Kanadai vallás sorozatunk 2. része: a hátitáska

A belvárosban mindenki hátizsákkal mászkál, mármint szép, elegáns, márkás, funkcionális hátitáskákkal. Az irodában dolgozók fontos kelléke, mert elfér benne a vizespalack (szigorúan csapvízzel vagy szűrt vízzel megtöltve), a laptop, az ebéd, az edzőcipő. És mivel nem kell a kezükben vinni a táskát, de azért kell valami a kezükbe, vesznek egy kávét a Tim Hortonsban, vagy a Starbucksban.

A Bp-i négyeshatos berögződések miatt én először ódzkodtam a hátizsák viselésétől. Aztán rátaláltam egy biztonsági szakértő cikkére a cbc-n, aki hölgyeknek kifejezetten biztonsági célból ajánlotta a hátitáska viselést. Meg is indokolta: ha a kezünk üres, könnyebben el tudunk kerülni egy esetleges támadást, és elfutni is könnyebb kiegyenlített teherrel. Ebből (is) rájöttem, hogy a kizsebelés itt nem divat. Támadás alatt pedig inkább azt értik, ha pl egy férfi zaklatni próbál egy nőt. Mondjuk meg akarja érinteni. Vagy beszélni akar vele, miközben a nő ezt nem szeretné.

Ha már óvatosság, akkor egy infót továbbítanék. Ha esetleg úgy alakul hogy Torontoban jársz, a Dufferin mall környékén, és Etobicoke-ban óvakodj a magyar beszédtől. Ott állítólag mégis vannak zsebesek, méghozzá kis hazánkból érkezettek, és szeretik a honfitársaikat megrövidíteni. Gondolom, könnyebben számítják ki a reakcióinkat.

Mindenhol máshol viszont, vegyél nyugodtan hátitáskát! (A futónadrágodhoz is jobban illik, ez egy másik bejegyzés témája lesz.) Ha még nincs megfelelő darabod, térj be egy Winners-be, máris lesz. Akár több is ;-).

Egy kiegészítő infó, amit Ákostól hallottam a múlt héten. Ő ugyanis hónapokig metrózott a belvárosi munkahelyére, ezért elkapta a hátizsákos gépszíj is. Azt tapasztalta, hogy nyáron kellemetlen viselet, mert melegíti a hátad, aláizzadsz. A 6 téli hónapban (:D), novembertől áprilisig viszont nagyon kellemes ugyanez a melengető érzés.

Így hátizsákoznak a torontoiak:

Advertisements

A rugalmasságról

Márk: Anya, beszélgessünk.

Timka: Jó kicsim, miről szeretnél beszélgetni?

M: Nem tudom, kezdd te.

T: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi család. Az apuka elkezdett egy másik városban dolgozni, ezért sokszor korán kelt, és későn ért haza. Ilyenkor hiányzott neki a családja, és a család is hiányolta őt.

M: Anya, tudom ám, hogy ez rólunk szól.

T: Hogy találtad ki?

M (vállrándítás)

T (ez még korai, nem?): Igen, rólunk. Szóval apával elhatároztuk, hogy elköltözünk abba a városba, ahol apa dolgozik.

M: És anya, az melyik országban van?

T (jesszus, traumatizáljuk a gyereket): Hát persze hogy Kanadában, tudod, itt élünk Kanadában!

M: Kanadában? Ja, azt hittem Kubában. Mert az nagyon szép!

T (megkönnyebbült sóhajtás): Igen, Kuba nagyon szép. Oda majd nyaralni megyünk. Szóval az a lényeg, hogy ha elköltözünk, akkor lesz egy kis kertünk is. És egy másik iskolába fogsz járni, ami biztosan ugyanolyan jó lesz, mint ez az iskola. És új osztálytársaid lesznek, biztosan ugyanolyan kedvesek, mint a mostaniak.

M: Igen, és apával fogunk reggelizni?

T: Igen kicsim.

M: Akkor jó.

T: 😀

img_1321.jpg

Garden Fete és Fun Fair

Magyarországon ebben az időszakban tartják a gyereknapi eseményeket, és itt is zajlik valami hasonló: az iskolák éves adománygyűjtő rendezvénye. A mi iskolánkban “Garden Fete”-nek hívják, és az idei évben rendezték meg 101. alkalommal. Ez május utolsó szombatján volt, tehát közel a magyar gyereknaphoz. Az utána következő hétvégén pedig kedves barátaink jóvoltából egy másik suli hasonló programját is kipróbáltuk. Mindkettőt nagyon élvezték a gyerekek, kicsit más léptékű volt a buli, erről írok most kicsit bővebben.

Ezzel a bejegyzéssel egyben egy új sorozatot kezdünk: összegyűjtöttük a kanadai “vallásokat”. Olyan szokásokra gondolunk, amelyeket kultúrálisan különbözőnek találtunk saját, korábbi szokásainktól.

Az első, amiről ma írok, az adományozás és az önkénteskedés. Mindkettő nagyon elterjedt itt, és nem lehet kimaradni belőle. Az iskolák itt is állami, vagyis igaziból tartományi támogatásból élnek, kívülről nézve alapvetően rendes körülményeket tudnak teremteni ebből. A tantermek itt jól felszereltek, minden eszköz rendelkezésre áll, amire a tanításhoz és a gyerekek ellátásához szükség van. Nem kell bevinni semmit, van a mosdókban wc-papír, Márk iskolatáskájában az uzsonnáján és a vizes palackján kívül nincs semmi különös. Nem kell vinni papírt, ceruzát, van bent. Sokszor kézműveskednek, ehhez a suli szerzi be az alapanyagokat. Ha valamit kérnek a tanító nénik, az különleges projekthez kell, pl az egyik kiránduláson agyagoztak, és kértek hozzá előre cipősdobozt, hogy biztonságosan lehessen hazaszállítani a műveket. Egyszer, a téli taknyos időszakban papírzsepit is kértek, mert szerintem kevés volt a sok kis náthás orrhoz (bár a gyerekek itt inkább a pulcsijuk ujjába törlik, brrrr).

Van viszont sok kezdeményezés az iskolában, amivel még jobbá tehetik, és teszik is a tantermek felszereltségét. A JK-SK (Junior & Senior Kindergarten) csoportokban például nagyon fontosnak tartják, hogy megismertessék, és megszerettessék a gyerekekkel az olvasást. Biztos a nagyobbaknál is így van, erről még nincs személyes tapasztalatom. Ezért nem csak a heti 1 könyvtár látogatásnál találkoznak könyvekkel, hanem van a teremben egy saját kis olvasósarok, tele kezdő olvasóknak szóló történetekkel. Ide le tudnak ülni nézegetni a könyveket, a nagyobbak már próbálják összerakni a szavakat. Komolyabb mesék is vannak kéznél – az egyik tanítónéni minden reggel mesével kezdi a napot, és erről aztán beszélgetnek, eljátsszák, lerajzolják, stb. Gondolom, ezek a mesék sem ismétlődhetnek túl gyakran. De honnan a saját könyvtár? Szuper megoldás van erre. Minden hónapban küldenek haza  a suliból egy kis katalógust, amiből szezonális, új könyveket, sorozatokat, foglalkoztatókat választhatunk és rendelhetünk a gyerkőcünknek itthonra. A rendelési lapon, vagy most újítottak, a rendelési online felületen megadjuk, hogy melyik suli melyik osztályába jár a fiúnk. És a rendelések után az iskola jutalékot kap, nem pénzt, hanem könyveket az osztályterembe. Szerintem sok szülő még be is viszi a kinőtt könyveket, vagy eleve nem viszi haza, amit rendelt. Így is gyarapszik a könyvtár. Szerintem zseniális megoldás. Úgyis vennél a gyerekednek könyvet, hát nem szuper, hogy közben az osztályterem könyvállománya is gyarapszik?

Aztán az önkénteskedés: ez sem új nekem, Mo-i volt már a bölcsiben is szmk-s anyuka, aki intézte, amit a nevelőknek nem lehetett (pl: pénzkezelés). Itt viszont ezt sokkal magasabb szinten űzik, és konkrétan profitot termelnek vele a sulinak. Ilyen pl a pizza lunch. A mi iskolánkban minden pénteken van, ilyenkor az erre befizető gyerekek 1-2-3 szelet pizzát kapnak ebédre. Ha jól emlékszem, 2 szelet pizza ára 6 dollár, a pizzát helyi pizzériából rendelik, és önkéntes szülők osztják ki a gyerekeknek. Csak egy egyszerű kalkuláció: egy 12 szeletes pizza mondjuk kb 25 dollár, eladják 36-ért, 11 dolcsi van minden dobozon. Kapnak hozzá a gyerekek még egy kis zöldséget-gyümölcsöt is, pl 2-3 szem epret, bébirépát, brokkolit. Ezek nem olyan drága dolgok, még ha előkészítetten szerzik is be. Amikor önkénteskedtem pizza lunchon, 5 állomáson osztogattuk a gyerekeknek az ebédet, állomásonként kb 30-40 doboznyi pizzát osztottunk szét (kb 15 perc alatt :D). Nem tudok pontos számokat, de szerintem kb 1.000-1.500 cad-ot keres a suli ezzel hetente. És tudod, miért működhet ez? Mindenki szívesen önkénteskedik, mert a suli nem teszi zsebre ezt a pénzt. Vásásolnak belőle még1 ipadet az osztályterembe, fejlesztik a tornatermet, a mi iskolánk idén nyáron felújítja a sportpályákat. A bevételek és kiadások nyíltan elérhetők az iskolában, bárki megnézheti, mivel mennyi pénzt kerestek, és mire költötték.

Az önkéntesség mint kultúra a karrierben is segítségedre lehet: szeretik látni az önéletrajzban, és ha pl egy új szakmában szeretnél elindulni, nem is nagyon van más út, mint önkéntesen dolgozni néhány hónapot, és kitanulni a szakmát.

Ez jó hosszúra sikerült poszt, kitartás, most jön a lényeg.

Szóval az éves adománygyűjtő bulinak 2 célja van: a gyerekek szórakoztatása, és közben minél több adomány begyűjtése – fejlesztési célokra.

Márk egy nagynak számító iskolába jár, az ő korosztályában 4 csoportnyi (~120) gyerek van, plusz az 1.-6. osztályosok. A résztvevők száma, és ennek megfelelően a buli is óriási volt. Az attrakciók: 4 különböző ugrálóvár (akadálypálya, csak ugráló, sötét táncolós, óriáscsúszda), kisvonat, pontgyűjtő játékok, nyereményjáték az összegyűjtött pontokhoz, zsákbamacska, könyvvásár, sütivásár, salátabár, popcorn-állomás, hot-dog és fagyis autó, arcfestés és tetoválás, karaoke színpad, ja, és felvonult egy tűzoltóautó is. Az egészet önkéntesek szervezték, és valósították meg, összesen 180 ökéntes szülő dolgozott az esemény előtt, és az eseményen. Az állomásokon belépőjeggyel vehettek részt a gyerekek, mi Márknak napijegyet vettünk, ez korlátlan belépést biztosított az ugrálóvárakra pl, de a fagyihoz még vennünk kellett jegyet. A sütit, salátákat a szülők készítették és hozták be aznap reggel, a könyvekről, játékokról a gyerekek mondtak le és hozták be az előző héten. A legviccesebb az a hírlevél volt, amiben sütikészítésre biztatták a szülőket, majd ugyanabban az e-mailben ajánlották a helyszínen megvásárolható sütiket :D. Sok élménnyel, és a zsákbamacskáról néhány játékkal távoztunk, többek között egy kb 20 cm-es pókemberrel, aki azóta is minden este megfürdik Márkkal együtt.

IMG_1490IMG_1487IMG_1483IMG_1478

20180526_11134020180526_11164820180526_122300

A következő héten Nóráék hívtak át a saját sulijuk hasonló rendezvényére. Ez egy kisebb iskola, összesen 8 osztállyal, ezért mindenki ismer mindenkit. De nem lógtunk ki a sorból, mert reklámozták az eseményt, és bárkit szívesen és szeretettel láttak a bulin. Kicsit kisebb, barátságosabb buli volt, kevésbé nagyszabású, de nagyon érdekes állomásokkal. Pl ide mentőautók is kivonultak, Márk meg is nézte a gyerekmentőt belülről, a tűzoltóautóban meg már nem volt semmi kérdése, az előző héten megkérdezett mindent ;-). Nagyon tetszett neki az a kidobó állomás, ahol ha eltaláltad a célpontot, az önkéntes “áldozat” beesett egy kis medencébe. És mindenáron ki akarta próbálni a falmászást, de még nem volt hozzá elég magas. Kedves eseménnyel kötötték össze a partyt: egy bácsiról, aki 50 éve önkénteskedik az iskolában, elnevezték a kis játszóterüket. A pontgyűjtő játékoknak és a megvásárolható szolgáltatásoknak köszönhetően innen is ajándékokkal jöttünk el: pókemberes arcfestéssel, tetkóval. Volt még csendes aukció, könyvvásár, műsorok pl bohóc, és az elmaradhatatlan hotdogos és fagyis autó. Néhány kép erről is alább:

IMG_1529IMG_1513IMG_1532IMG_1525IMG_1516IMG_1535

1 évesek lettünk

Igen, 2017-ben pont ezen a napon érkeztünk Torontoba. Ez alkalmat ad az ünneplésre, hiszen új otthonra, új barátokra találtunk. Arra is jó, hogy megálljunk egy kicsit értékelni az eddigieket, és tanuljunk a hibákból. De most nem szeretnélek ezzel fárasztani Benneteket, viszont kedvet kaptam, hogy én is keressek 10 dolgot, amit Torontoban szeretek.

1. Új barátságok

Ez talán nem városhoz kötött, nekünk mégis, mi itt találtunk új barátokat. Aki elhagyja a hazáját, ahol a gyermekéveit töltötte és kijárta az iskolákat, sokszor évtizedes barátságokat gyengít meg. Hiszen a kapcsolattartás sokkal nehezebb, már csak az időeltolódás miatt is. Ebben az új hazában könnyen találtunk új kapcsolatokat: a magyar közösségben, és itteni kollégák, csoporttársak között is. Ezért a hétvégéink általában zsúfoltak programokkal, Márk ilyankor is sokat tud gyerekekekkel lenni, magyarul vagy angolul kommunikálva, és nekünk is van lehetőségünk beszélgetni, megosztani az érzéseinket, vagy éppen problémáinkat. Hálás vagyok a nyitottságért, amivel új ismerőseink fogadtak, és hogy elfogadnak minket. A csajoknak a közös jógázást, sörözést, röhögést. A sok segítséget. A mélyebb beszélgetéseket.

2. Beillesztő program

Nekem nagyon sokat segített a beillesztő program, amit a tartomány finanszírozott, és kifejezetten külföldi tapasztalattal rendelkező szakembereknek alakították ki. Fogalmam sincs, eélkül hogyan rágtam volna át magam a munkajogon, és sokat adott a kultúrsokk feldolgozásában is. Értelmes volt a program, kedvesek, és okosak a csoporttársak. Közelebb érzem magam általuk Indiához, Kínához, Nigériához, Szíriához, Afganisztánhoz. Ha szakmai programra készülök, mindig találok hozzá partnert. Ha elkeseredik valaki a munkakeresés vagy munkahelyi nehézségek miatt, a többiek felvidítják, támogatják. És azt gondolom, Ontario sem jár rosszul ezekkel a programokkal: a bevándorlókat támogatni a munkakeresésben azt jelenti, hogy hamarabb állnak munkába, és kezdik az adófizetést. Nem számoltam ROI-t, de szerintem elég gyors lehet a megtérülés.

3. Márk angoltanulása, és az iskola

Nagyon szerettük volna, hogy Márk könnyebben tanulja meg az angol nyelvet, mint mi. Az első év után ez úgy tűnik, megvalósult. Szókincsben még persze sokat kell fejlődnie, de fantasztikus, ahogy akcentus nélkül, könnyedén kommunikál egy idegen nyelven, 4,5 évesen. És közben nagyon vigyázunk, hogy a magyart se felejtse el.

És a suli: fantasztikus tanárok és nevelők, mindenki imádja a gyereket, semmi kényszer, inkább játék.

4. Fogorvosok

Mostanában már Magyarországon sem kell sokat szenvedni, ha fogorvoshoz mész, de én azért még mindig rettegtem. És itt: még az érzéstelenítő injekció előtt is érzéstelenítenek, tényleg nem érezni semmit. Félpercenként kérdezik meg fúrás közben, hogy rendben vagy-e. Semmi sürgetés, rohanás. Jó, cserébe mindig kel egy kicsit várni, de 20 p-nél több még nem volt az sem. A kezedben távirányító a fejed fölötti tévéhez – még sosem váltottam, de jó tudni, hogy van. Maximális kiszolgálás. Egyébként a többi orvosnál, gyógyszertárban is.

5. Változatos konyha

Toronto igazi multikulti város, és ehhez illeszkedve a világ minden szegletéből találsz itt éttermet. Ma éppen a kínai negyedben sétáltam, és ki is néztem pár autentikus helyet. Ettem már koreait, igazi japán szusit, olaszt, csodás franciát, lengyelt, indiait, portugált, menonitát. Meg persze igazi amerikai hamburgert. Ja, ezek néhány utcányira vannak egymástól, úgyhogy akár egy nap alatt végigehetsz mindent – ha bírod ;-).

Sok tradicionális kanadait még nem ettem, a poutine még előttem van. Ami késik..

6. Szorongásmentes ügyintézés

Elég, ha csak ennyit írok: még soha nem fordult elő, hogy ne tudtam volna valamit elsőre elintézni a hivatalban, bankban, postán. Megoldják.

7. Maga a város

Lassan búcsúzunk tőle, ezért is fontos nekem, hogy leírjam, szeretek itt élni. Ha nyüzsgésre vágyom, a belváros felé indulok. Elég sétálni egy kicsit a belvárosban ebédidőben, ha még szépen fel is öltözöl hozzá, szinte érzed a GDP áramlását ;-). Ha nyugit szeretnék, lesétálok a ház mögötti szakadékba a fák közé. Itt csak néhány mosolygó kutyással és sportemberrel hoz össze a sors. Ha Balaton-feeling hiányzik, elautózom az Ontario-tó partjára. Nekem, nekünk a Budapest Park a kedvenc helyünk erre, ide köt sok szép emlék. Rengeteg vásárlási, kultúrális, szórakozási lehetőség közül válogathatunk. Ha találunk hozzá bébiszittert. És jókat lehet enni, vagy ezt már mondtam? 😀

8. Itt tényleg vannak jogaink

Meg kötelezettségeink is, de maradjunk a témánál. Alapvetően nem tartom jónak, hogy átszivárgott az USA-ból a bárki beperelhet bárkit elve. Azt viszont el kell ismerni, hogy ez sokszor segít, ha elakadok egy ügyintézési folyamatban egy privát szolgáltatóval – vitatkoztam pl hogy írják bele a hitelesített diplomámba a szakirányt, és csak az használt, amiokor bírósággal fenyegetőztem. És tetszik az is, hogy leszállítják a zaklatót a villamosról. És hogy tényleg nem lehet diszkrimináló kérdést feltenni az állásinterjúkon. És nem lehet embereket csakúgy kirúgni, leépíteni, csak ha szépen kifizeti a munkáltató a több havi lelépési pénzt. Kisebb eséllyel használnak ki a munkahelyeken. Az iskolában közdenek a bullying ellen. Kicsi kortól érzékenyítik a gyerekeket a másság elfogadására. És így tovább.

9. Mosoly-ország

Konkrétan. Állandóan. Rád. Mosolyognak. Az. Utcán.

Kicsit néha hiányoznak az elnyűtt fejek, a panaszkodás, elég belenézni a tükörbe, haha.

Nem lehetsz pénztáros, felszolgáló, bolti eladó, barista, semmilyen kiszolgáló, ha nem tudsz mosolyogni, és kedvesen bánni a vevőkkel. Én vagyok fura, ha nincs kedvem velük beszélgeni. De még ezt is csak nyugtázzák, és mosolyognak rajta ;-).

10. A “megcsináltuk” öröme

“If I can make it here, I’ll make it anywhere” – ez New Yorkról szól, de nekem ez az érzésem Torontoról is. Sokat küzdöttünk érte / vele, és sokkal előrébb vagyunk. Még nem tökéletes, de már látom az alagút végét.

+1. Én nem tudom honnan, hogyan, de egész évben van eper a boltban. És nem félnek használni:

 

 

Márk, és az írás

Ezt a bejegyzést egy komoly változás ihlette: Márk elkezdett nagy mennyiségben betűket másoni, írni, betűket felolvasni kb 2 héttel ezelőtt. A saját nevét már régóta le tudja írni, és azt is megfigyeltük, hogy az iskolából kapott havi programról le tudja olvasni a kis társai nevét. Az viszont meglepő volt, amikor autóztunk a cipőboltba tavaszi dorkóért, és egy kirakatra nézve elkezdte betűzni: “ESZ, ÉDZS, O, PÍ. =STOP”. Majd kiestem az ülésből. Aztán megbeszéltük, hogy ez nem stop, hanem shop, de ez egyszerűen fantasztikus. És egy ideje már készítenek az iskolából kis könyveket – kb A3 méretű lap félbehajtva (fél centivel nagyobb itt valamelyik oldalon, de nem ez a lényeg), amire tudnak történeteket rajzolni, és szövegnek is van hely. Korábban rajzolt nagyon egyedi pálcikaembereket, és mindig ráírta a nevét is. Újabban viszont először random betűsorozatot is írt rá, és egy legújabbon értelmes szavakat is találtam.

Egyik reggel kicsit később értünk be az oviba, Márk éppen váltócipőt húzott, és a tanárnéni lecsüccsent mellém a padra. Ilyen kis saját készítésű könyveket hozott megmutatni. És meséli, hogy a gyermekünk leül az oviban egy könyvvel, és másolja ki belőle a betűket. Ráadásul élvezettel, játékból. Gyakran kér segítséget az egy évvel idősebbektől, akik leírnak neki valamit, ő meg lemásolja. Nagyon megdicsérgette Márkot, a füle hallatára. Én meg őt, mármint a tanár nénit. Mert ez egészen elképesztő. Augusztusban kezdett a gyermek angol beszédet hallani egész nap, szeptemberben kezdte az iskolát, és nemcsak megért mindent, és megérteti magát, de ismeri a betűket, számokat, elkezdett örömmel rajzolni, és most már írni is. A mi dolgunk most az, hogy folyamatos impulzusokkal segítsük, pl. hetente új könyveket hozunk a könyvtárból, Ákossal szoktak együtt másolni, velem inkább szinezni szeret, és akkor is kérdezget – ezt hogy kell írni?

Vekerdy persze ott dübörög az agyamban, és sokáig dilemmát okozott nekem, miért tanítják itt a 4 éveseket betűzni. Csakhogy azt látom, hogy nincs ebben semmi kényszer. Nagyon játékosan csinálják, megtartva a gyerekek kíváncsiságát. Sokkal gyerekbarátabb ez a módszer, amivel játékkal tanítják őket épp annyira, amennyi érdekli őket, mint amire én emlékszem 1. osztályból – vonalas füzetbe százszor leírni a betűket, szépen kanyarintani, pirospont, később osztályozás, kötelező olvasmány már elsőben. Az angol nyelv sajátossága, hogy nem elég összeolvasni a betűket az olvasáshoz, tehát szóképeket tanulnak, amihez több idő kell. És persze tele van a könyvtár könnyített, nagybetűs, egyszerűbb szókincsű könyvekkel, szintekre felosztva – óvodás kortól 3.-4. osztályig.

Végezetül egy kis demonstráció:

Rosszalkodás?

Minden gyermekkel előfordul, hogy nem úgy, vagy nem azt csinálja, amit a szülők és nevelői elvárnak tőle. És ismerjük a mondást, a fiúgyermek akkor jó, ha eleven. Nincs is ezzel baj. Csakhogy a héten történt egy-két tényleg ijesztő dolog. Nézzük sorban.

Kedden gyönyörű idő volt végre, megérdemeljük a hosszú tél után. Kb 20 fokos derűs, napsütéses délutánon menten Márkért az oviba. Ahogy erre számítottam, kint játszottak az udvaron, a táskák és kabátok szokás szerint ledobálva a fa alá. Köszönök a délutános tanárnéninek, keresem Márkot. A csúszda mögött a domboldalban találtam rá, a tanárok szeme elől elbújva, a Mayar nevű kis barátnőjével játszik útépítőset. No de hogyan? Kezében a játék markoló, és bontják ki a domb oldalát, ahol a feltöredezett aszfaltot apró aszfalt-kövekkel javították ki, és ez a katyvasz a nagy napsütésben kicsit megolvadt. Márk még hagyján, mert ő a markolóval állt neki, de Mayar kézzel, csillog a fekete bevonat mindkét kezén csuklóig, és persze közben néhányszor a ruhájába törölte, meg egyébként is benne ült az egész közepében. Pont velem egyidőben érkezett Ariel (ők hárman általában valami rosszaságon törik a fejüket együtt), és ő is nekiesett, kézzel. Szólok hogy hagyják abba, semmi. Elrángatom Márkot és szólok Theresának, a tanárnőnek, mi folyik. A következő percben rájövök, rám miért nem reagáltak a lányok: Theresa kiengedte a hangját, én ehhez képest nagyon is csendesen próbáltam rávenni őket, mossanak kezet. Theresa felpaprikázta magát, mondja, nem először fordul ez elő, beküldi őket kezet mosni, közben a többi tanár is jön megnézni, mi a fennforgás? Hűledeznek, a lányok sorban állnak az ajtó előtt kézmosásra. És ebben a történelmi pillanatban befutnak az anyukák. Mayar Közel-Keleti származású, anyukája arabul kiabál vele (ez nagyon furán hangzik); Ariel anyukája kicsit visszafogottabb, elkezdi mondani nekem, nem is érti, hogy lehet egy játszótéren ilyen munkát végezni, hát ez az anyag mérgező. Neki eszébe sem jut, esetleg az ő gyermeke csinált valamit rosszul.

Kicsit később hazafelé ballagunk, és arról beszélgetünk Márkkal, mit szabad az iskolaudvaron csinálni, és mit nem.

No de ami szerda reggel jött, arra nem tudtam felkészülni/felkészíteni Márkot előző este. Délelőtt 10 óra körül jön az e-mail Ms. Kamtől, a tanárnénitől, hogy Márknak nagyon fájt az orra ma délelőtt, segíteni akart neki, és megkérte, hogy fújja meg. Hát kiesett belőle valami, egy kis vérrel együtt. Ms. Kam szerint egész éjjel az orrában lehetett, mert felkarcolta a nózit belülről rendesen. Le is fotózta és csatolta a levélhez, banyek, ez nagynak néz ki ebben a zsepiben, és szerintem a tegnapi ásásból származik. Így néz ki:

IMG_0852

A tanárnéni elbeszélgetett Márkkal arról, hogy semmit sem dugunk az orrunkba. Írok neki, kizártnak tartom hogy egy ekkora izét egész éjjel ott tartogatott, és itthon még nem fájltalta az orrát. Megköszönöm a segítségét, ezzel könnyen az ER-on kötöttünk volna ki, ha bent marad.

Ballagunk hazafelé, hármasban most éppen, Ákos home officeban volt aznap. Próbáljuk óvatosan, befolyásolás nélkül faggatni, mi történt? Honnan származott ez a valami? Neki támadt egyedül ez az ötlete, hogy bedugja az orrába? Előfordult már, valaki (khmmm egy bizonyos kislány) mondott neki valami okosságot, ő meg persze megcsinálta. Csak annyi derül ki, az oviban találta a földön, épp a szőnyegen ültek és meseolvasást hallgattak csendesen, és ő ezzel foglalta el magát közben. Beszélgetünk arról, vannak az emberi testen egyirányú nyílások ;-).

Otthon vesszük észre, hogy ugyanezen a napon kaptunk haza egy bezacskózott alsónacit is, kérdezzük, mi történt? Hát kakálás közben hallotta, hogy kezdődik egy érdekes program a teremben (a kis mosdójuk a termen belül van), rohant ki, le ne késsen, és “elfelejtette” megtörölni a popsiját. Jajjjxxxx. Kicsit később persze nagyon elkezdett fájni meg viszketni, szegény tanárnéniket nem irigylem, megvizsgálták, és rájöttek, hogy egy alapos tisztítással és alsónacicserével megoldható a dolog.

A következő nap is volt egy kis fennforgás, ezt a sztorit korábbról kezdem. Új szokás az iskolánkban, hogy a végzősők – akik most fejezik be a 6. osztályt – vásárt rendeznek, így gyűjtenek az évzáró bulijukra. Kb 2 hete volt már egy ilyen alkalom, amikor a régi, már használton kívüli könyveiket árulták az iskola ki polgárainak 1-2 dollárért. Akkor én hibáztam, vagyis nem figyeltem a dátumra. Márk ugyanis betegen itthon volt 3 napot, és utóbb kiderült, a vásár ekkor volt. Mi a betegség miatt csak a következő héten kaptuk meg a tájékoztatót, és csütörtökre adtam Márknak két Looniet (1 dollárost), amit nem tudott felhasználni. Rosszul is esett neki, ezért a hétvégén a névnapi ajándéka mellé kapott egy könyvet is.

Úgy tűnik, nem gyűlt össze elég pénz, mert ezen a héten újra vásárt rendeztek a nagyok, most kézzel készített sütit, szappant és fürdőbombát ajánlottak, megint 1-2 dollárért. Csütörtökön a reggelinél mondam is Márknak, ma vigye be a pénztárcáját a múltkorról maradt 2 dollárral, mert újra vásár lesz. Volt nagy öröm. Addig a pontig, amíg az iskolaudvaron rájött, otthon hagyta a pénzét. Bementünk a terembe, persze minden gyerkőc a pénzét számolgatta. Márk meg üvöltve sírt, már a folyosón is, a daycare ügyintéző ki is jött az irodájából megnézni, mi történt. Az osztályteremben Márk köré gyűltek a gyerekek, cukik voltak, próbálták megvígasztalni, az egyik kislány adott is neki 2 db 10 centest, mondván, neki úgyis sok van ;-). Mikor kicsit megnyugodott, megígértem Márknak, eljuttatom hozzá a pénzét. Rohanok haza, fel a lakásba, magamhoz veszem a pénztárcát, rohanok le Mariahoz, akiről tudom, ez idő tájt indul a suliba Henrique kisfiával, és egy osztályba járnak. Megkérem, szívesen elviszi a vagyont Márknak.

Ma péntek van, és mivel csütörtök volt az utolsó napja a heti rosszalkodásnak, nyugodt vagyok :D.

Hr tanácsadóként Kanadában

Eltelt az első hónapom a munkahelyen, és úgy szaladt el ez a 4 hét, észre sem vettem. A bridging program egy coach segítségével támogatja a munkahelyi beilleszkedésünket, az ő e-mailje döbbentett rá, itt az ideje a második, 30 ledolgozott nap utáni konzultációnak. A kanadai módival szemben ez a csajszi eléggé egyenesen a szemembe vágja a problémákat, kaptam tőle most is, de előbb a munkahelyi tapasztalataimról írok.

Az első feladataim változatosak voltak, talán próbálgatta a főnököm, hogy miben tud azonnal bevetni. Mert a betanítás itt nem divat: az orientációm kerek 4 óráig tartott, és ezalatt kaptam meg a laptopomat, mutatta meg az informatikával foglalkozó kollégám a vpn (laptopos távoli elérés), telefonközpont és a timesheet szoftver használatát. A főnököm megmutatott egy “éles” telefonhívást ügyféllel, és meg is bízott, fogalmazzak egy emailt a hölgynek a kérdéseinkkel, az ajánlatadáshoz. Nem tudom érzékelhető-e ebből, nem sokat mesélt arról, hogyan mennek itt a cégnél a dolgok, vagy milyen feladataim lesznek. Erről így kb semmi. Benne volt az állásleírásban, amit az interjú előtt kaptam. Még ha 10e km távolságról utaztam is, nincs bébiszitting, majd megtanulom menet közben.

Az első 2 napomon HR dolgozatokat értékeltem – a főnököm tanít az egyik helyi egyetemen – a második nap végére röhögött is, jó kis tanársegédet csinált belőlem. A 2. nap közepén már könyörögtem valami más feladatért is, az egész napos olvasástól zsongott a fejem, a szemem meg olyan piros volt a sok monitorbámulástól, mint egy albínó nyuszinak. Itt nincs 10 perc szünet minden monitor előtt töltött óra után.

Szóval a második nap délutánján kaptam egy nagy megbízást: egy meglévő ügyfélnél megújítjuk a HR stratégiát, és segítjük őket egy tulajdonosok közötti megállapodás kialakításában, minden lehetséges esetre felkészülve. Először a megállapodást kezdtem el kutatni, tanársegédből jogi asszisztens lettem. Gyorsan változik a munkaköröm ;-). Közben befutott még néhány dolgozat is értékelésre. Azóta a stratégián is elkezdtem dolgozni, mert a főnököm 21-én szerdán prezentálta a cégnek az új irányt. Én is utaztam vele a 2,5 órányira lévő kisvárosba, és jövő szerdán újra megyünk, mert átalakítjuk a teljesítményértékelést is – van rá 2 hetünk.

Más, kisebb feladataim is voltak: próbálkoztam ajánlatírással, na arra pl nem vagyok büszke. Nagyon sokáig tartott, és amikor késznek éreztem, teljesen átírták. A koncepció egy kis darabját megtartották, csak a nyelvezet változott, sokkal bővebb lett, szép, cselekvő, sales-es nyelvezetre fogalmazták át. Remélem egyszer belejövök ebbe is.

A főnököm egyébként elkezdte átfogalmazni az e-mailjeimet is, hasonló okból, mint az ajánlatot. A kanadai szokások nem egyeznek meg az európai mail írási szokásokkal, és a nyelvezet is teljesen más, mint amit a business english órákon tanultam.

