Baseball

Egy másik kanadai vallásról szól ez a bejegyzésem, ami a sport, konkrétabban a baseball iránti rajongás. Kipróbáltam, mi ebben a hűha.

Szóval egy szép júniusi szombat délután egyik HR bridginges oktatómmal és csoporttársaimmal látogattunk el egy baseball meccsre a Rogers óriási arénájába. A helyi csapat, a Blue Jays a Baltimore Orioles csapattal játszott. Azóta néhányszor ránéztem a meccsekre, és úgy látom, a baltimore-i játékosok gyakran látogatnak ide egy kis barátságos mérkőzésre.

Úgy érkeztem, hogy semmit sem tudtam a játékról, azon túl, hogy egy lehetetlenül kis ütővel kell eltalálni egy óránként 90 mérfölddel repülő labdát, aztán futni valahonnan valahova. Allan, aki a szakszervezeti jogot és gyakorlatot oktatta a bridgingen, megígérte hogy majd elmagyaráz mindent, amit tudnunk kell. Neki több, mint 20 éve egész szezonra szóló belépője van a Rogers Centerbe, ami a Blue Jays csapat otthona, és legalább kéthetente egy fél napot itt tölt.

7-en vettünk részt a csoportból, és ahogy erre számítani lehetett, a mérkőzés elején inkább beszélgettünk, mint a játékra figyeltünk. Na nem is, az első 15 perc igazából azzal telt el, hogy bevárjunk mindenkit, mert a szervező a meccs kezdetére hívott minket, az “indian standard time” szerint élőket is. Meg is kérdeztem a kérdéses sráctól, hogy a munkahelyére is így szokott érkezni? Kedvesen mosolygott válaszként, és azt a fejmozdulatot tette. Azt, ami ránézésre csak a fej ingatása, de igaziból egyetértést, vagy egyet nem értést fejez ki, az arckifejezéstől függően. Őt még nem videóztam le, de kb így néz ki egy más “színész” előadásában (és el is magyarázzák).

Szóval lemaradtunk a himnuszokról, és már ment a meccs, amikor elfoglaltuk a helyeinket a kakasülőn. Elég magasan voltunk, jól beláttuk a pályát, és az óriás kivetítőkön úgyis megismételtek minden fontos mozdulatot. Amikor már tudtunk figyelni. Mert először nagyon kíváncsiak voltuk egymásra, ki hogyan boldogul, melyik munkahely milyen, ki hogy érzi magát, mennyire találta meg a helyét. Kb 50%-ban számoltak be alapvetően jó élményekről a munkahelyet illetően, és ugyanennyien tervezgették, vagy már benne is voltak a váltásban. Ahogy a job coachunk is mondta, az első munkahely Kanadában nem az álom-munka. Ezt majdnem mindenki megerősítette, mert aki jól is érzi magát, hamarosan szeretne továbblépni, és a korábbi karrierjével megegyező szinten dolgozni. Többen is a careeredge programmal helyezkedtek el, ami alapvetően egy szuper kezdeményezés, mert kifejezetten pályakezdőket és kanadai munkatapasztalattal nem rendelkezőket kapcsol össze nagy munkáltatókkal – bankok, telekommunikációs cégek -, a bér viszont nagyon alacsony. Amikor először kerestem ebben a rendszerben (megnézheted itt), még 2-3-4 hónapos időszakra kerestek gyakornokokat. Most már jellemzőbb a 6-9 hónap, szerintem azért, mert a munkáltatók is rájöttek, jobban megéri nekik hosszabb ideig kb. minimálbéren foglalkoztatni a kezdőket vagy újrakezdőket, mielőtt átveszik saját állományba. A saját alkalmazottat már nem lehet kevesebb bérrel alkalmazni, itt érvényben van az “equal pay for equal work”, azaz pl ugyanabban a munkakörben dolgozó nő és férfi nem kereshet különböző összeget, csak alaposan alátámasztva. De a hatóságok kifejezetten a férfi-nő különbségekre ugranak, így jobb nem kockáztatni.

Visszatérve a baseballra, amikor elkezdtem figyelni a játékot, először nagyon lassúnak és unalmasnak tűnt. A dobások kb felében sikerült csak eltalálni a labdát az ütővel, és a hazafutás teljesen lehetetlennek látszott. Ha még csak amerikai filmekben láttál ilyet, mint én, a játék alapvető lényege az, hogy az ütő játékos jó messzire elüsse a labdát az ellenfélnek, és az előtt fusson körbe a pályán, hogy az ellenfél egyik tagja elkapná. Haha, ez kb csak akkor sikerült, amikor a labdáért rohanó játkosok elestek a saját lábukban; vagy persze, ha akkora ütés volt, hogy a laszti a nézők között kötött ki. Kicsit később a további szabályokból is felfogtunk párat: pl a hazafutásnak 4 bázisa van, és ameddig elfutott az ütő játékos, ott maradhat, hosszabb távon ezzel is lehet pontot szerezni. Pontot ér az is, ha az ütő 3x sem találja el a lasztit, vagy a kapó szerzi meg és továbbdobja. A végén ilyen pontozással sikerült nyernie a helyi csapatnak, hosszabbítás után. Végtelenül hosszúnak tűnt az egész, és a nyertes kihirdetése után csak egy rövid ünneplés következett, aztán mindenki felugrott, és hazament.

Mivel a játék maga sok előkészülettel jár – pl ütő játékos cseréje, csapatok helycseréje, dobásra felkészülés, sikertelen ütések, szünetek – észak-amerikai módra klassz kis showt kerekítenek köré. Amikor cserélik az ütőjátékost, akkor a nagy kijelzőkön megmutatják a nevét, fotóját, és lejátsszák a dalát. A pontszerző akciók után az egész újranézhető a kijelzőn, és zenével is fokozzák a hangulatot, ilyenkor tombolnak a szurkolók. Mármint kiabálnak, örülnek, megveregetik egymás hátát. Itt a tombolás nem rombolás. A szünetekben pedig mentek a játékok: tánc-verseny, a kamera pásztázta a közönséget, és megkereste, aki a legjobban rázza. A jegyvásárlók között kisorsoltak egy csomó nyereményt, a nyertesekkel interjút készítettek a helyszínen, ezeket is bejátszották.

