Kiegészítem Ákos Irány észak! bejegyzését a következő 2 nap tapasztalataival és fotóival.
Ha már a közelben voltunk, mindenképpen szerettük volna meglátogatni az Algonquin nemzeti parkot. Nagyon sokat hallottunk róla, közeli barátoktól is, hogy milyen gyönyörű, óriási, rengeteg tóval, és milyen sok vadon élő állatot lehet egész közelről megfigyelni itt. Összességében ez mind igaznak bizonyult, a Thanksgiving hosszú hétvége és a nagyon népszerű “fall leaves” szezon miatt még embertömeg is hozzáadódott az élményhez.
Ezt például az egyik látogatóközpont kilátóteraszáról fotóztam, kb a fejem fölé emelve a telefont, hogy a korlátnál pózolókat ne kapjam el. Ja, mindezt egy laza 20 perces sorbanállás után a mosdóhoz.
A park bejáratánál találtam ezt a táblát, a vadállat-észleléseket írják fel ide a látogatók. Előttünk 1 nappal találkozott valaki egy farkassal éjfélkor. A szarvas, jávorszarvas elég gyakran bújik elő, és medvékkel is össze lehet futni, főleg ha éjszakára maradsz és nem rendezed el a kaját.
A farkasok mellé nekünk előző nap már pipa került, a Haliburton farkas rezervátumban egész közelről, de egy épület biztonságából figyelhettük meg a falkát.
No de, vissza az Algonquinba:
A parkon áthalad egy kiváló minőségű autóút. 3-5 kilométerenként különféle szebbnél szebb látványosságokat találni, kiépített parkolókkal, és szolgáltatásokkal. Aznap a nagy embertömeg miatt a parkolásra is várakozni kellett. Az egyik túraútvonalhoz pl csak a padkán tudtunk megállni. Más autósok itt otthagyták a kocsit, és tiltótábla sem volt. Amikor visszaértünk, megláttuk a sárga mellényes szervezőket az út mellett, és mondtam is Ákosnak, menjen előre megnézni, nem vontatják-e még a kocsit. Hát nem. A parkolóból ki- és bekanyarodást segítették, irányították a forgalmat. Segítettek nekünk is gyalogosan átkelni az úton, és később kisorolni is az autók közé. A kanadaiak kedvesek. És lazák.
Tavak és erdők váltják egymást ezen a mágikus helyen. Mivel a legtöbb látogató a pirosló leveleket jött fényképezni, a túrautakon azért találtunk magányos helyeket. Amit a gyerekeink aztán bekiabálhattak.
Ennyire voltak sokan.
Hamarosan eluntuk a parkolóhely-keresést, és inkább kihajtottunk a parkból. Míg befelé jövet egy szép kapun keresztül vezetett az út a keleti oldalon, a nyugati bejáratot észrevétlenül hagytuk el.
És ez nemcsak azt jelenti, hogy nem jól őrzik a nyugati kaput ;-), hanem azt is, hogy a táj ugyanolyan kívül, mint belül. Továbbra is tavak és erdők mellett haladtunk el, a juharfák még mindig pirosodtak, felváltva a méregzöld fenyőkkel. Dombos és kanyargós utakon jutottunk vissza a szállásunkhoz, szintén egy tópartra. A gyerkőcök kisorsolták, ki fürdik először, és ki alszik középen.
Az első éjszakából maradt meg ez a cukker sztori: Márk aludt középen, és hajnalban felverte Ákost. Akinek vissza kellett rendezni a belső szélen alvó kisembert irányba, mert teljesen keresztbe fordult. A csúcs-cuki mondás Márktól, így fogalmazta meg a problémát: “össze vagyok nyomva, mint egy csík!”
Az utolsó napon már nem akartunk sokat autózni, és nem kívántuk újra a tömeget sem. Ezért csak a közelbe terveztünk barangolást, és ebéd után terveztünk hazaindulni. Logikusnak tűnt, hogy ezzel elkerülhetjük a legnagyobb dugót, mert a Thanksgiving a családi ebédekről-vacsorákról szól (már megint pulyka :D), ami talán nem ér véget 1-kor. Ez nem jött be, de erről később.
A gyerekek még utoljára megpróbálkoztak a békavadászattal az erre kialakított játszóhelyen, amíg megraktuk az autókat.
Első állomásunk a “Minden” vadvízi park volt, ahol sokáig fényképeztük egymást a száguldó fehér habos víz mellett. Egy horgász ki is állt pihenni, talán nem akart aznap szerepelni. Ákos persze kikérdezte, süllőre vadászott, az elsőt már meg is fogta, egy másodikra várt, hogy tele legyen a vacsi asztal.
(Minden a település neve, keress rá a google maps-en, ha nem hiszed :D)
Innen a Haliburton Sculpture Forestbe hajtottunk tovább, ami egy szoborpark. Helyes kis erdei sétaút mellett helyezték el a szobrokat, és a domb alján egy újabb tavat is megnézhettünk.
Az utolsó állomás egy kis hamburgerező volt Haliburton városában, kb az egyetlen nyitva tartó étterem ebben a picinyke városban.
Klassz dolog az all-day breakfast, Márk tükörtojást rendelt piritóssal. Igaziból az utóbbi miatt, az asztalon lévő dzsemek izgatták a fantáziáját. Ákos egy vega burgert választott, én meg egy igazit, stílusosan sült krumplival. A gyerekek még egy kis palacsintát is toltak a szépen kiürített tányérok után.
Tele pocakkal indultunk hazafelé, Gáborék Torontoba, mi Waterlooba. Amíg tudtuk/lehetett, kerültük az autópályát. A festői szépségű 118 autóúton haladtunk dombra fel és aztán le, még egyszer megcsodáltuk a pirosba hajló lombokat. A 11-es úton már alakult a dugó, az igazi araszolós autótömeg Barrie-nél jelent meg, ahol néhány km-t az észek-keletről Torontoba tartó 400-as autópályán vezetett az utunk. Konkrétan 20 km/h sebességgel haladtunk, előttünk még legalább (normál tempóval) 2 órányi úttal. A waze mindenáron be akatt vinni Toronto felé, de nem hittünk neki – tapasztalatból tudjuk, a 401 autópályánál nincs rosszabb egy forgalmas napon. Az M7 a Balatontól visszafelé vasárnap este, tízszeres forgalommal. Inkább kanyarogtunk tovább az autóutakon, az Orangeville-i kereszteződést már én is megismertem, errefelé sokszor kirándultunk már. Aztán farmok és kistelepülések mentén értük el Guelph határát, onnan már csak egy fél óra az otthon. Összesen 5 órát töltöttünk az autóban (összehasonlításképpen, odafelé 2,5 volt). Mostanában nem indulnék neki újra ;-).
Összességéban fantasztikus élmény volt ez a hétvége. Amit tanultunk belőle: hosszú hétvégén vagy az Algonquin-ben kellene táborozni (ennek csak én vagyok az akadálya), vagy ha a parkon kívül szállunk meg, érdemes ott is maradni.
Juharszirup 