Hr tanácsadóként Kanadában

Eltelt az első hónapom a munkahelyen, és úgy szaladt el ez a 4 hét, észre sem vettem. A bridging program egy coach segítségével támogatja a munkahelyi beilleszkedésünket, az ő e-mailje döbbentett rá, itt az ideje a második, 30 ledolgozott nap utáni konzultációnak. A kanadai módival szemben ez a csajszi eléggé egyenesen a szemembe vágja a problémákat, kaptam tőle most is, de előbb a munkahelyi tapasztalataimról írok.

Az első feladataim változatosak voltak, talán próbálgatta a főnököm, hogy miben tud azonnal bevetni. Mert a betanítás itt nem divat: az orientációm kerek 4 óráig tartott, és ezalatt kaptam meg a laptopomat, mutatta meg az informatikával foglalkozó kollégám a vpn (laptopos távoli elérés), telefonközpont és a timesheet szoftver használatát. A főnököm megmutatott egy “éles” telefonhívást ügyféllel, és meg is bízott, fogalmazzak egy emailt a hölgynek a kérdéseinkkel, az ajánlatadáshoz. Nem tudom érzékelhető-e ebből, nem sokat mesélt arról, hogyan mennek itt a cégnél a dolgok, vagy milyen feladataim lesznek. Erről így kb semmi. Benne volt az állásleírásban, amit az interjú előtt kaptam. Még ha 10e km távolságról utaztam is, nincs bébiszitting, majd megtanulom menet közben.

Az első 2 napomon HR dolgozatokat értékeltem – a főnököm tanít az egyik helyi egyetemen – a második nap végére röhögött is, jó kis tanársegédet csinált belőlem. A 2. nap közepén már könyörögtem valami más feladatért is, az egész napos olvasástól zsongott a fejem, a szemem meg olyan piros volt a sok monitorbámulástól, mint egy albínó nyuszinak. Itt nincs 10 perc szünet minden monitor előtt töltött óra után.

Szóval a második nap délutánján kaptam egy nagy megbízást: egy meglévő ügyfélnél megújítjuk a HR stratégiát, és segítjük őket egy tulajdonosok közötti megállapodás kialakításában, minden lehetséges esetre felkészülve. Először a megállapodást kezdtem el kutatni, tanársegédből jogi asszisztens lettem. Gyorsan változik a munkaköröm ;-). Közben befutott még néhány dolgozat is értékelésre. Azóta a stratégián is elkezdtem dolgozni, mert a főnököm 21-én szerdán prezentálta a cégnek az új irányt. Én is utaztam vele a 2,5 órányira lévő kisvárosba, és jövő szerdán újra megyünk, mert átalakítjuk a teljesítményértékelést is – van rá 2 hetünk.

Más, kisebb feladataim is voltak: próbálkoztam ajánlatírással, na arra pl nem vagyok büszke. Nagyon sokáig tartott, és amikor késznek éreztem, teljesen átírták. A koncepció egy kis darabját megtartották, csak a nyelvezet változott, sokkal bővebb lett, szép, cselekvő, sales-es nyelvezetre fogalmazták át. Remélem egyszer belejövök ebbe is.

A főnököm egyébként elkezdte átfogalmazni az e-mailjeimet is, hasonló okból, mint az ajánlatot. A kanadai szokások nem egyeznek meg az európai mail írási szokásokkal, és a nyelvezet is teljesen más, mint amit a business english órákon tanultam.

A főnököm tehát támogatóan viselkedik, segít, próbál fejleszteni. A gond csak az, hogy van most egy külföldi megbízásunk, és havonta 2 hetet a tengerentúlon tölt. Ha nincs ott, akkor a közvetlen kollégámtól tudok segítséget kérni. Ő is rendesnek tűnik, de közben egy kicsit fura is. Hogyan? Nos: az első héten nagyon sokat kezdett mesélni a magánéletéről, a problémáiról, a rossz tapasztalatairól a főnökünkkel és a céggel. Kedvesen próbáltam limitálni a beszélgetést, mert bár a munkatársi kapcsolatokat fontosnak tartom, a munkámat is szerettem volna elvégezni. És tényleg, órákig tudja mondani. Zavart az is, hogy nem értettem a célját ennek a nagy bizalomnak, és főleg nem akartam viszonozni a nagy információ-tömeget. Még ma sem értem pontosan, milyen szándékai vannak, de inkább óvatosan viselkedem vele: többször tanuja voltam már, hogyan próbálja manipulálni az embereket – ügyfeleket, kollégákat -, és valószínűleg engem sem hagy ki ebből a körből.