A legérdekesebb számomra a közönség volt: nagyon vegyes, kultúrálisan, és életkorban is. Mint Torontoban bárhol, az összes náció képviseltette magát. Voltak kisgyerekes családok, őrjöngő-bulizó és szolidabb fiatalok, és idősebb drukkerek is. Az egész inkább egy nagy családi piknik, az emberek (itt is) barátkoznak, beszélgetnek, esznek-isznak. Bőven van idő kiszaladni egy hot-dogért, popcornért vagy sörért, de egy kis borravalóért ezeket a lelátón is megveheted. Nagy kasza, egy sört 12 dollárért adnak, Malinivel megosztoztunk egy nagy dobozon. Ha valakinek ez a hétvégi szórakozás, miért ne férne bele? Egyébként be lehet vinni csomagolt ételt és italt is, csak alkoholt nem.

Összességében klassz élmény volt, és bármikor megismételném. Hátha többet is megtanulnék a szabályokról ;-).

Történések a héten

Utoljára a hétfői interjúmról írtam, kissé zaklatott stílusban ;-), ki is maradt néhány infó, ezeket most megpróbálom pótolni.

Írtam róla korábban, hogy a HR szakmabelieket beillesztő (bridging) program után van egy segítőnk (job developer), aki sok  munkáltatóval van kapcsolatban, és arra törekszik, hogy összekapcsoljon minket a kompetenciáinknak és tapasztalatainknak megfelelő állással. Ő hívott fel egy pénteki napon, hogy van itt egy lehetőség, ahol rám gondolt. Egy Call Centerbe keresnek HR generalistát /managert, egy korábbi bridging programban végzett hölgy helyére, elég sürgősen, mert január 24-én jár le a felmondási ideje. Ezért még azon a pénteken kellene egy “tailored resumé”, tehát az álláshirdetés és a cégről elérhető infók, értékek alapján testre szabott önéletrajz. Megkaptam a leírást, 2 óra alatt átrajzoltam a resumémat, és már küldtem is vissza Mauricenak. Egy óra sem telt el,  mikor csörgött a telefon, a HR-es hölgy hívott hogy hétfőn mikor találkozhatnánk? Ez több szempontból is szokatlan: a HR-esek itt először telefonon interjúztatnak, és ha el is jutunk a személyes interjúig, azt általában 2-3 munkanappal későbbre ütemezik. Azért, mert a személyes interjúkon a HR-es a legritkább esetben vesz részt – a vezető interjúztat, a HR-es csak szervez. Ez máris pluszpont volt nálam a cégnek, mert az interjúztatásról nehezen tudnék lemondani ;-). Ezek voltak a hiányzó előzmények.

És hogy mi történt a hét további részében? Azt tudjátok, hogy kb még aznapra ígértek visszajelzést, hát ebből nem lett semmi. Kedden sem kerestek. Szerdán reggel írtam Mauricenak, hogy szerintem valaki másnak tettek ajánlatot, mert nekem nem. Odatelefonált, és ugyanazt elmondták neki még egyszer. Hogy lesz ajánlat, de még nem sikerült egyeztetni a CEO-val, kis türelmet kérnek. És ez azóta minden munkanapon megismétlődött. Az eredeti vívódásaim mellé nem hiányoztak még az ő vívódásaik is, én szokás szerint túlgondokodom ezt a dolgot. Ilyenek jutottak eszembe:

a) tudom, hogy nemrég elvesztettek egy nagy ügyfelet, lehet hogy anyagi problémáik vannak és nem akarnak 2 HR bért fizetni még egy hétre sem a betanítás kedvéért. Lehet, hogy csak akkor hívnak majd, amikor találnak új klienst és el kell kezdeni toborozni.

b) nem akarják, hogy bizalmasabb kapcsolatba kerüljek az aktuális HR-essel. Tartanak tőle, hogy átveszem a gondolkodását, vagy a viselkedését, vagy elárul olyan dolgokat, amikről jobb nem tudnom.

c) van egy másik jelölt, aki olcsóbb/ tapasztaltabb, neki tettek ajánlatot, és a visszajelzésére várnak.

d) megsértődtek, hogy nem küldtem thank you note-ot az interjú után. Itt ez szokás, elvárják, hogy megköszönjük az interjút, és kifejezzük a lelkesedésünket az állással kapcsolatban. Akkor szándékosan nem küldtem, mert nem akartam hazudni, és nem voltam lelkes. Most már kicsit bánom, de mivel Maurice minden nap felhívja őket, szerintem éreznek lelkesedést – még ha az nem is az enyém :D.

Melyikre szavaztok? Más ötlet?

Egyébként ez érdekes, hogy amikor kedden nem hívtak, akkor tulajdonképpen megkönnyebbülést éreztem: de jó, nem kell majd visszautasítanom az ajánlatot, aztán magyarázkodnom Mauricenak, hogy ez most mi volt. Mert akkor azt éreztem, hogy én nem akarok itt dolgozni. Hogy még a családi életünkre is hatással lehetne, ha én is egy olyan munkahelyen lennék, amit utálok. És ezeknek az érzéseknek jót tett a várakozás, mert most már másképp gondolom: ez talán nem az álom állásom, de el kell kezdenem valahol a kanadai tapasztalathoz. Ha 6-8 hónapot kihúzok itt, utána már könnyebben kapok majd interjúkat, és akár nagyobb /komolyabb /szervezettebb céghez is kerülhetek. Szerintem pont ez történt az előző HR-essel is, mert tavaly júniusban kezdett ennél a cégnél, és már lép is tovább. Ja, és még keresnék egy kis pénzt is, ha szabad szemmel nem is látható összeget, de legalább néhány elmaradt dolgot beszerezhetnénk pl a lakásba. Az első 4-5 fizetésemet már elköltöttem gondolatban ;-)))). És legalább hasznosnak érezném magam a házimunkán túl is.

Most már inkább kíváncsi vagyok, hogyan fog ez végződni, és közben persze pályázok tovább, jövő csütörtökön lesz egy interjúm egy önkéntes munkával kapcsolatban egy lakásunkhoz közeli non-profit szervezetnél.

Még sok minden történt, például szerdán délután Márkkal fogorvosnál jártunk. Előtte megbeszéltük mi fog történni, és nagyon ügyesen tűrte a vizsgálatot. Rendben vannak a fogai, van egy kis keresztharapása, amit jó lenne majd 7-8 éves korában fogszabályzással orvosolni, és egyik fogán van egy kis anatómiai rés, nem szuvasodás, de az orvos szerint érdemes lenne rátenni egy tömést, hogy ne is kezdjen szuvasodni. Egy zacskó ajándékkal, játékkal, matricával jöttünk haza.Kaptunk életmódra vonatkozó tanácsokat is: kevés vagy semmi cukrozott kaja, ha mégis eszik ilyet (van gyerek aki nem??) akkor utána rögtön egy kis sajttal vagy natúr joghurttal helyre lehet állítani a pH-t. Ha gyümölcsöt eszik, azt lehetőleg egyszerre egye meg, mert a fruktóz sem tesz jót a fogaknak. A napi 2 fogmosás mellé ajánlanak még heti 3-4 fogselymezést is, mert közel állnak egymáshoz a fogai. kaptunk hozzá fogselymet is. Félévenként kontroll és tisztogatás a szájhigiénikusnál.

Így nézett ki Márk a fogorvosi székben, és néhány extra, ami látszik is, vagy nem: a gyerekeket általában zavarja az erős fény, ezért kapnak napszemüveget; a feje fölött mesecsatornából ömlik a rajzfilm; gombbal lehet hátradönteni és felülteni a széket. A bejelentkezésnél mondták, hogy semmi gond, ha behisztizik a gyerek és nem tudnak mindent megcsinálni amit kellene, akkor majd keresünk egy másik időpontot. De semmi okát nem láttam, hogy miért hisztizne be itt egy gyerek, mindenben a kedvét keresték.

IMG_0470(1)

Pénteken PA day, vagyis nevelésmentes nap volt az oviban, a daycare pedig mozit szervezett erre a napra. Márk nagyon várta, és jól érezte magát.. amíg délután érte nem mentem, és el nem vittem az orvosi rendelőbe, hogy megkapja a második Meningococcus B elleni oltását. Na, itt volt ellenkezés, sírás, hiszti, szegényt le kellett fogjam hogy az asszisztens lányka meg tudja szúrni. Fájt neki, és még egy teljes napig panaszkodott, hogy fáj a karja.

Szombaton meg a szülinapját ünnepeltük meg, de erről majd külön írok.

Az első igazi állásinterjú

Ez is megvolt.. ezen a gyönyörű (khmmm taknyos, később erősen havazós) hétfő reggelen.

Az ünnepek óta ma először 7 órakor ébredek, készülődés, Márk 45 perces szokásos reggelijének nagy részét is végigkövetem, felkapok valamit, rohanás a before school programba reggel 8ra, hogy legyen időm elkészülni. 8:20ra érek haza, az idegszálaim feszülnek, hogy fogok így elkészülni? Nem veszek szoknyát, lefagynak a virgácsaim. Küzdök a hajammal kb 20 percet, aztán inkább összecsatolom – ma nagyon megmakacsolta magát. 9 előtt 5 perccel beülök a kocsiba, a waze 9:38-at jelez érkezési időnek, majd 9:39-et, majd 9:40-et, ahogy a 401 autópálya felé araszolok. 9:40-re tényleg látom az épületet (mapsen már megkerestem, hogy néz ki). Feltérképezem a parkolást, baszki fizetős, a 2 dolcsis gomb beragadt, az csak egy óra, korán van még, lehet hogy kevés lesz. Nyomkodom a 6 dolláros gombot, az nem mozdul. A 10 dollárost meg lehet nyomni, de 2-es jegyet ad. Baszkibaszkibaszki. Nyugodt vagyok, ellazultam, kezdjük előről. Bankkártya be, ki, 10 dolláros gomb nyomkod ötvenszer. Ad egy 6 dolláros ticketet. Röhög, hát ezt most hogy? Vissza a kocsihoz a jeggyel, qrvára fúj a szél, a kezemet már nem érzem, pedig csak 20m-t sétáltam. Be az épületbe, nézem a regisztert, nincs rajta a cég. Wtf. Telefon nyomkod, ha a házszám 515 és nem 505. A másik épület, pont ugyanilyen, újabb 30m séta, jégkocka vagyok. Itt regiszter sincs, google barátom árulja el, hogy 6. emelet. A recepciós pult üres, körülnézek, leülök az előtérben és tárcsázom a HR-est. Késik, most van a parkolóban, kéri a kis türelmemet, ráérek, felolvadok. Befut, menjek vele. Kicsit izgulok, felkészültem, vajon mit kérdez mindjárt. Másik jelölt ül a váróban, a HR-es az ő türelmét is kéri, és engem kísér be először. Leülünk, hoztam-e önéletrajzot? Hoztam. Akkor kéri. Meséljek magamról. Mesélek. Relevánsan, az álláshoz kapcsolódóan. Ő is mesél a cégről. 10 perc múlva elnézést kér, telefonál egyet. A főnökét hívja, van itt egy jelölt, kéne vele találkoznod, hol vagy? Ja, még nem értél be. 30 perc, ok. Meg tudnám várni? Meg, persze. Akkor bekísér a dolgozói ebédlőbe, ott van tévé (pffffff). Becsukom a két oldalnyi kérdéssel teleírt füzetemet, bután bámulom a híreket. Meg ne kérdezd, hogy mik a mai hírek! Passz. 10 perc múlva befut a csávó akivel a váróban találkoztunk. Ő is a főnökre vár. Milyen állásra jelentkeztél? HR generalist. Fantasztikus, akkor versenytársak vagyunk. Hogy tetszik a cég? Jó, jó, hasonlót csinálok most is, csak itt kevesebb a fizu. Hát igen, az kevés. Hol vagy most? UPS. Jó? Igen, de csak 1 éves szerződésem van, hamarosan lejár. Jön vissza az anyuka szülési szabiról. Aha, sajnálom. Nem gond, sok pályázatot küldök, sokat interjúzom. Ma is lesz még 2 interjúm, úgyhogy sietek. Te, láttad a glassdoor-on milyen rossz értékelése van ennek a cégnek? 5-ös skálán 2,7. Láttam, de minden Call Centerben ez van, a sales rep-ek lehúzzák a céget. Ugyanezek a problémák általában. Nálunk is. Ja, jó.

Jön a HR-es, itt a főnök, mehet előre a csávó? Hát jó, sok sikert. 10p múlva beinteget, neked is sok sikert. Főnök elnézést kér, nem tudta hogy  ma interjúzni fog, de ez most fontos, úgyhogy megszakított 1-2 dolgot. Ülök a főnök előtt, valami spanyol neve van, mi is? Azt mondta a coach-om hogy szólítsam a nevén. De mi a franc a neve? Ha megtenném, hogy bemutatkozom, persze, jól megy, mint egy verset, úgy fújom. Beugrik, hogy lelkesedés, elkezdek nagyon lelkesedni. Csak releváns, CC-s tapasztalatokról beszélek. Kiválasztás, több mint 500 interjú, blablabla. Bólogat. Mit szerettem az elmúlt 5 évben? Mesélek, több cégnél, érdekes sokszínű feladatok, flexibilis (basszuskulcs). Mit értek ez alatt h flexibilis? Aaaaaaammmmmm magam osztom be az időmet, nem mikromenedzselnek, tudom a feladataimat, önálló vagyok. És ha már voltam ilyen flexibilis munkakörben, akkor hogy tudnék újra egy cégnél dolgozni? Jajj nem lenne az gond, eddig is bejártam az irodába, csak 3-4 különböző irodába. Miben kérnék segítséget? Remélem még el tudok tölteni egy kis időd a HR-essel mielőtt távozik, megnézném hogy mit hogy, gondolom a toborzás, fluktuáció a legnagyobb kihívás, és hogy képben legyek, legyen kihez fordulni ha elakadok. Nagyon nyitott vállalat vagyunk, hozzám bármikor lehet jönni, minden nap van meeting, minden hozzám tartozó vezető ott van, mindenki tud mindenről. Great! Mi is a pozíciója, kedves Miguel (heuréka!)? VP (=vice president), az összes menedzser nekem riportál, és még a Jamaikai, Indiai, és Costa Ricai CC is. Van-e kérdésem. Rengeteg, mennyi ideje van. Ja, nekem nem sok, mert lejár a parkolójegyem. Akkor a legfontosabbakat. Szépen válaszolgat, elköszönünk, kikísér. Tényleg, hamar hazaérek? Hamar.

Rossz érzéseim vannak. Nem kellett volna az a flexibilis. Meg párszor kerestem a szavakat. Néha furán nézett. Amikor eszembe jutott, tükröztem. A kommunikációnak több, mint 85%-a testbeszéd. Ha már szóban nem voltam valami jó. De interjú gyakorlásnak kiváló volt. Majd összeírom, tanulok belőle, hasznos. Vezetek, közben ömlenek a telefonra az emailek meg a Whatsapp üzenetek. A Bridging-es csoporttársaim. Mi van, mindenki unatkozik hétfő reggel? Hazaérek, nem hamar. 40 perc. Ebédidő. Sütök egy kis édesburit, tegnapról van sült csirke. Sül a krumpli a sütőben, írok gyorsan Mauricenak (az ACCES-es job developer). Harmadik mondat, csörög a telefon, Maurice. Röhögünk. Mesélek. Aggódom. Nem volt valami jó. Azt sem tudom, hogy nekem tetszik-e. Kicsit messze van. Tömegközlivel egy óra lenne. Szar a bér. Valahol kezdeni kell. Igaz. Szervezetlen volt. A cég? Nem, a HR-es. Hát ő már kifelé. Igen. Miért is? Nem tudja már vállalni az ingázást. 1 évet lehúzott, most már nyílnak ki az ajtók. Ja, igen. Csak 1 év. Megsült a buri, ki a sütőből. Akkor ezért az utolsó kérdés, hamar? Azért hív, mert van itt még valami. Hosszan mondja, megnézzük, messze van, entry level. Azért elküldi, nézzem meg.

OK, akkor ebéd, na végre. Leülök a kaja és gép elé, megnézem az állásleírást, nem tetszik, fogalmazom a levelet, csörög a telefon. Maurice, nagyon röhögünk. Hallod te amikor elkezdek gépelni? Felhívtam őket, megkérdeztem hogy tetszettél-e. Nem tudom mit csináltál velük, el vannak ájulva. Azonnal betettek a short listbe. Szerintem az első helyen vagy. Ma prezentálják a CEOnak, holnapra várható a visszajelzés. Ha igen, és tetszik az ajánlat, készülj rá hogy szerdán kezdeni kell. A HR-es csak január 24-ig van. Addig kell az átadás-átvételt lezongorázni. Tudd, hogy nem kell elfogadnod, csak ha tényleg jó az ajánlat. Sok sikert. Na tessék, hideg ebéd.

A csoporttársból lett barátok gratulálnak. Bizonytalan vagyok, vagy mégsem?

Hétfő este. Dilemmázás.

Lezárult a 7 hetes HR Bridging Program

Gyorsan elszaladt ez a 7 hét, december 18-án zárult le a brigding program tantermi része az ACCES Employment-nél. Sok szempontból intenzív időszak volt: minden nap ingáztam 1,5-2 órát Torontobol Mississaugaba és visssza; napi 8 órában hallgattam és kommunikáltam angolul, amit főleg eleinte nagyon megterhelőnek éreztem; folyamatosan kaptunk a feladatokat; és nem tudtam ezeket a feladatokat nem komolyan venni. A tantermi rész zárult le, de a segítségnyújtás az álláskeresésben csak most indul igazán. Segítséget kapunk egy job developer-től, egy nyelvi coachtól, egy az álláskeresést és a munkahelyi beilleszkedést segítő coachtól, egy networkinget elősegítő connectortól, és ajánlottak 2 további programot is: egy nőknek szóló karrierépítő, és egy szakmai vizsgára felkészítő workshopot. Írok ezekról részletesebben alább.

No de előbb arról, hogy mi minden történt eddig. Az első 2 hétben az álláskeresésre készítettek fel minket, eléggé interaktív módon. Gyakoroltuk pl a 30 másodperces bemutatkozást, ami networking eseményeken ismerkedéshez használható. Jó alapot ad az állásintejún is a “tell me about yourself” kérdéshez is. Az első bemutatkozásaink – összevetve a december 15-i utolsóval – eléggé bénák voltak, nem tartottuk az időt, nem emeltük ki a lényeget, én pl kerestem közben a szavakat, és erre ilyenkor nincs idő. Mostanra eljutottam odáig, hogy ezt álmomból felébresztve is el tudom mondani, és ami még fontosabb, a hogyanra is képes vagyok figyelni, pl. átengedem rajta a lelkesedésemet, önmagamat, mosolygok közben, stb.

