszerben. Ez egyébként jelen esetben reális megoldás, mert eleve az a céljuk, hogy közösen szeretnének egy üzletbe belevágni. A munka ajánlattal kapcsolatos feltételeket pontosan nem ismerem, mert nem vagyok bevándorlási ügynök ezért azt javasoltam, hogy a részleteknek azért nézzenek utána.

Milyen egyéb lehetőségek vannak még? Az ügynök által szorgalmazott tanuló vízum megoldás lehet, de ez nagyon drága és némileg rizikós utat jelent. A későbbi bevándorlási ejárásban a kanadai felsőfokú végzettség extra pontokat jelent, mint ahogy a kanadai munkatapasztalat is. (Tanulás mellett lehet dolgozni).

Ezt azonban nagyon át kell gondolni, mivel a jelenlegi bevándorlási szabályok pár év alatt jelentősen változhatnak. Ami ma X pontot ér, az 1 év múlva lehet, hogy többet ér, lehet, hogy kevesebbet. Az Express Entry pontokat időről időre finomhangolják, de ennek hatása nem kiszámítható.

(Egyelőre úgy tűnik, hogy a kanadai iskolai végzettség ma többet ér, mint az Express Entry indulásakor, mert itt is rájöttek, hogy a tanulók pénzt hoznak, és sokan azért hajlandóak kifizetni a magas tandíjat, mert itt akarnak utána élni.)

Milyen más lehetőségek vannak még?

Pl ha valakinek keresett szakmája van, akkor kereshet kanadai munkátatót és máris 50 ponttal többet kaphat az Express Entry-ben. Akár 200 ponttal is többet, ha NOC00-ás kategóriában lesz munkája, azaz menedzserként fog dolgozni. Ez elég nehéz út és tényleg olyan tudás kell, ami itt keresett és hiány van belőle.

Érkezésünk előtti pár hétben próbáltam magyar telefonszámmal munkát keresni és senki sem írt egy e-mailt sem, majd érkezés után 3 hét alatt találtam ugyanazzal a tudással egy kanadai munkát. Minek invesztálna extra energiát egy európai jelölt interjúztatásába a kanadai recruiter, ha van ugyanolyan helyi jelölt?

Mi a konklúzió? Kanada az egyik legkeresettebb úticél jelenleg a világban, ezért megtehetik, hogy válogatnak a jelöltek között. Kanadába ezért nehéz bejutni legálisan, bár a mi példánk mutatja, hogy ez lehetséges.

Study Visa? Work Permit? Ha valakinek van rá ideje és pénze, akkor ez is lehet a bejutás egy módja, de ezt inkább olyan fiataloknak reális, akik nem a családdal együtt szeretnének költözni.

Családosoknak azt javaslom, hogy fektessenek energiát az Express Entry pontszám növelésébe, vagy ha keresett szakmában dolgoznak, akkor keressenek állást és/vagy egy tartományi programot, ahol kaphatnak nominálást és ezzel biztosan bejutnak.

Sztorik a suliból

Ez a nap is eljött.. és még azt sem kellett megvárnunk, hogy 6 éves legyen. A tanév rögtön egy szünettel kezdődött, mert hétfőn Labour day volt, ezért kedden kezdődött Márkunk karrierje az állami iskolában található Junior Kindergartenben. Amikor lakást keresünk, figyeltünk arra, hogy jó minőségű iskola körzetébe költözzünk, és ez sikerült is, mert a Brown tanulói átlaga a 10-es skálán 8,4-esre sikerült az elmúlt években. Az első 4 napban történt néhány dolog, amit most megosztok veletek.

Az első napon kicsit túlparáztam az időjárást, mert délutánra esőt jósoltak az időjósok. Gábor mondta, hogy esőben-hóban is kiviszik a gyerekeket a szabadba, ezért jól felöltöztettem gumicsizmába, vízálló kabártba. Hogy aztán egész délelőtt azon rágódjak, hogy vajon visszaadták-e a gumicsizmát amikor a délelőtti ragyogó napsütésben kimentek játszani? A csizmán kívül ugyanis csak egy tiszta cipőt vittünk be, amit bentinek szántam. (A válasz: dehogy adták vissza, azóta sem volt rajta gumcsizma). Ezen a napon bekísértük a gyerekeket a szobába, a szülők segítettek bepakolni a szekrénybe, és még egy kicsit leselkedhettünk is, hogy mivel kezdődik a nap. A fiatal tanársegéd leültette a gyerkőcöket a szőnyegre, és egy könyvet nézegettek, és énekeltek is. Aztán jött Ms. Kam a tanító néni, és szólt, hogy “most már el kell vágnom a köldökzsinórt, ideje indulni” 😉 és szépen kiterelgetett minket az iskolaudvarra.