A munkám mostanában egyre stresszesebb: sok a feladat, közben sokszor nem is tudom, mit kellene csinálnom, hogy előrébb mozdítsam az ügyeket. Vagy kiderül, nem jól gondolom. Pl én e-mailt írnék hogy több információt kérjek, a kollégám telefonbeszélgetést javasol, ami nem lehet hosszabb, mint 12 perc. “Don’t waste my time” mondja el az átlagos kanadai dolgozó naponta többször. Sok hasonló történik, és ez frusztrálttá tesz. Ilyenkor arra koncentrálok, mit tudok megtanulni a helyzetből. És emlékeztetem magam, kihívásokért is jöttem ebbe az országba – nem panaszkodom, van belőle bőven :-).

Írok még arról, milyen tanácsokat kaptam a coachomtól. Az első “feladatom”, amit javasolt, a megfigyelés és “low profile” volt – az első hónapra. Ez elég jól ment :D. Most már elindulhatok a tisztázó kérdések irányába, és lehetek aktívabb a kezdeményezésekkel. Kerüljem a pletykát, de hallgassam meg a vállalati politikára vonatkozó javaslatokat, mert ezek segítik a túlélést. Ez a cég 4 fős, vagyis hétfőn kezd egy új kolléga, aki csoporttársam volt a bridging programban. Szóval annyira sok politika nincs. Pletyka annál több.

Amit szerinte már elrontottam: elmondtam a főnökömnek, hogy a férjuram Waterlooban dolgozik, és hogy nyáron közelebb szeretnénk költözni a munkahelyéhez. Cheryl szerint ez azért gond, mert a munkáltató azt feltételezi, fel fogok mondani és az új városban keresek majd állást, emiatt nem tesz majd a betanításomra jelentős erőfeszítést.

Mondtam neki, kénytelen voltam elmondani, mert a gyereket én teszem ki reggel az oviban a fél 8-as nyitáskor (ekkor Ákos már Waterlooban kanyarodik le az autópályáról) és délután is én megyek Márkért f6-h6 körül, amihez el kell indulnom időben. Ez praktikusan annyit jelent, hogy az egy irányban 45-50 perces ingázásom miatt pont 8 órát tudok bent tölteni. Az itteni jogszabály szerint a munkahét 37,5 óra, de a főnököm 40+ órát vár el. Ezért ebéd közben is dolgozom, hogy el tudjak jönni időben. Úgy állapodtam meg Alex-szel, ha muszáj, este még tudok kicsit dolgozni, de eddig még nem volt erre szükség. Szerencsére. Mert estére hulla vagyok.

Egyébként igaz, valóban szeretnék a költözés után változtatni. Az én igényem a munka-magánélet egyensúlyra több, mint amit ez a munkahely biztosítani tud, és szeretnék helyben-időben is közelebb lenni Márkhoz. Nem csak a komfortzónám, hanem pl biztonsági szempontok miatt sem örülök, hogy az egyik ügyfelem a Huron-tó partján, 2,5 órányira van (egy irányban).

Még nem döntöttük el, melyik városban keresünk majd lakást, szóval bármi lehet, de az már kiderült ennyi idő alatt, ez nem az álom-munkahelyem, ami miatt érdemes lenne Mississaugaban letelepedni. Addig még sokminden változhat, és most motivált vagyok, elsősorban azért, hogy tanuljak.

Zárásnak teszek ide néhány képet a munkahelyemről. Az elsőn az íróasztalom látszik, a második a “könyvtár”, a harmadik a tárgyalónk. Természetes fény kevés van, egy “basement” irodában vagyunk. A könyvtár viszont klassz!

Kétnyelvű aranyköpések folyt.

Nincsen more ilyen! (Mutat a hiányzó legodarabra)

Én vagyok a bad guy, te vagy a jó guy! Én vagyok a bad guy, mert van puskám.

Elfogyott a leves, de még van a tányérban pasta!

Tegyél rá egy kis cheese-t!

És egy vicces áthallás Ákostól: Márk lázas beteg volt Szilveszter éjjel, és ilyenkor szegénykém hányni szokott. Hajnali 3-4 felé kiabált nekünk, és Ákos így hallotta: “I don’t care!” Én meg így: “Hánynom kell”. Ezúttal én ugrottam ki az ágyból 😉

A végére választottam egy fotót is, egyik csoporttársam kisfiával készült itt nálunk. Vidámak, gondtalanok, gyönyörűek, kétnyelvűek 😉

Életem legintenzívebb tanulási időszaka

Jelenleg már közel 3 hónapja dolgozom első kanadai munkahelyemen. Az első hónapom végén írtam egy blog bejegyzést arról, hogy milyen nehézségekkel szembesültem az első hónapban és milyen pozitív élmények értek.

Nos lássuk, hogy ennyi idővel a hátam mögött hol vagyok most:

Angol

Az első hónap során leginkább a nyelvi korlátok miatt szenvedtem. Bár állítólag felsőfokon tudok angolul, de ezt az első hetekben nem éreztem. Ültem a megbeszéléseken és kis túlzással csak a kötőszavakat értettem.

A helyzet azóta nagyon sokat javult, mert megtanultam azt a pár száz kifejezést amelyek ezzel a speciális területtel kapcsolatosak (Fintech software/rendszer fejlesztés vagyonkezelők számára) és most már többnyire képben vagyok a szoftver fejlesztés lépéseivel, a céges folyamatokkal és játékosokkal. Ezek az információk mindenképpen kellettek ahhoz, hogy értsem mit kell csinálnom és mit kell kérdeznem munkám során.

Most már úgy látom, hogy elsősorban nem az angol tudás miatt szenvedtem, hanem a speciális szakterületi szókincs hiánya miatt, de szerintem jól vettem ezt az akadályt.

Most már kommunikációs szempontból sokkal magabiztosabb vagyok, jelenleg kb 80%-ban elégedett vagyok azzal, ahogy a munkatársakkal és az ügyfelekkel kommunikálok.

Jelenleg az zavar a legjobban, hogy a pontos kommunikáció mindig nagyon fontos volt nekem, mert vezetőként a kommunikáció volt a legfontosabb eszközöm. Most azonban még nem tudom annyira hajszálpontosan kifejezni magam mint magyarul.

Valószínűleg csak türelmetlen vagyok (mint mindig) és idővel majd ebben is fejlődök. Az biztos, hogy életem legintenzívebb angol nyelvtanfolyamán veszek részt jelenleg. :]

A legparásabb ügy jelenleg a rendszeres telefonos kommunikáció az ügyfelekkel. Van olyan ügyfél akivel hetente tartunk program státuszt, amit én vezetek, a többiekkel időnként Discovery Sessiont tartunk, hogy tisztázzuk a fejlesztéssel kapcsolatos követelményeket. Ezek a megbeszélések felkészülést és koncentrációt igényelnek.

Az egyik ügyfelem Quebec City-ben van, a másik Toronto-ban, de itt viszonylag ritka, hogy személyesen találkoznak egymással a felek. Leginkább GoToMeeting-et használunk és telekonferenciázunk kép nélkül. Így sajnos még nehezebb megérteni mit akar a másik fél és több esély van a félreértésre.

Munka (és) kultúra

A helyi munkahelyi kultúra jelentősen eltér attól, mint amihez hozzászoktam Magyarországon. Jelenleg az a legnehezebb, hogy megtaláljam a kényes egyensúlyt ahol még nem csesztetem az embereket, de mégis haladnak a rám bízott ügyek.

A munkahelyemen, de megkockázato, hogy Kanadában a munkavállalók érzékenyebbek és öntudatosabbak annál, mint amivel korábban találkoztam. Volt már olyan, hogy a főnökömnél jegyezték meg finoman, hogy Ákos túlságosan tolja a biciklit és hagyjon már békén minket. A főnököm erre bólogat, majd amikor elment mindenki, akkor azt mondja, hogy ok minden, mert ez a projet menedzser dolga és ezt várja el tőlem.

Ennek ellenére úgy érzem, hogy ez a munkám egyik legnehezebb része az egyensúly megtalálása és emberenként eltér, hogy kivel milyen stílusban kell(ene) dolgoznom.

Tempó, munka terhelés

A tempó a kezdetek óta nem változott, általában igen intenzív napjaim vannak. Egyszerre 5-8-10 ügyet viszek, és ezek között nagyon sok minden van, ezért nehéz fejben tartanom, hogy mivel hol tartok.

Mindig van pár fejlesztésem, itt projektnek hívják ezeket, mert egyedi, fizetett megrendelésekről beszélünk. Ezek különböző státuszban vannak, pl az egyiknél a követelményeket gyűjtöm össze, a másik éppen erőforrás becslési szakaszban vagyok, a harmadikhoz a szerződést írom (Statement of Work), a negyediken meg már dolgoznak a fejlesztők.

A fejlesztéseken kívül fogalkozom customer support ügyekkel is, patch vagy adatbázis script koordinációval és mindennel ami szembejön. Rendszeresen előfordul, hogy a customer-support nem boldogul valamivel vagy valaminek kihatása van az egyik folyamatban lévő ügyemre, vagy egy hibának nagyobb tétje van és akkor hozzám csapják a feladatot, mert én úgy is kijárom a megoldást.

Annyival vagyok jobb helyzetben, mint az első hónapom után, hogy most már sokkal gyorsabb vagyok mint kezdetben, de még mindig nem láttam minden projekt szakaszt legalább 2x, hogy ne kelljen gondolkodnom a megfelelő process lépésen vagy a Jira/Confluence dokumentáción.

Felelősség, önállóság

Már kezdettől fogva maximális önállóságot várnak el tőlem, ami azt jelenti, hogy döntsél és vállald a felelősséget és szállítsd az eredményt minden nehézség ellenére. Ez az álláspont automatikusan kialakul bármilyen munkahelyen, ahol az erőforrások korlátozottak és nagy a nyomás. Mi a francért küzdene a menedzsered veled együtt, amikor neki is megvan a maga nyűgje. Azért vagy itt kispajtás, hogy nyomd a dolgokat…

Ezzel a megközelítéssel nincs gondom, mert az utóbbi 11-12 évben minimális vezetői felügyelet mellett dolgoztam. Egyedül azzal van a gondom, hogy az erőforrás helyzet legtöbbször nagyon kritikus, ráadásul jelentős a fluktuáció, ezért nehéz sikeresnek lenni. Mostanában gyakran vagyok frusztrált azért, mert falakba ütközöm és nincs elég ember, hogy a fejlesztéseimet normális időkeretben tartsam.

Elismerés

Ebben az ügyben vegyesek az érzéseim. Azt érzem, hogy az eddig teljesítményem alapján egyre jobban bíznak bennem, a legutóbbi (60 napos) visszajelzés alapján elégedett velem a menedzserem és a pórázom érzhetően sokat lazult, mert látja, hogy megyek és csinálom a dolgom.

Van egy jó szokás itt a cégnél, ha valaki valami fontos ügyben jó teljesítményt nyújtott, akkor kap egy 50 dolláros ajándék kártyát ami lényegében egy Visa bankkártya. Én két ilyet kaptam az első két hónapban ami jól esett.

Egyelőre tehát vegyes érzéseim vannak, annak örülök, hogy a nehézségek ellenére is van motivációm és szeretnék bizonyítani. Az is jó, hogy ezt a vezetőm is látja. Az viszont aggaszt, hogy hosszú távon sem számítok arra, hogy a munkám tervezhető lesz és ez a stress szintet növeli.

Update:

Főnököm a napokban elment 2,5 hét szabadságra és az utolsó napján mintegy mellesleg – vacation coverge-nek álcázva – átadott nekem egy 1 éves ügyet, hogy lépjek előre vele. Nincs gondom vele, ha nehéz feladatot kapok, inkább az a gond, hogy ezt nem mellesleg kellene közölni, hanem a megadni a módját, megfelelő, lehetőleg motiváló kommunikációval.

Plusz előző nap kicsit újrarendezte a cégek felosztását és kaptam a meglévő 2 ügyfelem mellé egy harmadikat, akik állítólag nyugisak, úgyhogy ne aggódjak. Ehhez képest tegnap jött az e-mail, hogy az egyik projekjük lezárását el akarják halasztani. Most villámgyorsan át kellene látnom mivel hogy állunk, hogyan lehet halasztani, az mennyi erőforrás nekünk és ez mennyibe for kerülni az ügyfélnek.

Szeretnék kiszámítható tempóban dolgozni és nem kapkodni, de úgy látszik ez nem annyira reális elvárás.

Kanadai hétköznapok 5.

Újabb fotó sorozat következik.

  1. A St. Clair-en az LCBO-ba tértem be pár doboz sörért és a kutyust ott láttam a bolt előtt várakozni a gazdájára.

20170828_180456

2. Graffiti egy sikátorban, ami a Richmond street-ről nyílik. Munkába mehet fényképeztem, véletlenül nem parkolt bent autó a kis utcában úgyhogy le tudtam fotózni ezt a remekművet.

20170829_082625

 

3. Plakát Cobourgban. Vicces önkritika a Kanadiak részéről. 😀

20170827_150032

4. Ez a ház a Yonge-St. Clair sarkán van. Az alak fenekénél lehet látni egy sátrat, ami a Scallywags pub tetőterasza. Már kétszer látogattuk meg ezt a műintézményt Gáborral. Nagyon jó söröket tartanak csapon.

20170824_081429

 

5. Kirakat Cobourgban. Ha valakinek kanadai juharlevél hiánya van, akkor itt pótolhatja minden mennyiségben

20170827_145310

6. Szintén Cobourgban készült, egy kis mellékutcában találtam.

20170827_145338

7. Graffiti a Budapest Parkban

20170826_172912

Miért jó Kanadában élni?

Még elég élénkek magyarországi életünk képei ahhoz, hogy jól lássam a különbséget Kanada és Magyarország között. Nem olyan dolgokra gondolok, mint a GDP különbség, hanem inkább azokra a hétköznapi dolgokra, melyek szembetűnőek és javítják az ember well-being-jét.

Valószínűleg lesz majd egy olyan bejegyzésem is, hogy “Miért nem jó Kanadában élni”, de most nézzük a pozitívumokat.

Kanadában biztonságos az élet. Persze itt is vannak keményebb környékek, és lehet olvasni olyan híreket, hogy megint megkéseltek egy embert a valahol a városban, de annak ellenére, hogy sok millió ember zsúfolódik össze kis területen és szinte nem látni rendőrt az utcákon biztonságban érzem magam a metróban vagy a parkban a családommal. Egyedül a belvárost nem szeretem, ott sosem sétálgatnék passzióból, de a belváros sem ijesztő, hanem inkább nyomasztó a sok beton és a hajléktalanok miatt.

Kanadában barátságosak az emberek. A lakókörnyezetünkben abszolút így van, legalábbis mióta nem toronyházban élünk és gyakori, hogy vadidegen emberek váltanak néhány szót az utcán, a boltban vagy tömegközlekedés közben.

Apropó tömegközlekedés. Szeretem, hogy a TTC sofőrök döntő többsége figyel az utasokra. Látja, hogy valaki azért jön át előtte a zebrán, mert fel akar szállni, ezért kinyitja neki az ajtót, pedig egyszer már bezárta. Ha egy nehezen mozgó idős akar felszállni/leszállni, akkor kiszáll a székéből, nyitja a rámpát, sőt olyat is láttam, hogy leszáll a nénivel és leviszi neki a csomagjait. Egy dologban nincs pardon, ha mozog a jármű, akkor már hiába futsz az ajtóhoz nem fogja kinyitni neked, de ez normális, mert éppen zöld a lámpa és ott van még 100 ember a háta mögött aki siet.

Imádom, hogy Kanadában minden 500 méteren van egy vállalható nyilvános WC és/vagy egy kút, ahol megtöltheted a vizes üveged. Nincs para, hogy a gyereknek otthon nem kellett WC-re menni, de most hirtelen eszébe jutott, hogy mégis és nem kell bilit tenni az autóba, ahogy azt Magyarországon nem egy szülőtől láttam.

Szeretem a toronto-i parkokat, mert ott nem csak WC-t találsz, hanem fedett és nem fedett piknik helyet, faszenes grillezőt, sok padot és nyírják a füvet, szedik a szemetet és mindenütt van játszótér is. Ez szerintem nem csak pénzügyi kérdés, ugyanis a parkoknak van menedzsere aki ugyan városi alkalmazott, de mégis magáénak érzik a parkot. Vele kell megbeszélned, ha valamit szeretnél ott szervezni vagy van egy ötleted vagy pl egy emlékfát akarsz ültetni.

Jók a kanadai játszóterek, ritkán látni sérült játékot, ha mégis, akkor telefonálsz és viszonylag hamar (mondjuk néhány hét alatt) kijavítják. Ebben persze az is benne van, hogy félnek a perektől amiket a hibás játékok okozhatnak, de ez nekem mindegy, ha kijavítják a hibát. Az nagyon tetszik, hogy sok játszótéren van wading pool vagy splash pad és ezt a gyerekek imádják. Persze azt is látom, hogy így temérdek ivóvíz elfolyik, úgyhogy ezt tényleg csak egy olyan ország engedheti meg, ahol ennyi természetes víz található. Pl Magyarországon ezt nem várnám el, mert ilyen hőhullámban és szárazságban lassan a normál vízellátás is kemény dolog lesz.

Hiába lakik több millió ember Torontoban és a hozzá épült településeken, de mégis van egy csomó zöld terület a városban. Sok a park és ami még jobb, hogy sok helyen több kilométer hosszú észak-déli tájolású zöld sávot hoztak létre, ahol úgy tudsz kilométereket gyalogolni, hogy közben végig a városban vagy, de nem látod a házakat magad körül. Ezek a zöld területek elválasztják egymástól a sűrűn lakott részeket és segítenek a befordult városlakóknak, hogy kiengedjék magukból a feszkót.

Kanadában könnyű az ügyintézés. Itt is vannak merev szabályok amiktől a kanadai hivatali dolgozó nem tér el semmi pénzért és az ügyintézés gyorsasága sok esetben igen hosszú (főleg bevándorlási ügyekben, de pl egy PR kártya kiküldése is 6 hét legalább)  de az alapvető cél az ügyek elintézése. Nekem 15 perc volt várakozással együtt a SIN szám igénylés, Timka is hasonlóról számolt be. A Service Ontario-ban már többször jártam lakcím ügyben és elég csak bemondani az új címet, nem kérnek hozzá sem szerződést, sem tulajdonosi hozzájárulást. Ha ott laksz, akkor át tudod venni a jogsit amit levélben küldenek, ha meg nem, akkor meg minek kérni hozzá bérleti szerződést… Magyarországgal ellentétben az ügyintézők döntő többsége kedves és mosolygós. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utóbbi időben voltak pozitív tapasztalataim a magyar Kormányablakos ügyintézéssel kapcsolatban.

Toronto nem igazi Kanada, hanem egy igazi olvasztó tégely, ahol rengeteg embert hordott össze a szél a világ minden tájáról.  Bár én is olvastam olyan közvélemény kutatásról, ahol a kanadaiak kétharmada azt mondta, hogy a bevándorlóknak többet kellene tenniük a beilleszkedés érdekében, de de eddig egy pillanatra sem éreztem eddig, hogy ferde szemmel néznek rám bevándorló mivoltom miatt. Sem azok akik sok éve jöttek, sem azok akik itt születtek.

Apropó bevándorlás. Nagyon pozitív, hogy a kormány komoly összegeket fizet mindenféle non-profit szervezet támogatására, akik a bevándorlók beillesztését támogatják. Ezek a cégek nem pénzt adnak, hanem valamilyen szolgáltatást nyújtanak az újannan érkezett bevándorlók számára.

Vannak ingyenes nyelvtanfolyamok, van aki lakás keresésben segít és vannak ún. “bridging” programok, ahol a képzett szakemberek kapnak segítséget önéletrajz írásban, szakmához kapcsolódó elméleti képzésen vehetnek részt és nem utolsó sorban kapcsolatokat építhetnek. Minden nem kerül pénzbe, vagy a program értékéhez képest csak kevésbe és azt is visszakapod a végén, ha sikeresen teljesítetted a feltételeket. Ez a hozzáállás szerintem sokat segít abban, hogy a bevándolrók hamarabb adófizetők legyenek és ne csalódottan és anyagi nehézségek között kullogjanak vissza a származási országukba.

Végül az utolsó, amit már nagyon várok. Ontarioban nagyon sok tó van és a Youtube alapján jókat lehet horgászni. Már alig várom, hogy legyen egy kis csónakom valamelyik környékbeli tavon. 😀