Hilton Falls

A hétvége pocsék időjárással indult, szombaton egész délelőtt esett, délután meg fújt a szél. Mi ennek megfelelően szerveztük a programunkat, azaz nem csináltunk túl sok mindent. Délelőtt Skype-oltunk és főztünk, majd délután lepihentünk egy “kicsit”.

Én arra ébredtem kb egy órával a csendes pihenő kezdete után, hogy Márk bevetődik az ágyunkba. Nem szokott ilyet csinálni, úgyhogy eléggé meglepődtem a dolgon. Valószínűleg az történt, hogy felébredt 1 óra alvás után és körbe nézett, hogy mi újság van, de ahogy látta, hogy mi még alszunk, ő is be akart szállni a buliba.

Már nem tudtam visszaaludni, úgyhogy felkeltem és olvastam a Scaled Agile könyvemet (SAFE 4.0), amit elvileg céges számlára vettem, de még mindig nem fizették ki nekem a 25 dolcsit, mert a főnökön nem akar vagy nem tud egy e-mailt küldeni a pénzügyesnek erről…

Márk végül délután 2 órától f5-ig aludt az ágyunkban. Múlt héten vettük észre, hogy a suli nagyon lefárasztja, ezért a szombat délután óriásit tud aludni.

A tervezett múzeum látogatásról így lemaradtunk, mert a ROM (Royal Ontario Museum) csak f6-ig van nyitva, de helyette elmentünk egyet sétálni a környéken és néztük a Halloween-re feldíszített kerteket. Jó hideg volt, 7 fok és fújt a szél, úgyhogy  1 óra után már vágytunk vissza a meleg lakásba.

Este moziztunk, összebújtunk és megnéztük a régi/animált A szépség és a szörnyeteg c. mesefilmet és pattogatott kukoricát rágtunk hozzá. Márk nagyon élvezte a mesét, szerintem főleg az tetszett neki, hogy hosszú volt, mert hétköznap általában csak 20-30 percet mesézhet.

Még pénteken Gábor jelezte, hogy szívesen mennének egyet sétálni a hétvégén, mert még nem is láttuk ebben az évben az őszi színeket. Teljesen igaza volt, mert pár hete még meleg volt és a levelek még zöldek voltak, de most már jóval hidegebb a levegő és ennek hatására szépen beszíneződtek az erdők Toronto környékén is.

Én már kb 2 hónapja kinéztem a Halton Conservation Area által kezelt Hilton Falls területet, ahol jártunk is egyszer, de Márk annyira fáradt volt a Lake Crafword-nál megtett séta után, hogy nem indultunk neki ennek a túrának, hogy megnézzük a Hilton vízesést.

Volt más alternatíva is, pl a Forks of the Credit park, de ott lezárták a vízesés felett átvezető kilátó hidat, úgyhogy maradt a Hilton Falls. Ez a park szűk egy órára van a lakásunktól, úgyhogy meglepően gyorsan odaértünk. A forgalom kellemes volt, úgy tűnik ilyenkor már kevesebb ember mozdul ki otthonról.

Az erdei séta über-tuti-szuper volt. Az ég ugyan felhős volt, de sem szél, sem eső nem volt és a hőrmérséklet kb 12-13 fok körül lehetett. Az erdő színei gyönyörűek voltak, mi felnőttek beszélgettünk, a gyerekek meg rohantak össze vissza.

Ez a terület azért is jó, mert bár Ontario tönnyire lapos, de a Niagara Escarpment sziklái nagyon hangulatossá teszik a tájat.

Összesen kb 3,5 órát sétálhattunk a srácokkal, akik igen jól bírták a kiképzést. Ha csapatban vannak, akkor jobban bírják a dolgot, mert bandáznak és lefoglalják egymást. Márk ugyan panaszkodott az elején, hogy fáradt, de kiderült, hogy inkább éhes volt, ezért 12-kor egy piknik padnál megálltunk és haraptunk valamit. Utána többnyire már nem kellett nógatni.

A Hilton Falls bő fél óra sétára van a parkolótól, az ösvény jól kiépített, sár sem nagyon volt. A vízesés takarékon ment, nem volt mostanában jelentősebb eső, ezért lemásztunk egészen a patak medréhez, ahol máskor nem nagyon lehet mászkálni. Most azonban alig csordogált egy kis víz.