Tudom, hogy Mo-n is minden gyerekről készült fénykép az első iskolai napján, mert az én üzenőfalam is tele volt ezekkel a fantasztikus képekkel a facebookon. Azt is láttam, nem mindenki örült ezeknek a képeknek, hát ti légyszi lapozzatok kicsit lejjebb. Itt a mi csemeténk az első napja reggelén, és már a foglalkozáson.

A JK 8:40-től 3:20-ig tart, mi arra gondoltunk, hogy kérünk ennél hosszabb felügyeletet – hiszen ennél még a bölcsödében is több időt töltött. Szeptemberben délutánonként kicsit tovább marad, és ha beindulnak az interjúim, vagy ha összejön valami meló nekem is októbertől, akkor reggel is korábban fogjuk vinni. Erre van lehetőség, mert az iskolában működik egy daycare, akik before and after school programot szerveznek év közben, sőt, meleg ebédet is lehet tőlük rendelni. Ennek nagyon megörültem, mert ez talán tényleg meleg amikor a gyerek elé kerül, nem úgy, mint a reggel megmelegített és termoszban tárolt kaja, amit a személyzet nem melegíthet meg a gyereknek a suliban. Tényleg, van egy feleseges gyerekméretű termoszom eladó Toronto belvárosi átvétellel, valaki? 😀

Szóval az első napján negyed 5 körül érkeztem Márkért, a főbejáraton besétáltam, megkerestem a termet, kicsit beszélgettem délutános tanárnénikkel, és elindultunk haza. És itt jön az én csúcs bénázásom erről a hétről. Másnap reggel 8:30-kor érkeztünk. Sok gyerek játszott az udvaron, de ez normális, mert első osztálytól a szülők csak az iskolaudvarra kísérhetik be a csemetéjüket, az osztályterembe nem léphetnek be. Ezért 8:25-től már vannak az udvaron felügyelőtanárok, és 8:40-kor beterelnek mindenkit az osztályokba. Megpróbáltunk bejutni abba a szobába, ahova Márk jár, de kívülről zárva volt az ajtó. Bementünk hát a főbejáraton, ahogy bejutottam előző este, szépen köszöntünk, segítettem Márknak lepakolni a cuccát, elbúcsúztunk, és eljöttem. Hazafelé összetalálkoztam az egyik szomszédunkkal a házban, ahol Henry, a kisfiúk egy csoportba jár Márkkal. Gondoltam, ok, ők később érkeznek. Délután, mikor mentem Márkért, szólt a délutános tanító néni hogy keresett engem Ms Kam. Kérdezem, hogy gond van? Nem, nem, “”no worries”, csak nem találkozott még velem. Mondom hogy dehogynem, első nap, de sebaj, majd holnap kicsit később jövünk, mert a reggeli forgatagban én sem láttam őt.

És másnap reggel megvilágosodtam. 8:30-kor szól az első csengetés. Ekkor még senki nem mozdul az udvaron, de a belső szobákban elkezdenek összepakolni, és a reggel felügyeletre összevont gyerekeket átkísérik az osztálytermeikbe. 8:40-kor másodszorra is szól a csengő, és ekkor kezdenek áramolni a gyerekek a suliba. A JK tanárnéni kiáll az ajtóba, és egyesével köszönti a gyerekeket, vált néhány szót a szülőkkel. A szülő nem léphet be az osztályba, rá kell adni a gyerekre a testmagasságához képest hatalmas hátizsákot, elbúcsúzni, és kész. Hát ezt a riuálét hagytuk ki szerda reggel. És hogy mit mondott? Azt, hogy imádja Márkot, sokat bohóckodnak, nem zavaróak a nyelvi korlátok, mert érti, amit kell, ha máshogy nem, testbeszéddel és mutogatással. Márk a legfiatalabb az osztályban, és szerinte 3 hónap múlva már folyékonyan fog beszélni angolul.

Először kicsit túltoltam az uzsonnát is, a felét délután a játszón ettük meg. 2 snacket kell küldeni a gyerekkel, hát én pakoltam mindenfélét, mert ki tudja mihez lesz kedve? Kérdezem délután, hogy ezt miért nem etted meg? Nem volt rá idő. Hát el tudom képzelni, a reggeli mostanában 40-50 percig tart, és ez nem azért van, mert tömjük a gyereket, hanem egyszerűen nyammog.

A legcukibb történetet pénteken hallottam. A suliban van uszoda, és péntekenként a kicsiket is leviszik egy kicsit ismerkedni a vízzel. Az első pénteken csak lementek körülnézni, eljátszották az átköltözést, és kaptak egy kis útmutatást egy edzőtől. A duma végén megkérdezte az edző, hogy kinek van kérdése? Mire Márkunk magasra emelte a kezét. A tanárnénik egymásra néztek, na vajon mit és milyen nyelven fog kérdezni? Mikor szót kapott, Márk határozottan annyit mondott: YES! 😀 😀 😀

Még egy suli utáni játszótéri (Peter Pannel) és egy spiderman hajnyírásáról készült képet is ajánlok soxeretettel: