Hurrá nyaralunk – megint

Ontario még mindig kint tartja a zárva táblát a vírus miatt, ezért át kellett terveznünk az egész nyarat. Hosszú vagy külföldi nyaralást ugyan nem terveztünk, de be volt ütemezve Márknak egy csomó izgalmas tábor, és a családból is vártunk volna látogatókat, sőt, még egy barátot is vendégül láttunk volna.

Ehelyett még mindig úgy áll a helyzet, hogy turistaként nem lehet beutazni az országba, a közeli Usa-ba a magas és egyre növekvő fertőzésszám miatt nem ajánlott utazni, és a nyári táborok nagy részét is lemondták a szolgáltatók.

A fentiek miatt átrajzoltuk a terveinket. Ákos már írt róla, hogy töltöttünk egy hetet a Lake Huron mellett egy nyaralóban; Márk táborait felváltva fél- vagy egynapos szabadságokkal gazdagítjuk majd; és Ákos haverjával tervezett pecás kalandját is családi nyaralásra váltottuk át.

Ákos szokás szerint megelőzött és beszámolt a Tiny-ban töltött nyaralásunkról. Csak annyit tennék hozzá, hogy igazán bájos helyen voltunk. Vannak persze posh vízparti házak milliókért, de a kis utcákban ott állnak a helyes kis vityillók is. “Tiszta Velence” mondtam én, “teljesen Szanazug” jegyezte meg Ákos. Ki hol töltötte a gyerekkori nyarait, ugye 😉. Mikor Márkot kérdeztük, hasonlít-e Balatonra, azt válaszolta “nem, mert ott nem voltak házak”. Szigligeten nyaraltunk tavaly, és ott valóban csak a domboldalon sorakoztak nyaralók.

A murvás út és a sövénykerítés nekem Gàrdonyfürdőt idézi.
Dekor az étkezőben
Ezt a hetet strandolással töltöttük, szebbnél szebb helyeken
A híres Monarch lepkék még nem voltak láthatóak, csak ilyen kisebb gyönyörűségek

Ezután 3 hétre visszatértünk a (táv)munkás rutinunkhoz, Márk pedig el kellett szórakoztassa magát, amíg dolgozunk. Nem olyan nehéz ez, ha engedjük a tableten olvasni a könyvtári könyveit, vagy hangoskönyveket hallgatni. De ugye ezeket nem lehet egész nap. Ezért kerestünk neki néhány gyakorló feladatot minden napra hogy be felejtse el amit elsőben tanult, és voltak napok amikor csak olvasott volna reggeltől estig. Délelőtt néha kiültünk a teraszra együtt, én a laptopommal, ő valami játékkal – de ilyenkor ő velem játszott volna, nekem meg koncentrálni kellett a melóra. Ahogy eljön a munkaidő vége, azonnal ki szoktunk menni valahova a szabadba – bicajozni, voltunk már fürdeni egy közeli tavacskában, vagy sétálni, de legalább a kertbe. De ezt a délutáni 1-2 órát még mindig kevésnek gondolom, és nem szeretném, ha a kütyükről meg tanulásról szólna az egész nyara.

Júliusban elkezdtünk kivenni fél-vagy egy nap “szabikat” és ezt az időt csak Márk szórakozására fordítani. Azért írtam a szabit idézőjelbe, mert az idei különleges helyzetre tekintettel ez egy extra juttatás, aminek nagyon örülünk. Az éves 5 napos “személyes vészhelyzeti szabadság” számát 2020-ban 10 napra emelte fel a munkahelyünk, ez 100%ban fizetett és órákra bontva is ki lehet venni. Eredetileg olyan helyzetekre találták ki ezt, amikor pl a gyerek beteg lesz és várjuk a felügyelőt aki gondozza majd; esetleg a bébiszitter betegszik meg és nem jelenik meg reggel hogy átvegye a gyereket; vagy valami javítás/szerelés miatt otthon kell maradni. Idén használhatjuk ezeket a napokat gyermek- vagy idősgondozásra is. Én személy szerint nagyon hálás vagyok hogy lehetőség van a családdal tölteni az időt, és azért különösen, hogy a vezetők milyen empátiával kezelik ezeket a kéréseket. És nagyon örülök, hogy Márknak tudunk biztosítani nyári élményeket ebben a heti 1,5-2 napban +a hétvégéken is.

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen úton vagyunk Noëlville felé, ahol egy újabb hetet töltünk majd pihenéssel a French River mellett. Ehhez kb 5-6 órát utazunk északnyugatnak, de az a vicces, hogy Ontario méretéhez képest szinte alig haladunk valamit. Eddig majdnem végig autópályán jöttünk, mivel vasárnap reggel és nagy zivatarban indultunk, gyakorlatilag üres utakon.

A fehér pöttyről indultunk (Waterloo, ON), a piroshoz tartunk; és most vagyunk a kék pöttyön. Északra korlátlannak tűnik a távolság.

Azóta megérkeztünk a világ végére, szó szerint, a recepción működő wifin kívül semmilyen kapcsolatunk sincs a külvilággal. Nincs térerő például, a telefonom pedig egy műanyag vacak amin bekapcsolva maradt a reggel 7 órás ébresztő. Cserébe csodás természeti környezetben vagyunk, előttünk a French River egyik öble. Ahogy most ülök a recepció teraszán, kolibrik zümmögnek tőlem 3 méterre az etetőn (beszédes az angol nevük: hummingbird). Mivel ez egy horgász létesítmény, óriás kapások képeivel van kitapétázva a recepció-étkező. Arra számítok, hogy sok pihenéssel, olvasással fog telni ez a hét, főleg ha Márk is úgy fogja élvezni a pecát mint Ákos. Az előrejelzés melegedést ígér, amiért hálás lennék, mert most kb 14 fok van, felhőkkel, olyan késő őszi idő.

És ami még vár Márkra a nyár fennmaradó néhány hetében: kipróbálunk online táborokat. Ezek napi 1-1,5 órás videóhívást jelentenek és otthon egyedül elkészíthető rajzokat, vagy más kézműveskedést amit persze a következő nap megmutatnak egymásnak. Azt reméljük hogy ez feldobja majd a napjait, mert tud egy kicsit kommunikálni, kapcsolódni hasonló korú gyerekekkel online, és lesz valami feladata, ami leköti a figyelmét. Továbbra is tervezünk a heti fél-1 nap szabival is.

Az iskola elvileg szeptember 8-án a régi formában indul újra, de ebbe még nem éljük bele magunkat túlságosan. Addig még sokminden történhet vírus-fronton, és a tanárok és szülők sem felhőtlenül boldogok a bejelentett intézkedésektől az iskolával kapcsolatban. Ugyan több takarítást ígérnek, maszkokat a dolgozóknak és az osztályok egyben tartását úgy hogy nem lesz kapcsolatuk a többi diákkal a suliban, de az osztálylétszámok nem változnak, és nem egyértelmű, lesz-e online alternatíva annak, aki nem akarja suliba küldeni a gyermekét. Madj meglátjuk.

További szép nyarat, kedves olvasók!

Ez van előttem éppen, amikor befejezem a bejegyzést.

Ablaktisztítás extrákkal?

Szomszédasszonnyal beszélgettünk a hétvégén. Ő is itthonról dolgozik, a konkurens biztosítónak, ami a főnököm szerint a “nagy zöld gyár”. Zöld a logójuk, ebben bűnösek, de sok magyar barátunknak adnak munkát, szóval nekem nincs velük bajom. A szomszéd egyedülálló, vagyis hát elvált anyuka, a kislánya szintén elsős mint Márk. Ők ezt a most divatos váltott gyermekfelügyeletet alkalmazzák, így a kislány 3 napot az anyukánál tölt, hármat az apukánál. Arról kérdeztem, hogyan lehet ezt összeegyeztetni a munkával. Mert mi ugye még mindig itthon tartjuk a gyerekeket, és Ontario nem is nyitja már ki az iskolákat szeptemberig.

Na szóval azt mesélte, hogy flexibilisen dolgozik, kivesz néhány órát amikor itt van a kislánya és többet dolgozik mikor egyedül van. És a ház körüli munkákat is inkább kiszervezi. Ját hozzá egy pl tinédzser rokon a kertet gondozni, gyomol, füvet nyír, a héten pont ki fogja gazolni a házaink közötti szűk átjárót. Régebben takarítónőt is alkalmazott, de mostanában nem hívta a vírusveszély miatt.

A hét elején egy autóra lettem figyelmes a háza előtt. Kisteherautó volt, feliratozva ajánlotta a szolgáltatásaikat – ablakmosás, eresz tisztítás, ilyesmik. Az érdekesség ez a mondat volt: “No peeking” vagyis “Ne leselkedj”. Hmm mondom, ez érdekes, mire lehetne leselkedni? 😉

Aztán megláttam a ház másik oldalán a fiatalembert a létrán. Skótszoknyában :D. Megtisztította az emeleti ablakokat kívülről, ez egyébként elég kihívó feladat, tavaly beköltözéskor egyszer végigcsináltam, erősen csuklott az édes anyukája annak, aki ezeket az ablakokat kitalálta. Visszatérve a skótszoknyás fiúkra, rákerestem a neten a cégre, és kiderült hogy ez egy franchise. A tulaj klassz kis sztorit épített köré, Gábor barátom kérlek javíts ki ha tévedek, de ez, meg a piaci rés amit a leselkedni kívánó fogyasztók teremtenek, biztosan ad egy kis versenyelőnyt. Az emberi viselkedés szempontjából a paradox technikák jutottak eszembe. Tilts meg valamit pl a gyerekednek, és az rögtön kívánatosabbá válik. Felnötteknél a szociális gátló mechanizmusok persze nem engedik, hogy valóban kukucskáljunk, de a kíváncsiságot felkelti, és ez elég is az eladáshoz és a későbbi újravásárláshoz.

Aki tudja a színek alapján, melyik családhoz tartoznak; és hogy valóban nem viselnek-e alsógatyát, kommenteljen!

Bölcsességemtől megfosztva

Már 7 évesen tudtam, hiába nézegetem Farkas Bertalan fényképét, belőlem nem lehet majd űrhajós. A fogaim miatt, ugyanis már akkor volt egy tömött, és nem is tudom nyilvántartani, mostanra van-e még tömetlen. Hiába a csoportos fluoridos öblögetés alsóban az iskolában, a rendszeres fogmosás, egyszerűen nem jók a fogaim.

Valamikor év elején kezdtem el tapasztalni bal oldalon hátul-alul rágásnál néha benyillaló fájdalmat. Ellátogattam a fogorvoshoz, aki végigkopogtatott, de nem találta a forrást. Az egyetlen ötlete a röntgen alapján az volt, hogy a bölcsességfogam nyomja az előtte lévő fog gyökerét. És ez előbb-utóbb problémákhoz vezet.

* ez nem az én röntgenem, de hasonlóan nézett ki

Ekkor tudtam meg a fogászati asszisztenstől, hogy Kanadában nem szokás bölcsességfogakat tartani az ember szájában. Általában fiatal felnőttkorban eltávolítják mind a négyet (egyszerre). Az asszisztens ránézve a röntgenemre, ezt találta mondani: “jé, megvannak a bölcsességfogai”. Mondom, persze hogy megvannak. Sosem törtek át az ínyemen, de érezthetően ott vannak.

Beutalt hát a fogorvos egy szájsebészhez, hogy távolítsa el ezt a rosszalkodót. Mit mondjak, nem voltam túl lelkes. Csak azért lett időpontom, mert a fogorvos egyenesen átküldte a sebész asszisztenséhez a beutalót, aki felhívott. Először március 6-ra írtak be. Amit aztán át kellett szerveznem, mert Márk előző nap beteg lett, Ákosnak meg aznap reggel volt egy fontos megbeszélése. Akkor még úgy volt hogy elutazunk, ezért átszerveztem márc 23-ra. Ez viszont munka szempontjából egy nagyon előnytelen dátum volt nekem – az első munkanap 1,5 hét szabi után; sok előre látható feladattal.

Aztán eldöntöttük, a Covid-19 miatt mégsem utazunk. Újra telefonáltam, és megegyeztünk 16-ában. Ez tegnap volt. Jelentem, egy bölcsességfoggal kevesebbel írok. És most épp elterelem a gondolataimat a fájdalomról.

Így történt a procedúra. 1-re mentem oda, itt Waterlooban tényleg működik a 10 perces szabály (=bárhova eljutsz 10 perc alatt kocsival). Így még meg tudtam ebédelni, Márk biztatott hogy egyek többet, mert ki tudja mikor tudok legközelebb bármit magamhoz venni.

10 perccel korábban érkeztem ahogy kérték, ki kellett töltenem egy-két papírt a beavatkozás előtt. Közben hallgattam, ahogy a 2 recepciós sorra hívja a bejelentkezett ügyfeleket, és mondja le az időpontokat a következő 2 hétre. Mától ugyanis azok a szolgáltatók is bezártak, akik hétvégén még hezitáltak. Kaptunk emailt a könyvtárból, Márk edzéséről, a fogorvostól. Nem kockáztatják a fertőzést, szerintem jól teszik, ha most a profit elé helyezik a biztonságot. Az asszisztens hölgy aki bekísért kb 5 hónapos terhes volt. Kicsit beszélgettem vele, ő azt mondta nagyon parázik hogy megfertőződik, mert sok ember fordul meg a rendelőben.

Jött az orvos, megvizsgált, majd részletesen elmagyarázta, milyen lehetőségek vannak és mik a kockázatok. Abban maradtunk, nem húzza ki a teljes fogat, mert 2 érzőideg lenne az útjában. Kettévagja inkább, így a hosszú és idegeknek útban lévő gyökér bent marad, de a problémát okozó fogtest eltűnik. Megkérdezte, mit terveztem a következő 2-3 napra, és felkészített hogy lesz duzzanat az arcomon. Jól jött ez a koronavírus (na jó, ez rossz vicc), úgyis itthonról dolgozom, maximum nem kapcsolom be a kamerát a megbeszéléseken.

A telefonos bejelentkezésnél már tisztáztuk, nem kérek altatást, ezért belém tolt 2 nagy szuri érzéstelenítőt. Ez a kérdés meglepett. Hozzá voltam szokva, ezeket a döntéseket az orvosok hozzák meg. Itt még tanácsot sem nagyon adnak, hiába kérdeztem az előnyökről-hátrányokról és hogy általában hogy csinálják. Így is meg úgy is, attól függ mit szeretnék. Bár nem voltam sokszor altatva életemben, és akkor is csak rövid időre, arra jutottam hogy nem fognak hiányozni még az altatás esetleges utóhatásai is a várható fájdalom és duzzadás mellé.

Hamar elzsibbadtam, még a magyar fogorvosomtól tanultam hogy ha mozgatom a számat, gyorsabban beüt (nyit-zár mozdulat). Az orvos, miután fejkendőt és fejlámpát szerelt magára, először csak óvatosan megnyomkodta az ínyemet hogy hatott-e már a szer. Nem éreztem semmit, így belekezdett – a fogsorom közé tolt egy gumi állagú tartórudat keresztbe, esélyem nem volt beljebb zárni a számat. Majd vágást ejtett, érzésem szerint többet is, és megszemlélte az ellenfelet. Ezután felkészített hogy hangos és rezonálós lesz: jött a fúró, vagyis érzésre inkább fűrész. Nem éreztem semmit, azon kívül hogy egyre mélyebbe nyomta az eszközt. Majd mondta, lesz egy roppanás – és tényleg. A fűrészelést-roppantást még négyszer ismételte, közben folyamatosan érdeklődve hogy jól vagyok-e. A negyedik reccs után kiemelte a gonosz nagy nyomkodós bölcsességfogat. Kaptam 2 öltést, egy tampont a számba, és felírta a recepteket – fájdalomcsillapítót és antibiotikumot.

Kaland #1

Összességében ez eddig sima ügy volt. A gyógyszertárban indult a kaland része a napnak. Itteni szokás szerint a patikus elkérte a recepteket, és megkért, foglaljak helyet amíg előkészít mindent. Ücsörögtem, várakoztam. Egyszer csak 3 fős család sétált be – fiatal lány maszkban, fiatal srác, és egy anyuka. A gyógyszertár másik felében háziorvosi rendelő volt, megosztva a várakozót. A fiatal pár leült tőlem kb 6 m-re, anyu intézte a bejelentkezést. Amiből kisebb pánik lett. A recepciós felállva a székből arra utasította a lányt, fáradjon be a mosdóba, az lesz az elkülönítő. Először arra gondoltam, biztos valami gond van az immunrendszerével, ezért nem engedik hogy más betegekkel várakozzon. De kb egy perc után újabb utasítás érkezett: anyu is menjen szépen utána, mert érintkeztek korábban. De előbb kapott egy maszkot. A srác ekkor úgy döntött, ő inkább odakint várakozik, mint harmadikként az egyszemélyes mosdóban. Én is elgondolkodtam, talán inkább kint várok, no persze jó messze a fiútól, ez tuti Covid-gyanú.

De nem jut idő kiosonnom, szólít a patikus.

Kaland #2

Kezdi magyarázni a gyógyszerek használatát. Az antibiotikum gyorsan megvan, az egyetlen különleges instrukció az, egyek mindig amikor beveszem. Mondjuk ebbe rossz belegondolni, talán bébipapit, szívószállal.

Jön a fájdalomcsillapító. Azzal kezdi, ez egy narkotikum, az erős fájdalom csökkentésére. Mondaná tovább, de visszakérdezek: ugye nem opioid? De igen, mondja. Kérnék valami mást, mondom. Érdekesen reagál, mivel nem adtam több magyarázatot. Ez nem egy erős ópium-tartalmú szer, válaszol, de tud adni valami recept nélkül kaphatót helyette. OK, mondom, nézzük meg. Ajánlja az Ibuprofein tartalmú Advil erősebb változatát. Háát, a koronavírus miatt az sem jó alternatíva, legalábbis egy neten terjedő pletyka szerint: egy orvos arra figyelmeztet, az Ibuprofein ronthat a tüneteken. Naponta csekkolom, erről még nem jelent még meg cikk megbízható forrásból. Azért jobb az óvatosság. Vissza szegény patikushoz, még egyszer elmondja, nem olyan erős ez a Codein, meg van benne más hatóanyag is. Végignéz rajtam, folytatja: ha túladagolástól tartok, tud adni hozzá egy Naloxone szettet, ingyen van. Felröhögök, nem vagyok heroinista, csak köszi, nem is szeretnék elindulni az arra vezető úton. Kicsit latolgatjuk a lehetőségeket, arról győzköd, jobb ha van nálam valami erősebb, maximum nem veszem be, vagy csak egy szemet ha már nem bírom tovább. Végül elhozom, a Advilt is, Covid-19-et remélem nem.

Miért nem akartam az ópioidot? Itt Kanadában elég sok problémát okoznak a morfium-tartalmú fájdalomcsillapítók. Mint a mellékelt ábra mutatja, elég könnyű egy műtét, sérülés vagy krónikus fájdalom esetén hozzájutni, simán felírják az orvosok. A gond azzal van, hogy könnyű hozzászokni. Aztán emelni kell az adagot, mert a korábbi kis mennyiség már nem hatásos. Ezt még talán mindig felírják. Egy idő múlva viszont a betegek a feketepiacon kezdik beszerezni az erősebb anyagokat, és itt jön a képbe a Fentanil. Rengeteg függő van, és mint minden utcai drog, az anyag néha szennyezett, ettől is halnak meg, és ott a túladagolás is, mint veszély. Lejönni róla kb olyan mint a heroinról – nem is sikerül mindenkinek.

A műtét másnapján

Ma reggel már megvolt az első megbeszélésem, a csapatom nagyon megértő, nem várják el hogy ma dolgozzak. Azért ebéd (jajj!) utàn bejelentkezem majd egy kicsit, ne maradjak le nagyon. Addig is jegelem a fél arcom, mert úgy nèzek ki mintha egy mandarin lenne a pofazacskómban. Eléggé feszít.

Az orvos most hívott, van-e kérdésem, hogy vagyok, jegeljem, megadta a számát amin elérhető. Így is lehet, emberien, empatikusan, kedvesen.

Önbizalom-problémák a külföldi munkavállalás során

15 hónapja dolgozom az aktuális munkahelyemen, és közeledik az év végi értékelésem. Általában pozitív visszajelzéseket kapok, és a főnököm is mondta már, semmi olyan nem fog elhangozni, amit még ne mondott volna korábban. Ami azt jelenti, sok köszönöm ezt, hálás vagyok azért, és sokat fejlődtél ebben-t fogok hallani. Mégis belém költözik egy kis szorongás ilyenkor. Eszembe jutnak feladatok, amikkel nem jutottam előre. Vagy olyanok, amiket nem sikerült a saját elvárásaimnak megfelelően megoldani. És megbeszélések, amikor nem használtam olyan szépen és választékosan a nyelvet, ahogy azt elvárnám magamtól ennyi idő után. Sajnos összehasonlítgatom magam munkatársaimmal is, ami teljes őrület, hiszen legtöbbjük itt nőtt fel, vagy legalább egy egyetemet végigcsinált itt. Ilyenkor elbizonytalanodom. Kicsit később leírom, hogyan szoktam kijönni ebből, de először egy kis visszatekintés.