A főnököm tehát támogatóan viselkedik, segít, próbál fejleszteni. A gond csak az, hogy van most egy külföldi megbízásunk, és havonta 2 hetet a tengerentúlon tölt. Ha nincs ott, akkor a közvetlen kollégámtól tudok segítséget kérni. Ő is rendesnek tűnik, de közben egy kicsit fura is. Hogyan? Nos: az első héten nagyon sokat kezdett mesélni a magánéletéről, a problémáiról, a rossz tapasztalatairól a főnökünkkel és a céggel. Kedvesen próbáltam limitálni a beszélgetést, mert bár a munkatársi kapcsolatokat fontosnak tartom, a munkámat is szerettem volna elvégezni. És tényleg, órákig tudja mondani. Zavart az is, hogy nem értettem a célját ennek a nagy bizalomnak, és főleg nem akartam viszonozni a nagy információ-tömeget. Még ma sem értem pontosan, milyen szándékai vannak, de inkább óvatosan viselkedem vele: többször tanuja voltam már, hogyan próbálja manipulálni az embereket – ügyfeleket, kollégákat -, és valószínűleg engem sem hagy ki ebből a körből.

A munkám mostanában egyre stresszesebb: sok a feladat, közben sokszor nem is tudom, mit kellene csinálnom, hogy előrébb mozdítsam az ügyeket. Vagy kiderül, nem jól gondolom. Pl én e-mailt írnék hogy több információt kérjek, a kollégám telefonbeszélgetést javasol, ami nem lehet hosszabb, mint 12 perc. “Don’t waste my time” mondja el az átlagos kanadai dolgozó naponta többször. Sok hasonló történik, és ez frusztrálttá tesz. Ilyenkor arra koncentrálok, mit tudok megtanulni a helyzetből. És emlékeztetem magam, kihívásokért is jöttem ebbe az országba – nem panaszkodom, van belőle bőven :-).

Írok még arról, milyen tanácsokat kaptam a coachomtól. Az első “feladatom”, amit javasolt, a megfigyelés és “low profile” volt – az első hónapra. Ez elég jól ment :D. Most már elindulhatok a tisztázó kérdések irányába, és lehetek aktívabb a kezdeményezésekkel. Kerüljem a pletykát, de hallgassam meg a vállalati politikára vonatkozó javaslatokat, mert ezek segítik a túlélést. Ez a cég 4 fős, vagyis hétfőn kezd egy új kolléga, aki csoporttársam volt a bridging programban. Szóval annyira sok politika nincs. Pletyka annál több.

Amit szerinte már elrontottam: elmondtam a főnökömnek, hogy a férjuram Waterlooban dolgozik, és hogy nyáron közelebb szeretnénk költözni a munkahelyéhez. Cheryl szerint ez azért gond, mert a munkáltató azt feltételezi, fel fogok mondani és az új városban keresek majd állást, emiatt nem tesz majd a betanításomra jelentős erőfeszítést.

Mondtam neki, kénytelen voltam elmondani, mert a gyereket én teszem ki reggel az oviban a fél 8-as nyitáskor (ekkor Ákos már Waterlooban kanyarodik le az autópályáról) és délután is én megyek Márkért f6-h6 körül, amihez el kell indulnom időben. Ez praktikusan annyit jelent, hogy az egy irányban 45-50 perces ingázásom miatt pont 8 órát tudok bent tölteni. Az itteni jogszabály szerint a munkahét 37,5 óra, de a főnököm 40+ órát vár el. Ezért ebéd közben is dolgozom, hogy el tudjak jönni időben. Úgy állapodtam meg Alex-szel, ha muszáj, este még tudok kicsit dolgozni, de eddig még nem volt erre szükség. Szerencsére. Mert estére hulla vagyok.

Egyébként igaz, valóban szeretnék a költözés után változtatni. Az én igényem a munka-magánélet egyensúlyra több, mint amit ez a munkahely biztosítani tud, és szeretnék helyben-időben is közelebb lenni Márkhoz. Nem csak a komfortzónám, hanem pl biztonsági szempontok miatt sem örülök, hogy az egyik ügyfelem a Huron-tó partján, 2,5 órányira van (egy irányban).

Még nem döntöttük el, melyik városban keresünk majd lakást, szóval bármi lehet, de az már kiderült ennyi idő alatt, ez nem az álom-munkahelyem, ami miatt érdemes lenne Mississaugaban letelepedni. Addig még sokminden változhat, és most motivált vagyok, elsősorban azért, hogy tanuljak.

Zárásnak teszek ide néhány képet a munkahelyemről. Az elsőn az íróasztalom látszik, a második a “könyvtár”, a harmadik a tárgyalónk. Természetes fény kevés van, egy “basement” irodában vagyunk. A könyvtár viszont klassz!

Apaanya, mikor megyünk vissza Kubába?

Nos, igen, kb naponta megkapjuk ezt a kérdést Márktól. Örülünk neki, mert a korábbi utazásainkat nem emlegette utólag, valószínűleg mert ezek a típusú emlékek még nem tárolódtak a hosszú távú emlékezetében. Erre jók a fotók, fotókönyvek és videók, ha nem is emlékszik, de meg tudjuk mutatni, hogy pl járt Tenerifén, vagy Horvátországban.

Másik oldalról viszont nem örülünk a kérdésnek, mert nehéz rá válaszolni, és a “nem tudom” vagy “majd visszamegyünk” nem elfogadható válaszok számára. Meg persze mi is azonnal indulnánk vissza szívünk szerint. Most sajnos nem lehet, de jó tudni, hogy innen nem elérhetetlen a Karib-térség, és ha már ezt a földrészt választottuk új hazánknak, szeretnénk látni a legszebb természeti kincseit is.

Az elmúlt 2 napban a Halloweenre is kb napi szinten rákérdez, gondolom a csoki miatt. És sorolja az emlékeit, hogy amikor ebbe a házba csöngettünk be, akkor ránk ugrott egy pók, és a másiknál meg egy mozgó, na jó, inkább remegő hóember állt a ház előtt. Pedig akkor azt gondoltam, hogy korai még neki ez a sok ijesztgetés, és biztos rosszat fog álmodni a szellemektól, síroktól és földből kilógó véres kezektől. Ja, a 4 méter magas Frankensteinről nem is beszélve. De nem így lett.

Az is állhat a kérdezgetés háttében, hogy most kezdi el felfedezni a naptárat, és nemrégiben felismerte, hogy minden reggel új nap kezdődik. Logikus következtetés, hogy megválaszthatjuk, melyik nap. Mondjuk Halloween. Vagy a nyaralás első napja. Jó is lenne!

Amikor megkérdeztük Márkot, hogy mit szeretne jobban: hazautazni karácsonyra Magyarországra, vagy elutazni a következő télen is Kubába, akkor khmmm a másodikat választotta. Ebbe nekünk is lesz beleszólásunk ;-), de a helyi magyar barátaink is arra biztatnak, hogy kis hazánkba inkább nyáron érdemes látogatni, magunkba szívni egy kis kánikulát, meg a Balaton illatát, színét és a vitorlák suhogását. Élvezni a teraszokat, és grillezni a családdal és barátokkal. Ezek mind jól hangzanak, na. De egy biztos: ez még nem 2018 nyarán lesz, mert más kihívások várnak ránk: új munkahely mindkettőnknek, jó eséllyel egy költözés, hogy ne az autópályán töltsük a fél életünket, és a 9 nap szabadságomat is jól be kell osztanom :D.