Visszafele egy hosszabb úton jöttünk, majd megnéztük a helyi tavat is, amit egy nagyon durva gáttal van felduzzasztva. Nem viccelek, a gát maga szerintem kb 30 méter magas lehet, ilyen völgyzáró gátat Mo-on nem igen láttam. A tó maga nem igazán horgászvíz, mert tiszta szikla, mély is lehet, és nem igen van benne vegetáció, úgyhogy sok hal nem élhet benne. (Még mindig keresem azt a helyet, ami nincs messze, szép a környék és szép halakat lehet fogni, de nem ez a tó lesz a nyertes.)

F4 fele indultunk haza, mi nem egyenesen Torontónak vettük az irányt, hanem elmentünk Oakville-be, ahol egy munkatársam lakik, aki mindenféle hoki cuccokat ajánlott fel nekünk. Elhoztuk a botokat, védő felszereléseket, de ezek még nagyok Márkra és amúgy sem szeretném, hogy komolyan hokizzon, úgyhogy valószínűleg nem fogjuk hasznát venni a csomagnak.

Jó hétvége volt, főleg a mai program volt szuper, úgyhogy feltöltődve vágunk neki az újabb munkás hétnek!

20171029_144307

20171029_12372620171029_12372120171029_14364220171029_14412420171029_144703

20171029_124731

Kiszabadulva, avagy nights out

Korábban írtam, hogy június és október között nem voltam kint, azaz nem jártam a városban este 7 után. Ezek az esti órák maradtak a családnak, és ez rendben is volt így. Kettesben sem mentünk szórakozni eddig, mert nem akartuk egy idegen nannyre bízni Márkot, akivel még közös nyelvük sincs. Moziba egyszer eljutottunk napközben, Ákos szabin volt aznap a vezetés vizsgája miatt, Márk meg akkor még a nyári daycare-ben. Ez a matiné pont ugyanolyan élménynek bizonyult, mint az esti mozi. Odabent úgyis sötét van :D.

Aztán közeledett a házassági évfordulónk, és szerettünk volna elmenni vacsorázni. Már majdnem sikerült meggyőznöm az egyik napközis tanárrnénit, hogy vigyázzon Márkra azon az estén, de aztán kiderült, hogy mivel az ő csoportjában van Márk, nem vállalhatja el. Vagy csak nem akart hétvégén esti időpontban is dolgozni, ki tudja? Végül a házinéninkre bíztuk a felvigyázást,ő már régebben ajánlkozott, nagyon szereti a kisgyerekeket. Pont felettünk lakik, a saját ágyába tudta lefektetni Márkot este, és még egy helyes kiskutyája is van. Hálásak voltunk neki, hogy lehetővé tette ezt a kis kiruccanást, és még azért sem tudtam igazán haragudni rá, hogy csak odaültette a gyereket a tévé elé. Szegény 4 házat gondoz, állandóan fáradt. Na mondjuk pont ezek miatt – a tévé és a fáradtság – hosszabb időre nem bíznám rá..

Közben alakultak a baráti kapcsolatok, társaságok, és elkezdtek jönni a meghívások az esti társas összejövetelekre. Egyik este Timiéknél dumáltunk éjjelbe nyúlóan az üzleti terveikről, múlt pénteken este pedig Magdával mentünk el kettesben vacsorázni a praktikus, de kissé fantáziamentes elnevezésű Sushi on Bloor intézménybe. A kaja minősége miatt egyértelműen megbocsátható ez a név :D, csodásat ettünk!! Az asztalra várni kellett kicsit, kevés van belőle, de ügyesen pörgetik a vendégeket. Aki befejezte a vacsorát, átmegy máshova ücsörögni, mi is így tettünk, így az utánunk következők sem maradtak éhesen ;-). A 15 perces várakozás pont elég volt egy 2 saroknyi sétára a Bloor Streeten, ami elég zsúfolt volt este 7 körül: fiatalok hordái bulira készülődtek, családok siettek a lefoglalt asztalaikhoz vacsorázni, a hajléktalanok kaszáltak a sok gyalogosnak köszönhetően, a rengeteg ázsiai étterem illatai fűszaggal keveredtek. Ilyen lehet Hong Kong, vagy nem, gőzöm sincs hogy ott is szívnak-e az utcán.

Az étlap kétségbe ejtően hosszú első látásra, és a szomszéd asztalokra nézve minden jól nézett ki. A tea, mizo leves és egy gombócnyi fagyi desszertnek minden vacsorához járt, na ezen legalább nem kellett gondolkodni. Magda már többször kóstolgatott itt, ő javasolta a Super Rolls kategóriát, innen választottunk, ő rendelt hozzá egy salátát, én meg egy appetizert. A sushiról eszembe jutottak a gasztro műsorok, és a textúrák – a sushim egyszerre volt ropogós és omlós, és az ízei.. hmmmm. Két problémám volt, hogy sosem tanultam meg pálcikával enni, és hogy a kb 8 cm átmérőjű tekercseket nem bírtam egyszerre a számba tolni. Na ezeket még gyakorolni kell :D. Itt is lehetett volna borozni, a zaj és tömeg miatt úgy döntöttünk, hogy keresünk egy másik helyet, ahol halljuk egymás hangját is. Koktéloztunk és dumáltunk még egy kicsit, aztán, mint jó családanyák, este f10kor hazaindultunk.

Ezen a héten kedden egy magyar csajokból álló társaság verbuválódott össze Ritának köszönhetően egy kellemes csacsogós vacsorára. Hatan voltunk összesen, a szervező a Coquin Restaurant-ot választotta helyszínnek. A hely fantasztikus, francia konyhát visznek, minden nagyon finom volt, amit kóstoltunk. Előtte itthon Márkkal már csipegettünk, ezért csak egy salátát választottam, és nem tudtam kihagyni a desszertet – Lemon tart brulée with fresh berries. Úrinő módjára rendeltünk egy üveg fehérbort, és a vacsora végén elfogadtuk a ház specialitását, ami egy shot volt presszókávéból (ez már eleve wow itt), kahluából és csokilikőrből. Örültem, hogy nem kellett vezetni utána ;-).A kiszolgálás is csodás volt, a felszolgálónk megjegyezte a rendelést, és a megfelelő ember elé tette a megfelelő tányért; visszajött megkérdezni, hogy minden rendben van-e; rendszeresen töltögette a vizespoharainkat; végtelenül kedvesen válaszolt minden kérdésünkre; kicsit beszélgetett is velünk; ja igen, és lenyomott velünk 1 shotot a végén, na ezt gondolom nem csinálja minden asztaltársasággal, mert akkor a műszak végére biztos nem tudna járni :D.

Nagyon örültem ezeknek az alkalmaknak, nemcsak a szórakozás miatt, hanem azért is, mert érdekes, új embereket, és főleg: itt élő sikeres nőket ismertem meg (még jobban). Könnyen találtunk közös hangot, és ebben biztosan segítenek a közös gyökerek, a kultúrális hasonlóság. Ugyanezt Magdával is érzem egyébként, csak ők már visszafelé készülnek Európába, és az itteni életnek inkább a negatív oldalát hangsúlyozzák ki. Most nekem az segít, ha a pozitívumok felé fordulok, és látok jó példákat arra, hogy ez sikerülhet. Köszi, csajok!!

Csak úgy zárójelben írom ide, hogy nagyon készülök az október 30-i Guns’n’Roses koncertre (újra 16 leszek egy estére, Yeeeeeeaaaahhh baby!!).

 

Hétköznapi gondolatok

Valamikor a múlt héten beszéltem egy volt kollegámmal, akivel már hónapok óta nem beszéltem. Nekem hiányérzetem volt, hogy nem voltunk kapcsolatban hónapokig, de ő  azt mondta nekem, hogy olyan, mintha mostanában többször beszéltünk volna, mert a blog miatt nem vesztette el a kapcsolatot velem.

Beszélgettünk egy kicsit az aktuális dolgokról és meglepődött azon, hogy néhány tekintetben milyen kritikus vagyok az életünkkel kapcsolatban, mert állítólag ez nem jött át a blogon.

Elgondolkodtam azon amit mondott és azon, hogy szándékosan festek-e pozitívabb képet a kanadai életünkről, mint amilyen az a hétköznapokban. Arra jöttem rá, hogy egészen biztosan nincs benne szándékosság, mert nem akarok színesebb képet festeni a valóságnál.

Egyszerűen arról van szó, hogy amúgy sem szeretek/akarok panaszkodni és inkább az életünk jó részét szeretném újra élni azzal, hogy a kellemes emlékeket írom le.

Nos itt van néhány aktuális munkahelyi gondolat a nehézségekkel együtt, hogy kiegyensúlyozottabb legyen a tájékoztatás.

4 hónapja dolgozom senior projekt menedzserként egy vagyonkezelési piacra fejlesztő szoftver cégnek és éppen mostanában voltam kiakadva, hogy egy csomó kisebb ügyet kell terelgetnem és nincs egy rendes projektem, ahol  a scope nem 4 sor és az aktuális projekt büdzsém nem néhány 10.000 dollár, hanem legalább 100.000.

Nos aki megrendel ilyen ügyeket, annak szembe is jön a vonat, mert múlt héten kaptam az infót, hogy ha elindul az idei legnagyobb szponzorációs projekt, akkor annak én leszek a kapitánya. Az is elhangzott, hogy tessék, itt vannak az infok és máris lehet a szerződés mintákat készíteni van rá 1 napod. ( És igen, megcsináltam. Nem magyarul, hanem angolul. Úgy, hogy előtte kb semmit sem tudtam erről az ügyről, de szerencsére minőségi volt a támogató dokumentáció.)

A szponzoráció nálunk azt jelenti, hogy néhány ügyfél, tipikusan 2-4 összeállnak és egy új funkció fejlesztését ők fizetik ki, miközben a büdzsé egy részét a cégünk állja. A szponzor nyer az ügyön, mert van beleszólása a fejlesztésbe, a cégünk nyer az ügyön, mert a szponzorpénz támogatja a cash-flowt és a fejlesztés az összes többi ügyfélnek is hasznos, azaz növeli a termékünk piaci értékét. A kezdés még bizonytalan, mert annyi pénzről beszélünk, hogy a leendő szponzorok nagyon alaposan meggondolják, hogy vállalják-e a dolgot.

Emellett az ígéretes szponzoráció mellett azonban van 2 kezdeti fázisban lévő projekt kezdeményem, ahol vért izzadok, hogy egyről a kettőre jussunk, ,de hónapok óta nem tudunk eljutni oda, hogy egy ajánlatot adjunk az ügyfél kérésére, mert a termékesek részéről megy a nagy agyalás, az egyik discovery session-t tartjuk a másik után anélkül, hogy valami konkrétumot mondanánk az ügyfél számára.

Valójában arról van szó, hogy néhány nagy döntést kellene meghozni a megfelelő embereknek, lecserélni néhány szakállas modult és kiválasztani egy új technológiai irányt, odarakni rá az embereket, de ezt a döntést senki sem akarja meghozni.

A vezetői eszkalációknak semmi értelme sem volt és én meg ott állok halál frusztráltan, hogy tessék szeretném hozni a bevételt a cégnek, de állandóan akadályokba ütközök.

Már éppen eljutottam oda, hogy nincs is kedvem bemenni, amikor ma az egyik kisebb ügyemre ma 10 órakor rábólintott az ügyfelem és már rohantam is menetrendet, scope-ot tervezni az érintett vezetővel és délutánra megírtam a szerződést és mielőtt eljöttem átküldtem a fő-főnöknek jóváhagyásra. Közben 5 másik üggyel is foglalkoztam, voltam megbeszélésen, úgyhogy a normál munkaidőmhöz képest jócskán később végeztem.

Igaz, hogy ez a mai kis projekt sem nagy kihívás, de legalább 2 hét alatt lezavarjuk az ügyet, az ügyfél elégedett, cseng a pénztárgép és van egy kis elégedettség érzésem a két Discovery session között.

Erre a katyvaszra jön rá az, hogy reggel f7-kor kelek tök sötétben és f8-kor még alig van világos, két napja esik az eső és tegnap 1 órát álltam a Dundas megállóban (a metróban), mert mindössze 15 percig állt a metró, de amikor helyreállt a szolgáltatás, akkor egymás után mentek el előttem a tömött szerelvények amikre nem fértem fel. Ez a mindössze 15 perc kimaradás felborította 100.000 ember életét akik hozzám hasonlóan 10-20 vonatot néztek végig, ahogy a szerelvény kinyitja az ajtaját, majd nem száll ki senki és nem is száll be senki, mert a kapaszkodókról is emberek lógtak.