Az első héten sokat koncentráltunk a munkahelyi kultúrális elvárásokra is, ami nemcsak az álláskeresésben segít, de a beilleszkedésben is. A magyar munkakultúrához képest is sok a különbség, írok néhány példát.

  1. Small talk: itt nagyon fontos, ezzel jelezzük egymásnak (vagy nem), hogy készen állunk egy hosszabb beszélgetésre. Ismeretlenekkel a “Hello, how are you?” “Good, thanks, what about you?” “Great, thanks” formában zajlik, és ha ez így lejátszódik, akkor mindkét fél jelezte, hogy nyitott a további beszélgetésre most, vagy később. Ha valaki nem válaszol, akkor ne keressük később ;-). Informálisan, tehát ismerősökkel kicsit lazább a szóhasználat “Hi, how you doing?” “Good, and you?” “I’ve been better, thanks” és akkor itt belekérdezhetsz, hogy miért. Ha csak morog valamit az orra alatt, akkor inkább hagyd békén.
  2. Hierarchy: a munkahelyeket általában nagyon szigorúan tartják a hierarchiát. Szigorúan veszik a beszélgetés kezdeményezésében, és a témákban is. Egyébként sem szokás magánéletről kérdezni, de a főnök főnökét kifejezetten durva pl a hétvégi programjairól faggatni. Ő kezdeményezhet ilyen témát, vagy beszélhet róla önként, és felülről lefelé ez nem is udvariatlanság.
  3. Time: az idő pénz, és ezt nagyon komolyan veszik. Nem illik túl hosszú vagy túl sok emailt írni, sem felvetni egy problémát megoldási javaslat nélkül. Ne hívj össze megbeszélést ha nem tudod a célját, és zárd rövidre. Ha találkozót kérsz, találd meg  miért hasznos a másiknak. Ja és kommunikálj célratörően, ne beszélj mellé, ne locsogj. Gyakran hallani, hogy “don’t waste my time”.
  4. Take initiative: azaz légy kezdeményező, önálló, tudd, hogy mi a dolgod. Szorosan kapcsolódik a következő ponthoz.
  5. Hands off management: nem divat errefelé mikromenedzselni a beosztottakat. Feltételezik, hogy tudod a dolgod az első pillanattól. Kérdeztük: honnan tudnám? Benne volt az álláshirdetésben, és kaptál tájékoztatást az interjún. As első munkanapon illik odamenni minden közvetlen kollégádhoz és bemutatkozni személyesen (tehát nem mutat be senki, oldd meg); és a társosztályokhoz is; segítséget kérni hol találod az írott szabályozást és folyamatleírásokat; és az első hétre kezdményezni egy 10-15 perces megbeszélést a főnököddel, ahol prezentálod mit tanultál, mivel fogsz kezdeni és megbeszélitek hogyan kommunikáljatok a jövőben. Ja, és az modanom sem kell, a hands off nem azt jelenti, hogy nincsenek iszonyú magas elvárások. Úgy oldod meg a feladatot, ahogy akarod, de meg kell oldanod. Itt nem kötelező indokolni a felmondást, egyik nap még bent vagy, a következőn könnyen kint találod magad.
  6. Critique: a kanadaiak a munkahelyen (is) udvariasak, ugyanakkor a tetteikkel és a kedves /néha nem kedves szavaikkal is ki tudják fejezni a nemtetszésüket. A “coachok” akikkel eddig találkoztam, nyersen és csomagolás nélkül nyomták a kritikát az arcunkba, csupa jószándékból. Igen, kicsit sem foglalkoztak azzal, hogy befogadhatóvá tegyék a visszajelzéseiket, és ennek a hasznait eddig sem szakmailag, sem emberileg nem sikerült megértenem. Egyben jó jelnek is értékelem ezt: van itt keresnivalóm ;-).

A következő 5 hétben a Sheridan College professzoraitól tanultunk eléggé gyakorlat-orientált szempontból: munkajogot, szakszervezeti jogot, és munkabiztonságot. Ezt nagyon hasznosnak találtam, és egyben teljesen különbözőnek a korábbi ismereteimhez képest, mert a jogi környezet eleve angolszász, ráadásul az elmúlt 10-15 évben átszivárgott az USA-ból az a mentalitás, hogy perrel könyebb megoldani a problémákat. Ezért a HR szakmában sem ritka a felelősségbiztosítás, mert bizony személyesen is kaphat bírságot, aki nem jó döntést hozott.

Bepillantást nyertem a főiskolai oktatási módszertanba is: sok csoportmunka, közös gondolkodás, beszélgetés, prezentáció, alig egy kis frontális oktatás jellemezte a tanárainkat. Nagyon hasznos volt az is, hogy mindegyikük dolgozik/dolgozott a szakmában, amiről beszélt. A Health & Safety oktatónk pl 30 évet húzott le egy aranybányában. Most már nyugdíjas ;-).

A program vége előtt 2 héttel csoportokra osztottuk magunkat, és elkezdtünk dolgozni egy témán, amit december 15-én egy aktív HR-esekből álló panel, és az összes oktatónk előtt prezentáltunk. Hát ezt így jó 2 héttel később is parának értékelem, de nagyon jó visszajelzéseket kaptunk. Abból is sokat tanultunk, hogyan tudunk együtt dolgozni teljesen különböző kultúrákból származó kollégáinkkal. Ez szuper tapasztalás, mert itt Torontoban ez vár ránk a munkahelyen is.

Karácsony előtti héten beszélgettem a nyelvi coach bácsival, akitől valóban használható tanácsokat kaptam, befogadható formában. Mondjuk azt is javasolta, hogy iratkozzak be egy business writing kurzusra, de ezt egyelőre nem tűztem ki célul, majd ha a munkahelyen is úgy érzem hogy hiányzik, akkor elgondolkodom rajta. Megoldható, bármelyik állami egyetemen heti 1 esti elfoglaltságot jelet, néhány hónapos kurzus.