Záróképnek egy Kuba ;-(

IMG_0867

Kuba/2

Habár ez a tengepart olyan gyönyörű, hogy akár 2 hetet is tudnék feküdni-nézelődni a partján, azért szeretnénk körülnézni a környéken. De nincs kedvünk a turistabuszon aszalódni, Gáborék javasolják hogy menjünk inkább taxival. Így akkor jövünk-megyünk amikor akarunk, és talán látunk valami autentikusabbat is. Jelentem láttunk, megnézhettük közelebbről, hogy élnek a helyiek.

Moron városa van a legközelebb, 1 órányira autóval. Az úton is sok érdekességet látunk: tengervizes tavacskákat és a benne burjánzó mangrovét; a hídként szolgáló földnyelvet, ami összeköti Cayo Coco szigetét a fő szigettel; ellenőrző pontot, ahol a helyi lakosoknak fizetniük kell, ha be akarnak jönni a szigetre; a hotelszemélyzet lakótelepét – úgy néz ki mintha sosem fejezték volna be a házakat. A kocsiból nem fényképezek, így megmutatni sajna nem tudom. Jól megalapozza viszont a későbbi látnivalókat, így kevésbé sokkoló a szegénység pl. A taxisofőr bácsink csak spanyolul beszél, de beszervezi a lányát idegenvezetőnek, aki szépen beszél angolul. Maria végigvezet minket a kisvároson. Először egy pályaudvart nézünk meg, ez egy ősrégi épület, röhögünk hogy kanadai szemmel biztosan az, de mi már láttuk pl a Keletit ;-). Az infó viszont érdekes hozzá: itt csak a nagyon szegények utaznak vonattal, aki teheti, busszal megy inkább. Aztan látunk egy buszt is a pályaudvar előtt, kicsit a rabszállítókra emlékeztet, mert előző életében dobozos teherautó volt. Aztán látunk “rendes” buszt is. Itt már fotóztam:

img_0694img_0697.jpg

Továbbhaladunk a jellegzetes árkádos épületek között, a járművek és az üzletek is visszarepítenek a gyerekkorunkba:

img_0693

És még régebbre, talán a nagymamám gyerekkorába:

A vakolatok omladoznak, ha élelmiszer üzletbe nézünk be, akkor 3-4 dolog van összesen a polcokon. Valentin napon jöttünk, itt ez nagy ünnep, ezért nem tudunk beülni Bambizni az ajánlott kávézóba. A helyiek szépen felöltözve, párosan vagy családostul áramlanak a cukrászdákba, éttermekbe, lassan ebédidő is van. Az üvegeken még sok helyen rajta van a “kubai barna” ragasztószalag, a hurrikántól védték így az ablakokat. Több helyen találkozunk a fiatal Fidel képével is, személyes kultusz, ez is ismerős.

Egy fotóüzletben kapunk innivalót. Inkább kaja van itt, mint fotózás. Maria mondja hogy igen, régebben volt fotópapírjuk és akkor mindenki itt nyomtatta ki a képeit, de egy ideje már hiánycikk, azóta üresek a fotóalbumok is.

Kis séta után egy kávézóba is betérünk, reménykedve, hátha itt kapunk egy rendes kávét. Merthogy a szállodában nemigen. Legtöbbször második főzetet szolgálnak fel, vagy egy adag kávéból főznek kb 4et, a végeredmény híg lötty. Itt jobb a kávé, mint a hotelban, de azért egy Tims igazán jól jönne a következő sarkon. Vagy egy California Coffee Company, na sajnos azt Bp-en láttam utoljára.

A túra végére maradt a templom, ami zárva van, és egy parkocska, mellette több “gazdag” házzal. Megtudjuk, ezeket úgy lehet felismerni, hogy teljesen körbe vannak rácsozva. Még a háztetőn található gépészet is, mert a tulaj fél hogy ellopják mindenét, ami mozdítható.

A túra leginkább szívszorító része az, amikor a taxis – idegenvezető család beenged minket a saját fürdőszobájába pisilni. A teljes házikó elférne a mi nappalinkban, a kis kanapén Maria tesvére és a barátnője szorong, a “háló” oldalról egy függönnyel van elválasztva, ahogy a fürdő is a konyhától. A fürdő olyan alacsony, hogy behúzom a fejem, a tükör széle életveszélyes, ezt sem az ikeában vették, wc-ülőke nuku, lehúzni sem lehet. A csapból folyik a víz, biztos van víztárolójuk, mert egyébként csak napi 2×2 órát van víz szolgáltatás a városban.

A túránknak vége, késői ebédre visszaérünk a szállodába. Sztori még maradt ;-).

Cuba 2018 február /1

Tervezgettük ezt a nyaralást, de kicsit későbbre – talán amikor már én is dolgozom. A hosszú telet könnyebb elviselni, ha a vége felé feltöltekezünk egy kis D-vitaminnal, utána már csak pár hét a tavasz. Aztán pár hete Gáborékkal beszélgettünk, mikor mehetnénk együtt, és ez a februári hét tűnt ideálisnak. Így utólag valóban az volt: én el tudtam tolni a munkakezdésemet egy héttel, így nem használtam egy napot sem az elég szűkös – évi 10 nap – szabadságomból. Ákos munkahelyváltása sem élesedett még az indulás előtt, így nem aggódtunk, hogy felmondási idő alatt visszavonják a szabadságát. És a legjobb: vasárnapi napon indultunk és érkeztünk, az érkezés után pedig egy hétfői szabadnap: a “family day” adott még egy napnyi időt pihenésre (mosásra), készülődésre, blogírásra ;-))).

Az indulás előtti szombatot jól elterveztük, csomagolás, friss kiflik beszerzése reggeli szendvicsnek, kis pihenés, skypeon búcsúzkodás, de persze semmi nem úgy sikerül. A délutáni szunyókálás kimarad, délutánra hulla fáradtak vagyunk, Márkot sikerül 6kor lefektetnünk, és kb 8ra mi is ágyba kerülünk. Korán fekszünk, mert hajnali 3-ra rendeltem az ubert, 6:45kor indul a gépünk. Ilyenkor valahogy nem nehéz felkelni, még Márk is kiugrik az ágyból 2:30kor, izgatott, felöltözik magától, nem kell noszogatni. Bőröndök készen, még bedobjuk az előkészített szendvicseket és az európai telefontöltőket a kézibe.