De legalább megfigyelhettem a metró állatvilágát és észrevettem, hogy a sínek között kicsi egerek rohangálnak, amik befutnak a sínek alá, amikor jön egy szerelvény. Nem viccelek, szerintem kb 4-5 egyedet számoltam meg egy 10 méteres szakaszon. Ennyi ember beejti a kajáját a sínek közé? Sovány, pici egerek voltak, úgyhogy nem lehetet nekik olyan jó…

Anya üzenem, hogy nem vagyok depis, nem vettem füvet sem, nem fojtottam sörbe a bánatom, mert én az edzéssel lazítok és már túl vagyok az esti TRX körömön.

Krisztián! Remélem te is elégedett vagy ezzel az életszagú beszámolóval. 😀

 

 

 

 

Kanadai hétköznapok 8.

Fotó sorozatom azokról a helyekről és dolgokról, amikkel jártamban találkozom.

  1. Port Hope-ban fotóztam ezt a régi MG-t.

20171009_174453

2. Tiltakozás a Canada Goose ellen. Ez a kabát fogalom világszerte, kivéve, hogy a Canada Goose még mindig igazi állatszőrt használ jó néhány típuson és ez nem tetszik az állatvédőknek. Ezt a kis ellenhirdetést az Avenue-St.Clair kereszteződésben találtam egy lámpaoszlopon.

20171018_164142

3.  A kanadai juharfa levelének nyoma látszik a járdán a takarítás után.

20171019_075541

4. Massey Hall a Shuter st – Victoria st sarkán. Szeretem, amikor valahol a régi és az új Torontó találkozik.

20171020_125611

5. Graffiti a Shuter st – Church st sarkán.

20171020_125947

6. Tábla a Toronto Centre Islandon

20171022_132948

7.  Toronto (Jack Layton) Ferry Terminal

20171022_163518

8.  Ősz az utcánkban

20171022_172311

 

Elkezdődött a Halloween-verseny

Már október közepén elindult a házak feldíszítése, ezekkel az ijesztő, és általában vicces elemekkel. Most már nincs olyan gyalogos útvonal a suli felé, hogy ne találkozzunk ilyen “szép” kertekkel. És nem is akarjuk elkerülni, Márk minden nap a “szellemkastély” felé szeretne hazajönni. Az első éjszakán elég rossz álmai voltak, de gyorsan immunissá vált. Most már inkább kacag a nagy fekete macskán, amelyik mozgatja a fejét, és a 4 m magas Frankeistein figurán is. Bevallom, én egy kicsit félek ;-). Főleg amikor testrészek lógnak ki a földből a temetőnek berendezett kertekben. Brrrrr..

IMG_0401IMG_0400IMG_0399IMG_0398IMG_0397IMG_0396IMG_0395IMG_0394IMG_0393IMG_0362IMG_0359IMG_0358

Tök jó programok

Egy kis programajánló Torontóból gyerekeseknek:

  1. ROM, azaz Royal Ontario Museum

Gáborékkal bandáztunk itt a legutóbbi PA dayen (iskolai szünnap). A kiállításnak a töredékét sem sikerült bejárni, de így is láttunk dínókat, indiánokról (itt: first nation) szóló kiállítást, és alaposan megnéztük a játszóterületet is. Ez nagy élmény volt, beszéljenek helyettem a képek:

IMG_0279IMG_0282IMG_0284IMG_0285IMG_0287IMG_0291

IMG_0293

2. Ha Thanksgiving és Halloween között vagyunk, bármikor jöhet egy kis tökfaragás. A tököt pedig legjobb egy tökfarmon beszerezni:

IMG_0335IMG_0329

IMG_0311IMG_0325IMG_0323

IMG_0308IMG_0321

3. Ez már igazi Halloween program, a Nestlé csokigyár szervezte:

IMG_0346IMG_0352IMG_0353IMG_0354

Mi az az apatero?

Érdekes állomáshoz érkezett Márk angol tanulása. Úgy vesszük észre, hogy minden számára releváns dolgot megért és ez általában akkor derül ki, amikor mi beszélünk angolul valakivel. Pl legutóbb Timka és az alsó szomszédunk arról beszélgetett, hogy vettek-e már tököt Halloween-re, mire Márk közbeszólt angolul, hogy neki is van egy kicsi.

Ha kérdezgetjük angol szavakról, és jó kedve van, akkor szívesen válaszol nekünk. Az a vicces, hogy néha olyan dolgot mond, amin napokig gondolkodunk, hogy vajon mit jelent.