A másik coachtól a frász tört ki: egy próba video interjút csináltunk mindannyian a sparkhire rendszerében, amit ő értékelt. Ez a magát coachnak tituláló nőci arról iskolázott, hogy csináljak valamit a hajammal, mert a szervezetfejlesztők és tanácsadók itt úgy néznek ki, mint a szupermodellek. Azóta is mindenkinek erről ventillálok, bocs kedves kanadai barátaim. A csoporttársaim is nagyon panaszkodtak a stílusára, volt akinek sikerült egy kiadós hasmenést is összehoznia. Készítettem még jegyzeteket arról, hogy miket javasolt még, de azóta sem tudtam belenézni abba a füzetbe, lehet, hogy inkább elégetem :D. Nem ilyen coachinghoz szoktam, lehet, hogy elkényeztetett a coach mentorom Tegyi Enikő?

Kicsit már belekezdtünk a munkába az ACCES job developer munkatársával, Maurice-szal, ő fog személyesen segítséget nyújtani az álláskeresésben, és tanácsot adni pl a szerződés- és bértárgyaláshoz. Az ünnepek miatt csak addig jutottunk, hogy küldött egy álláshirdetést, ahol a kelet-európai háttér előnyt jelenthet, és dolgozik bent ismerősük, meg is pályáztam gyorsan. Én is elküldtem neki 2 céget, ahova pályáztam, és keresni fog hozzájuk kontaktot. Az egyik tanárommal is tárgyaltam egy lehetséges poziról, de ez bizonytalan, mert új projektekhez keres új kollégát, és ahhoz előbb a cégeknek el kell fogadniuk az ajánlatot.

És a további tanulási lehetőségekről: a HRPA (Human Resources Professionals Association) szervezésében olyan vizsgát lehet tenni, ami itt elfogadott szakembernek mutat: CHRP vagy CHRL. Erre készülök, márciusban lesz a következő lehetőség. Az ACCES-nél lesz felkészítő program, még nem tudom milyen időbeosztásom lesz mire odajutok, szerintem egyénileg is fel lehet készülni – megvan hozzá a 600 odalas könyvem :-).

Teszek ide néhány fényképet is a csapatról és tanárainkról a prezentáció napján, és a következő szombati összejövetelünkről a keménymaggal:

IMG_0242(1)

A bizonyítvány átadás, szereplők balról jobbra: Michelle az ACCES Employment programvezetője, Romesh a Health&Safety tanárunk, a bizonyítvány átvevője ;-), Allan a szakszervezeti jog oktatója, Maurice a job developer, Alex a munkajog oktatónk, reménybeli munkáltatóm

IMG_0244(1)

Itt már lelazultunk a prezi után, a selfie szereplői balról jobbra: Kashish India képviseletében, Mariam Afganisztánból, Patricia Mexikóból, a háttérben nyakkendőben Owen Szíriából.

IMG_0246(1)

Itt még benézett Thasi is Nigériából, a háttérben telefont nyomkodnak Swati és Nimmi IndiábólIMG_0248(1)

És az őrültködés folytatódik, újra Owen, mellette Malini barátnőm (India-USA), Kashish, Sidra asszem Pakisztánból, Mariam, Nimmi, és a világos folt a képen 😀

IMG_0253(1)

A keménymaggal másnap tovább buliztunk egy thai étteremben: Akash alias Sky Indiából, Mariam, én, Malini, Patricia, Ife Nigériából, Lina Kínából, és Rele Nigéria-Anglia-Ghana háttérrel.

Összességében szuper élmény volt, és nagyon sokat tanultam. Ajánlom minden HR-esnek aki Torontoban köt ki ;-).

 

Kultúrális különbségek

1. Vendégségben

Meghívást kaptunk egyik csoporttársamhoz, Linához ebédre múlt héten, 1:30-at (pm, azaz 13:30) beszéltünk meg kezdési idöpontnak. 1:00 körül indultunk el Oakvillebe, akkor írtam egy üzit h kicsit késünk. 1:45-kor érkeztünk. Másik csopitársunk, Rele még 10p-el később érkezett a családjával.

Az időpontokat azért írtam le, mert Lina rávilágított egy kultúrális különbségre. Lina kínai származású, 2 hónapja érkeztek a férjével és 11 éves kisfiával. Ők arra számítottak, hogy 12-12:30 körül érkezünk majd, legalább egy órával a megbeszélt időpont elött, hogy ebéd elött még tudjunk egy kicsit beszélgetni. Alex, a férje meg is kérdezte Linát 12:30 körül, hogy vajon eljönnek a meghívott vendégek? Fél órával ezután érkezett az üzenetem, hogy elindultunk.

Rele Nigériából származik, de a felnőtt élete egy részét Angliában töltötte, egy keveset éltek Ghanaban, a férje szülőhazájában is, és 6 hete érkeztek ide. Náluk is inkább később szokás érkezni, nem előbb.

Eredetileg Malini, indiai szàrmazású barátnőm is a meghívottak listáján volt, csak hirtelen kapott egy másik meghívást LA-be is, és elutazott. Utóbb megbeszéltük, hogy valószínűleg 2:30 körül bukkant volna fel, és mivel jelentős időt töltött az USAban, ez már nem is az “indian standard time” ami legalább 1,5 óra késést feltételez (az üzleti találkozókról is).

Amikor megérkeztünk Lináék házába, már majdnem elkészült minden eredeti kínai fogás, kb 12-féle különböző finomság. Még volt lehetőségem besegíteni egy kicsit, egy kis bok choy-t (kép alább) pirítottam össze gombával, és közben megfigyeltem egy tojásos-paradicsomos köret készítését is.

bokchoi

Ha már írok Lina házáról, még egy érdekesség: ők úgy vették meg a házat, hogy még nem is voltak Kanadában. Megbíztak egy ingatlanügynököt, aki felkutatott nekik néhány ingatlant, skypeon keresztül bemutatta, így választottak. Szép a házuk, ez egy jól sikerült vásárlásnak tűnik  – bár igaziból csak télen derül majd ki, mennyire lehet kifűteni, és milyen áron – de most őszintén, te kipróbálnád ezt a módszert?

Visszatérve a vendégséghez: Rele kisfia 5 éves, gondoltuk, hogy jól el fognak játszani Márkkal, de ez csak rövid ideig működött ebéd után. Ugyanis Lina csemetéje bekapcsolta a tévét, megtalálta a Pókembert, és ezzel odaszögezte a Rele egész családját, és Márkot is a képernyőhöz. Mi próbáltuk Márkot elcsalogatni onnan, mert ez a film még nem neki való, meg egyébként se üljünk a tévé előtt vendégségben. Többé-kevésbé sikerült is. A pincében egy csocsó-asztal állt, ide felváltva vittük le a gyerekeket. Szerettünk volna még beszélgetni is, de a tévé beszippantotta a társaságot. Ez is lehet kultúrális különbség, vagy csak egyéni is, minden család másképp gondolkodik a közösen töltött időről, és arról is, hogy mi a jó a gyermeknek.