Kabát, sál, sapka, furán hat a tornacipő a 20 cm hóban, de csak nem utazunk csizmában Kubába ;-). Az uber időben érkezik, valami Hyundai, csúszkál össze-vissza a kis utcákban, ahol nem jellemző az utak hótalanítása. Reptér, elsők között csekkolunk be, rengeteg időnk van a terminálban. A gyerekek leragadnak a tabletekkel felszerelt asztalok mellett, Márk rutinos pókeresként igennel válaszol a kérdésre, hogy elmúlt-e 18 éves. A kis játékfüggő, nem érti mit nyomkod, és a szerencsejátékokon kívül csak reklámokat tud nézni, meg híreket olvasni. Felelős szülőként azt gondolom, ezek közül a póker a legkevésbé káros. De most tényleg, miért nem raknak ezekre 1-1 játékot gyerekeknek is? Úgyis ők nyomkodják a legtöbbször. Szerintem.

IMG_0541

A legjobb poén a reptéren, amikor bemondják a kapunál, a beszállítás azonnal kezdődik, amint megérkezik a személyzet :D. Befutnak és beszálnak, aztán mi is, álmosan pislogunk a gépen, sokat gurulunk aszfalton, vagyis hóban felszállás előtt. Elszalad az a 4 óra repülés, a kiszállás 25 fokba és napsütésbe priceless. Cayo Coco reptere egy buszvégállomásra emlékeztet, nem sok gép jár ide, vagy mégis? Aznap érkezett Torontoból még egy. A belépéshez lefotóznak, sorban állunk, ellenőriznek, megjönnek a csomagok is, fél órát buszozunk. Az út mellett látszanak a hurrikán nyomai, tövestül kicsavart fák hevernek a mangrove erdőben. Megállunk az első szállodánál, a házak mellett látszik a tenger, basszus ezek a színek!! Pont mint a windows képernyővédő, csak igaziból. A második megálló a miénk, óriási nyitott lobbyba érkezünk, betessékelnek egy külön terembe, limonádéval kínálnak, jól esik egy kis cukros lötty. A becsekkolást itt intézik, gyorsan megvan, szobát cserélünk hogy egy kicsit közelebb legyünk. Készen vannak a szobák, beköltözhetünk. Szép a szobánk, tágas, de a gyereknek nincs megágyazva, szólunk a takarító néninek mikor elindulunk körülnézni. Pár óra múlva még mindig semmi, Ákos telefonál a recepcióra, nem értik mi a gond, hát van a szobában kinyitható ágy, nem? Az van, csak ágynemű nincs. Ja, ok, alvásidő előtt fél órával meglesz ez is. Szoktatnak a tempóhoz ;-).

IMG_0554

Csodás időnk van, 25-26 fok, a tenger is hasonló hőmérsékletű, általában fúj egy kis szél. Mivel egy kis öbölben van a tengerpart, a hullámzás sosem kellemetlen. Apály idején ki lehet sétálni egy kis homokpadra, belül érezhetően melegebb a víz. A homokpadtól a partig a gyerekeknek leér a lábuk, de azért mindegyikük visel mellényt és karúszót is. A víz színei hihetetlenül gyönyörűek, a parton árnyékolók alatt napágyakon heverünk, a gyerekek többnyire kiválóan eljátszanak együtt. Beszéljenek helyettem a képek:

IMG_0797IMG_0684IMG_0654IMG_0650IMG_0644IMG_0614IMG_0607IMG_0606

All inclusive az ellátás, több étteremben is lehet enni, kb mindegyiket végig is próbálgatjuk. Ismerősöktől hallottuk, hogy a kaja azért nem olyan csúcs minőségű, sokszor előfordul, hogy valami hiányzik aznap. És nem is ízesítenek annyira, a kanadai visszajelzésekben olyan tanácsokat olvastam, hogy vigyél magaddal ketchupot, mustárt, meg a saját fűszerkeverékedet. Ehhez képest szerintem egész jókat főznek, mondjuk sorbanállás mindig volt a frissen készített ételekhez – reggel az omlettesnél, délben és este a húsoknál, vagy melegszendvics-pizza állomáson. Van a vacsoránál egy pasta sor is, na oda soha nem állok be, ott a leghosszabb a sor. Csirkét, vagy halat süttetek általában. Nemcsak az alapanyagokkal, hanem a munkaszervezéssel és munkamorállal is látok problémákat. A tojást vagy húst általában akkor rakja fel a szakács a sütőlapra, amikor a vendég a sorban elé érkezik. Van, hogy csak 2 omlett sül az egyébként méretes sütőlapon, miközben még 20-an várnak a hátam mögött. És az elsőnek sem valami szórakoztató nézni, ahogy serceg a cucc. A morál? Egyik reggel a teraszon reggelizünk, és egy új pincér ugrál körülötünk. Kezében tiszta teríték, szedi le az asztalokat, pörgeti a vendégeket. Érkezik egy rutinosabb kolléga, szól neki hogy “tranquilo” =nyugodtan. Nem tanul, tovább zsizseg. Pár perccel később a pultos kolléganő dühösen kikapja a kezéből a terítéket, és a pultba hajítja. Duzzog. Nem vagyok naív, láttam már ilyet vezetőként is, a kényelmesebbje beállítja a lelkes új munkaerő tempóját. No igen, de itt a borravalót vonják meg maguktól, amire meg szükségük van. Mondjuk máshol meg az előléptetést ;-).

IMG_0898

Vacsorázni 3 este is a’la carte étterembe megyünk, itt elmarad a sorbanállás, cserébe elég lassan hozzák az ételeket, ami a gyerekeknek unalmas. Az első alkalommal konkrétan versenyt alszanak. Ha azt gondolod, hogy a kiszolgálás a menü komplexitása miatt lassabb, hát nem. 3-4 előéel, ugyanennyi főétel, 2-3 desszer szerepel az étlepon. Legalább 1-re minden kategóriában azt hallod rendelésnél, hogy sajnos ma nincs.

A kanadaiak nem elősorban az ételekből szerzik a kalóriát Kubában. Az iskolában a tanítónénitől kaptam a tanácsot, hogy vigyünk nagyobb termo kulacsot magunkkal, mert a melegben az italok könnyen megmelegednek. A rutinos látogatók valóban ilyen poharakkal érkeznek reggeltől estig a beach barba, és teletöltetik: sörrel / koktéllal / rummal jéggel vagy jég nélkül. Nagyon furán néznek ránk, mikor vizet kérünk a hőálló kulacsunkba. Gerincesek vagyunk, és az első sört / koktélt sosem kérjük ki 11 óra előtt (khmmm délelőtt 11). Bár rosszul érezzük magunkat miatta, a 2 dl-es műanyag poharakat használjuk, nem a fél literes kulacsokat. Így legalább egyvalakinek el kell sétálni a partról a bárba hogy 2 dl alkoholos italt szerezzen. Next time :D.

IMG_0776

Inni lehet még az úszómedencében ücsörögve is, sőt, este a lobby szórakoztató-központtá változik, koktélos standok és élő zenekarok nőnek ki a földből, egy bácsi szivart tekerget kézzel a kiskocsija mögött, gyerekprogramok és show műsorok kezdődnek a színházteremben.

IMG_0921IMG_0920IMG_0774IMG_0770IMG_0578IMG_0574