“Pápdzsó” – Paw Patrol, Márk kedvenc sorozata. Ezt mondjuk pont tudom, hogy rakta össze.

“Missz Vörcserszon” – igazából Miss Richardson (az egyik tanító nénije). Amikor kijavítjuk, akkor felidegesíti magát, hogy az akkor is Missz Vörcserszon.

“Ma nem ettem az apatero-ból” – Mai ebéd a suli szerint: Vegetable Baby Fusili, Tomato Meat Sauce, Parmesan Cheese, Green Beans and Cauliflower Floret, Italian Bread, Garlic Butter, Fresh Fruit, Milk – ezekből melyik az apatero? :-/

Mai beszélgetésünk:

Márk, mit mondasz akkor, amikor megkéred a tanító nénit, hogy vegye le a nadrágod? (gombos kertész gatya, egyedül nem tudja, vagy nem akarja levenni)

Erre Márk: “Can you please help my SHORT down?”

Nyelvtanilag rendben van minden, kivéve, hogy kb 2 hete nem hordunk rövidnadrágot, de Márk még nem tanulta meg a hosszú nadrág nevét angolul. 😀

 

Itt van az ősz, itt van újra..

Csak egy kicsit írok az időjárásról, aztán lesz még mindenféle más is. Szóval múlt hét keddre egészen fázós reggelek köszöntöttek ránk: tesztelgettem a Magyarországról hozott tavaszi-őszi kabátjaimat, de nem találtam olyat, ami alá ne kellett volna egy vastagabb pulcsi is. És ne korán reggelre gondoljatok, Márkkal általában f9 körül indulunk el az oviba. Péntekre viszont megjött az enyhébb idő, cserébe a társasházban (végre) rendesen elindult a fűtés – ez praktikusan 25 fokos hőmérsékletet csinált a lakásban, amit ezen a páratartalmon kánikulának éreztünk. Én egész nap nyitott ablakoknál – teraszajtónál tudtam csak elviselni a benti levegőt, és még most, szombat este is, ahogy írom ezt, nyitva van az ablak a nappaliban. Úgy tűnik, nehezen szabályozható ez a fűtés, regresszáltam is a jó 15 évvel ezelőtti lakótelepi kis lakásomba, ahol az egyetlen hőmérséklet-szabályozási lehetőség az ablaknyitás volt télen – és gyakran szükség is volt rá, annyira túl vot fűtve a ház.

A fényviszonyok is kezdenek megváltozni: reggel 7kor (állítólag :D) még sötét van, és délután 6-f7 felé már kezdődik az alkonyodás.

Fantasztikus emberekkel ismerkedtünk meg a közelmúltban, róluk mesélek még kicsit. 2 hete Gábor barátunk kisfiának a szülinapján belecsöppentünk egy kis magyar közösségbe, és mivel a gyerekek jól eljátszottak, volt lehetőség egy kicsit ismerkedni, beszélgetni is. Nagyon örültem, hogy az angolul társalgás sem maradt ki, mert egy vegyes házaspárral is találkoztunk, ők 4 éves kislányukkal érkeztek. Az itt megismert csajok most épp egy “girls wanna have some fun” estét tervezgetnek, amit alig várok!! Az eddigi kanadai életemben eddig 1x voltam a lakáson kívül este, amikor a házassági évfordulónkat ünnepeltük meg egy vacsorával 2 héttel ezelőtt. Szóval szomjazom a bulis programokat ;-).

A mostani hétvégén egy játszótéri ismeretséget fűztünk szorosabbra: Timi 7-8 éve él itt a férjével, és 2 kisfiukkal- egyikük Márk korú, a kisebbik 1,5 éves. Ebben a családban csak az anyuka magyar, a gyerekek 3 nyelvűek: magyarul, angolul, és héberül is tanulnak. Áthívtak minket ebédre, és egészen estig ott lógtunk. Náluk találkoztunk egy svéd házaspárral, akik 2 hónapja érkeztek az országba, és szintén hasonló korú fiúgyerekeik vannak. A gyerekek jól eljátszottak a pincében lévő szép és nagy játszószobában. Timiék nagyon jó környéken laknak, egy hatalmas házban. Kicsit elszomorított minket a tudat, hogy Magyarországon mi egy szép kertes házban laktunk és most egy bérházban, de közben hatalmas motivációt érzünk, hogy mi is előre lépjünk lakhatás tekintetében.  Nekünk egy kisebb ház is elég lesz, pl a mozi szobához nem ragaszkodom, és nem kell annyi hálószoba sem :D.