Az eredeti kínai kajáról készült fénykép:

51DA8B49-D3D3-4D05-B911-3AB98E52A96E (2)

2. Névjegy-csere

A HR Bridging Programban elég nagy hangsúlyt fektetnek a kultúrális különbségek oktatására, és nemcsak iskolai keretek között, hanem a gyakorlatban is. Erre hozok most egy példát.

Networkingre biztatnak bennünket, ehhez pedig szükségünk volt névjegykártyára. Szépen lassan mindenkié elkészül, és elkezdtük cserélgetni egymás között a névjegyeket. Szerdán láttam, hogy az egyik tanárunkhoz, Alan-hez is eljutott néhány példány, és kíváncsian nézegette őket. Az enyém csütörtökön készült el (köszi kedves tervezésben segítséget nyújtó olvasóm). Az egyik szünetben Alan pont viszonozta az előző nap kapott kártyákat. Én is utánaszóltam, és átadtam neki a még meleg névjegyemet. Két kultúrális visszajelzést is kaptam ezzel kapcsolatban.

Az első,  hogy a névjegykártya átadásakor nagyon hatásos az ún. japán stílus. Ez azt jelenti, hogy a névjegyet két kézzel fogjuk meg a két oldalán, és az olvasó felé fordítva adjuk át. A japán és kínai kultúrában kicsit meg is hajolnak hozzá, itt nincs szükség rá. Kanadába kellett elköltöznöm, hogy megismerjem a japanese business card exchange menetét, ez már önmagában vicces, de tényleg hatásosabbnak tűnik ez a módszer, mert oda irányítja a figyelmet a névjegyre az átadás pillanatában. Valahogy így:

Doing-Business-in-China-Chinese-Business-Etiquette-Tips

A másik, fontos networking-elem a köszönőlevél a névjegy elfogadása után. Még aznap este kaptam egy emailt Alantől, amiben megköszönte a kontakt információimat, és kellemes további tanulást kívánt. Milyen kedves, nem? Köszönő-mailt használnak az állásinterjúk után is, a jelentkezőnek illik megköszönni a beszélgetést, és jelezni, hogy várja a további lépéseket. Magyarországon nemigen érkeztek ilyen mailek interjúk után, és talán jobb is, mert a toborzással foglalkozók mailboxából nem hiányoztak még ezek a levelek is ;-).

HR Bridging program

Október 30-án hétfőn nemcsak a Guns koncert foglalt le, mert pont azon a napon kezdődött a 7 hetes HR Brigding programom az ACCESS Employmentnél Mississaugaban. Ezt a kormány által finanszírozott programot kifejezetten bevándorlóknak fejlesztették ki, azzal a céllal, hogy beillesszenek bennünket a kanadai munkaerőpiacra.

Ennél a szervezetnél foglalkoznak még mérnökökkel, könyvelőkkel és adminisztrátorokkal, és vannak más szakmákra szakosodott szervezetek is, és nem szakmaspecifikus programok is pl: nyelvi képzés, vagy karrier-tanácsadás.

Még az érkezésünk előtt részt vettem ún. pre-arrival programokban, sok segítséget kaptam pl az önéletrajzom kanadaira átformálásában, és a kultúrális kölönbségekről is néztem videókat, sőt még mentorom is volt – ezek is segítettek, de azért a mostani kurzust sokkal hasznosabbnak gondolom.

Jótékonyság, vagy üzlet?

Az ACCESS és a többi szervezet is non-profit formában működik, de ez nem jelenti azt, hogy nincs benne üzlet. Pont tegnap mondta az egyik előadónk, hogy “everything has a price here”, azaz semmi sincs ingyen – az adófizetők finanszírozzák ezt a programot, abban bízva, hogy mi is adófizetőkké válunk. És erre jó esély is van, a júniusban és az augusztusban indult programból már mindenki elhelyezkedett.

Nyugdíj-szakmákban dolgozó olvasóinknak írom, hogy ebben az országban a bevándorlást találták ki a nyugdíjas – járulékfizető arány megoldására, mert az itteni korfa sem néz ki túlságosan fényesen. A bevándorlók, főleg, hogy fiatal, jól képzett és tapasztalt embereket engednek be, gyorsan adófizetővé válnak, és segítenek majd eltartani a hamarosan nyugdíjba vonuló baby-boomer korosztályt.

Az Ázsiából érkező bevándorlók pedig kultúrálisan hamarabb vállalnak gyereket, és jellemzően többet is, ezzel hosszabb távú megoldást is jelentenek. Cserébe a teljes népességnek segítenie kell a beilleszkedést, akár az adójából, akár személyesen is. Mindehhez szükséges elfogadás és nyitottság is, ami eleve a kanadai kultúra része. Bár a nyelvi coach oktatónk szerint a kanadaiak csak felszínesen kedvesek, de ez még így is sokat jelent. Az első reakció arra a mondatra, hogy új vagyok az országban, mindig ez: Welcome! És ezt jó érzés hallani.

Összetétel

Először is megmutatom a névtábláinkat:

IMG_0543IMG_0544

Kicsit szenvedek a névtanulással ;-). A csoport legnagyobb része ázsiai, legalább 50% indiai, van 2 szír menekültünk (ne ijedezz, dolgozni akarnak, és jó fejek), van egy afganisztáni és egy kuwaiti lány, hárman Nigériából, egy lány Mexikóból, egy kínai, és khmmm én vagyok egyedül Európából.

Az ACCESS-nek magyar résztvevője még sosem volt, próbálok jó benyomást tenni :D. Bevallom, a szírekkel szemben lelkifurdalást éreztem, és beszéltem is mindkettőjükkel, finoman érdeklődve hogy milyen képük van a magyarokról. Egyikük 8 éve nem járt a hazájában, Kuwaitban dolgozott, másikuk meg hallott ugyan rémhíreket, de nem foglalkozott vele, mert sosem gondolkodott Európában, ő ide szeretett volna jönni a családjával.

Bár tulajdonképpen versenytársak vagyunk, a csoportban maximális az elfogadás és a segítőkészség. Megosztjuk egymással a jó praktikákat, az infókat, sőt, bátorítjuk egymást. Megtapasztaljuk, hogy mindenkinek más okoz gondot – az indiaiak pl könnyedén kommunikálnak angolul, mert az iskolában is angolul tanulnak, csak 3.-4. osztálytól tanulják a lokális nyelvet. Viszont rettenetes akcentussal beszélnek, nekem a legnehezebb őket megérteni. Malinivel – aki szintén indiai – elég jó barátságba kerültem, ő élt 6 évet az USA-ban, és most gyönyörű amcsi akcentusa van, és ezért nagyon sokat dolgozott.

Magam a választékos üzleti nyelvhasználattal szenvedek: értek nagyjából mindent, de nehezen reagálok spontán. És szuper, hogy erre is készít ez a program, mert az állásinterjún, és majd a munkahelyen is szükségem lesz erre a készségre.

A csoportösszetétel arra a sokféleségre is felkészít, ami majd a munkahelyen vár ránk. A sokféle akcentus, kultúrális különbségek mind gyakorlóterepet adnak. Jó példa erre: első nap az indiaiak közé ültem le (nehéz ezt elkerülni :D), és ebédidőben invitáltak, hogy “would you like to share your lunch?” Én meg néztem, hogy miiii? Aztán elkezdtek panaszkodni, hogy a gyerekeik az iskolában nem tudják megosztani az osztálytársaikkal az ebédet. A sulik ezt az ételallergiák miatt csinálják, nekem viszont még nem jutott eszembe, hogy ez gondot jelenthet. Náluk szokás, hogy potlak-szerűen esznek, mindenki kiteszi az asztalra amit hozott, és mindenki mindenből eszik. Cukik voltak, mert kérdeztem, hogy melyik ételben mi van, és azt válaszolták h “not spicy” vagyis ne izguljak, nem csípős. Viszont az én brokkolis-spenótos tésztám nemigen ízlett nekik, szerintem azért, mert nem volt elég spicy.

Program

Ez a program 7 hétig tart, az első 2 hétben az álláskeresés és a munkahely megtartása van fókuszban, kultúrális ismeretekkel kiegészítve, a 3. héttől kezdve pedig szakmai továbbképzést kapunk a helyi jogi szabályozásról és háttérről, tartományi és állami munkajogból, és a szakszervezetről is tanulunk. Ezt az 5 hetet az itt ismert Sheridan College szervezi, ez jól néz ki a Resuménkban is (itt nem hívják CV-nek), sőt, már a LinkedIn profilomat is frissítettem vele. Hátha rám talál egy fejvadász ;-).

A 7 hét alatt, és utána is együtt dolgozunk egy job developer pasival, aki kiváló kapcsolatépítő, és résztvevők megismerése után személyre szabottan segít munkalehetőségeket keresni. Ő segít a networkingben is, ami az egyik legfontosabb eleme az álláskeresésnek ezen a kontinensen. Amikor először hallottam arról, hogy ismeretlen embereket kellene megkeresnem és egy rövid beszélgetésre invitálni őket, erős ellenállás volt bennem. Azóta viszont kipróbáltam ezt egy feladatnak köszönhetően, és tapasztaltam, hogy valóban működik. Sőt, Malini csoporttársammal sokat beszélgettem erről, ő már nekikezdett a hideg megkereséseknek kb 3 hete, és ezen a héten már egy interjúra hívták a szerzett kapcsolatainak köszönhetően.

Ígéretek, és eredmények

A program bemutatóján azt ígérték, hogy a résztvevők legalább 85%-a a szakmáján belül helyezkedik el. A kimaradó 15%-ot pedig elősorban azok alkotják, akik kimaradnak a programból, vagy vissza kell utazniuk az eredeti hazájukba. Azt is hallottuk, hogy mivel képzést kapunk a helyi munkajogból, lehet kicsit magasabb pozikat is pályázi, nem kell újrakezdeni a ranglétra aljáról pl HR adminisztrátorként. Azóta mondták el, hogy az elmúlt 2 csoport elhelyezkedési eredményei milyen fantasztikusan sikerültek, és a vendégelőadók egy része is itt végzett “diák”. Mindez nagyon bátorító, több kedvem van beletenni az energiát, mert van látható az eredménye.

Extra: barátkozás

Igen, már az első héten összebarátkoztam 3 csajszival: Malini, Lina és Sidra, akikkel már tervezgetjük a közös programokat. Szervezünk egy teázást, együtt megyünk majd a “dress for success”-hez (erről rögtön írok), és az első fizetésünkből meghívjuk majd egymást egy étterembe vacsizni – ki mikor jut oda. Malini buddhista, és már mantrázott értünk, hogy ez decemberben legyen, de ebben kevésbé hiszek, mert december 15-ig tart a program és utána már erősen karácsonyi készülődés lesz a munkahelyeken.

Szóval a “dress for success” egy karitatív program, ahol minden bevándorlót szívesen látnak, és ruhákat adományoznak az állásinterjúhoz. Úgy képzeld el, mint egy ruhaüzletet, ahol nagyrészt teljesen új és márkás (pl: Banana Republic) ruhákból lehet válogatni, és van a kínálatukban visszavitt, cimkés ruha is. Segítenek a helyi stílus eltalálásában is, ami pl erős motivációt adott nekem a részvételhez, mert nemigen értem még az itten öltözködést. Eddig úgy tűnik, hogy a legfontosabb alapdarab a futónadrág :D, mert a helyi hölgyek 80%-a ebben van. Legalábbis ha nem dolgozni mennek. Vagyis, néha akkor is, de az inkább leggings, amit sokszor láttam (és nem értettem) Mo-n is nadrág helyett hordani.

Az üzleti öltözködés viszont eléggé eklektikus. A nőkön néha kisestélyi ruhákat látok az utcán, a férfiakon pedig vagy vasalatlan ingeket, vagy elképesztő alkalmi öltönyöket, hozzáillő nyakkendővel és színes zsebkendővel a zsebben, amit Mo-n kb max esküvőkön látsz. A programban kapunk majd 1-1 teljes elegáns öltözetet kiegészítőkkel, és 1-2 pár cipőt is. Aki elhelyezkedett, visszamehet további ruhákat kérni a munkához. Gondolom ezt mindenkinél a fizetés mértéke dönti el, hogy szüksége van-e erre.

Na megyek tanulni ;-).