Tegnap estére Timi egy brainstormingra is elhívott, egy jövő nyárra készülő üzleti vállalkozás-ötletét beszéltük át. Nagyon izgalmas terveik vannak, és valami olyasmire készülnek, amiben már szereztem korábban tapasztalatot, kultúrálisan nagyon izgalmas közegben. Na, többet sajnos nem írhatok, majd ha megvalósult!

Ma reggeli Márk zárásként: szólt a Verdák zenéje, konkrétan a Route 66 című szám. Erre ő: “seventy-seven, eighty-eight, ninety-nine”. Az alábbi képet a suliban készítettem egyik délután:

IMG_0340

Mit okozhat egy kis csoki…

Ma délelőtt éppen egy projekt menedzsment folyamat leíráson dolgoztam, amikor JJ munkatársam megkocogtatta a vállam, hogy ismerem-e ezt a csokit.

88

JJ-ről azt kell tudni, hogy horvát származású, Boszniában nőtt fel és a háború elől menekültek a háború dúlta országból Kanadába. Kb egykorúak vagyunk, jól kijövünk egymással és már meg is látogattuk őt és feleségét, pl legutóbb hálaadás alkalmával.

Szóval amikor mutatta a csokit, akkor számított arra, hogy fel fogom ismerni a márkát, de ő is meglepődött a reakciómon. Sőt én is eléggé meglepődtem magamon.

Először is amikor megláttam az Eurocrem feliratot, akkor lefagytam egy pillanatra, utána azonnal könnyes lett a szemem, mert eszembe jutottak a nagyszüleim, akik minden egyes alkalommal, amikor nagypapám szüleit és a rokonokat látogatták meg Újvidéken, akkor egy nagy zacskó kétszinű táblás- és kenhető Eurocrem-et és isteni rizses csokikat hoztak nekünk.

Nagypapám 2005-ben halt meg, nagymamám csak pár éve, de ma reggel megint eszembe jutott, hogy mennyire szerettek minket az öcsémmel és hogy én is mennyire szerettem őket. Eszembe jutottak a hosszú közös nyarak, amikor szüleim az ő felügyeletükre bíztak minket és nekem már az évzáróra sem kellett mennem, mert kicsöngetésből becsöngetésig a Kettős-Körös parján álló nyaralótelep védett közegében töltöttük “az év jobbik részét”.

Emlékszem, hogy nagymamám képes volt öcsémmel hosszú kilométereket gyalogolni az erődben, hogy szarvasbogarakat találjanak, pedig egyáltalán nem szerette a túrázást és az is előttem van, ahogy a terasz szélénél ül egy kis széken és egy szigetelő szalaggal vastagon betekert villával forgatja a zárlatos grillsütőn a nagy szelet húsokat, amikből az első kettő természetesen a mienk volt Ádámmal. Emlékszem, hogy mindig kézzel fogtam meg ezeket a meleg szelet húsokat, és úgy ahogy megkaptam egy helyben állva, evőeszköz, tányér és kenyér nélkül megettem az egészet és a zsíros kezemet a ruhámba töröltem.

Nagypapámmal hetente többször jártuk a vállalati üdülőket, mert az ő nyaralójuk az elsők között épült a telepen és ezért mindenütt ismert valakit. Az ÁÉV-nél billiárdoztunk, egy másik helyen pingpongoztunk (nem jut eszembe, hogy mi volt a vállalat neve) és néha a Rendőrség üdülőjében néztünk hang alámondásos videó filmeket, mert csak ott volt videó. Nagypapám a Tisza mellett nőtt fel, de még úszni sem tudott, sőt a horgászat teljesen hidegen hagyta, de azért elvitt engem az imádott piros Ladájával a békési duzzasztóhoz, ahonnan meglepő módon néhány süllővel tértünk haza.

Szóval ezek az emlékek jutottak ma reggel az eszembe és az, ahogy ez az idilli állapot észrevétlenül elmúlt anélkül, hogy tudtam volna, hogy mennyire jó volt nekünk.

JJ talán látta, hogy zavarban vagyok, talán nem, de szerencsére kisegített és elkezdett mesélni arról, hogy akkor amikor kényszerből Kanadába költöztek, akkor fogalma sem volt arról, hogy ilyen csokit lehet kapni abban a városban, ahol élnek, de később amikor erre rájött, akkor első alkalommal 15 tábla csokit vett magának.

A táblát természetesen megosztotta velem és az első falat után azt is mondta, hogy “Ákos, this stuff is my Kryptonite”. Ezen már én is röhögtem, és mindketten vigyorogva tértünk vissza a munkánkhoz, miközben a kétszinű Eurocrem szeletet majszoltuk.

Családi hálaadás

JJ munkatársam és felesége meghívtak minket a családi hálaadási összejövetelükre.

Pár hete jártunk már náluk megnézni az új házukat, de egy ilyen családi eseményre való meghívás megtiszteltetést jelent és egy kicsit aggódtam is, hogyan fogunk összeilleni JJ és Yelena családjával.

Ők egyébként Kitchenerben laknak, ez nekünk kétszeri 110 km-es utazást jelentett, míg nekik napi 2×1,5-2 óra ingázást Torontóba. Yelena “csak” hetente 2-3x utazik be Torontóba, a többi napon home office-ban van, de JJ minden nap bejár dolgozni, mint én. Fogalmam sincs, hogy bírnak ki ennyi utazást.

Érdekes, hogy JJ horvát származású, Yelena pedig szerb. Mindkettőjük családja a háború közben/után érkezett Kanadába. Odahaza a szerbek és horvátok lőtték egymást, Kanadában pedig összeházasodnak. Mindkettőjük családjának néhány tagja jelen volt a hálaadási ebéden, érdekes volt látni, hogy valami érthetetlen keverék nyelven beszélgetnek egymással, amiben a szerb, a horvát és az angol keveredik.

Persze tudnak rendesen angolul, mert a család jelenleg 30-40 éves tagjai tizenéves korukban érkeztek. .Inkább kanadaiak ők már, mint horvátok vagy szerbek. Miközben beszélgettek nagyon figyeltek, hogy mi mondanak angolul és mit az anyanyelvükön, de  nem találtam rendszert a dologban. :-]

20171008_144138

A hálaadási összejövetel első fele nagyon vicces volt. Timkával közösen kellett hátratett kézzel kellett egy kis tököt felgurigatni a hasunktól egészen az arcunkig. A Yelena által készített videót inkább nem teszem fel. :-] Az első díjat nem mi nyertük, de azt hiszem másodikok lettünk. Az első díj kettővel lejjebb látható egy pulyka asztali dísz formájában.

Második műsorszám a töklámpást faragás volt. Ezt a felnőttek élvezték a legjobban, sajnos Márkot közben megcsípte egy darázs, úgyhogy ő onnantól inkább kivonta magát ebből a szórakozásból. Szegénykém azóta ha rászáll egy légy, teljesen ki van akadva. Remélem hamar elmúlik ez a para a repülő rovaroktól…

IMG_20171008_151139

Ez után következett a szuper ételek elfogyasztása. JJ és Yelena nagyon megadták a módját az ünneplésnek, előző éjszaka 3-ig készültek a fogásokkal. Volt természetesen sült pulyka, barna mártás, 2 féle töltelék a pulykához, amit nem tömtek be a madárba, hanem külön tálaltak, de volt ezen kívül saláta és egy csomó édesség. Én ez utóbbiból nagyon  sokat ettem, főleg a kókusz tekecs jött be, amit Kanadában még nem láttam sehol…

photo0_23

20171008_15560420171008_16493220171008_16530920171008_170055

Később JJ meggyújtotta egy nagy máglyát és lehetett pillecukrot sütni. Ezt a részét az észak-amerikai kultúrának nem értem, mert a pillecukor könnyen megég (mint a mellékelt képen látható) és ha nem ég meg, akkor is megolvad és nyúlik mint a gumi, plusz ragad mindenre. Szerintem undorító, de a legtöbben errefele szeretik. :-]

20171008_175223

IMG_20171008_181505

7 óra fele elindultunk haza, ekkor már erősen sötétedett. Márk út közben rosszul lett, sajnos mostanában rosszul viseli a hátsó ülést. Végül elaludt, úgyhogy a rókát elkerültük, de így fürdés nélkül kellett lefektetnünk. Pedig a tűz miatt olyan füstösek voltunk, mint a szénégetők.

A gyermekvédelmet nem kell  hívni, reggel azonnal pótoltuk a hiányosságot. :-]