Egy évvel ezelőtt ilyenkor teljes parában voltam. Szeptembertől decemberig kb minden nap arra számítottam, ki fognak rúgni. Néhány hét után viccesen rám szólt a főnököm, vigyek már be néhány személyes tárgyat a munkahelyemre, mert mindig frászt kap pénteken hogy nem jövök vissza hétfőn. Én meg arra gondoltam, legalább nem kell majd egy dobozt cipelnem a kocsihoz (a hátizsák ugyanis céges) ha mégsem tartanak meg. Nem lehetett észrevenni, hogy ott voltam egy megbeszélésen vagy nem, mert nem szólaltam meg. Ha kérdeztem a hívásokban, akkor a chat funkciót használtam – zoom-ot használunk a legtöbb megbeszélésen. Személyesen pedig mosolyogtam és bólogattam.

Decemberre már kezdtem érteni, mi történik körülöttem. Pontosan kiadott rész-feladatokat meg tudtam oldani. Nem éreztem viszont azt, hogy a pozi elnevezésemnek megfelelően tanácsokat tudnék adni, vagy igazi értéket teremtenék a csoportomban. Az év végi visszajelzés csodás volt: Enikő coach mentorom igazán büszke lenne a vezetőmre, mert csupa szép, fényes, pozitív dolgot jegyzett meg és mondott el a munkámmal kapcsolatban. Az első reakcióm a meglepetés volt. Aztán elkezdtem kételkedni: nem lehet, hogy semmi, de semmi hibát és negatívumot, vagy fejlődési lehetőséget nem akart elmondani. Emlékszem, haragudtam emiatt, úgy éreztem hogy nem segít. Keresni kezdtem az infókat a sorok között: mit nem említett? Milyen témáknál köszönte meg az erőfeszítést a végkimenetel helyett? Ilyeneket azért találtam, és magamnak állítottam össze az idei évi fejlődési terveket. Aztán valamikor februárban elő is adtam, és a vezetőm mosolygott és bólogatott, és biztosított a támogatásáról. Azt hiszen, ez így a lehető legjobb volt: ha magam jövök rá miben kell fejlődnöm, nem alakul ki bennem ellenállás. És azóta is tapasztalom, a kanadai vezetők inkább a dolgok pozitív oldalára koncentrálnak. Ugyanakkor értékelik ha valaki képes az önreflexióra, és főleg ha terveket készít és aztán cselekszik is.

Milyen terveket rűztem ki? Elvállaltam pl néhány hónapra, hogy a csoportunk heti 1 órás megbeszélésein elhangzottakról én készítek jegyzeteket. Ez szuperjó gyakorlás volt, és sokat tanultam arról is, mikor hagy ki a figyelmem, és hogyan kérdezzek vissza, ha valamit nem sikerült leírnom. A csoport pedig segített és kijavított, ha butaságot írtam. Kedvesen, de határozottan. Kb május óta újra a facilitátor jegyzetel, és felváltva facilitálunk, tehát csak kb 4-hetente jön elő ez a feladat. Viszont rajtam ragadt az, hogy az összes vezetőknek küldött összes hírlevél első verzióját én készítem el. Ez aztán valóban munkaverzióvá válik, és persze szétszedik meg átírják. Először rosszul érztem magam emiatt, különösen, amikor az “at”-et írták át “in”-re és fordítva. Vagy egyéb nyelvtani gyíkságot. Aztán csatlakozott a csapatunkhoz csak néhány hétre egy HRBP, és ő nyugtatott meg. Azt mondta, mindenki körözteti az irományait, és mindenkiében van helyesírási hiba is. Emiatt ne izguljak.

Arról már írtam, az idei év sok személyi változást hozott a csapatunkban. Nyárra ketten maradtunk egy időre (a csapat 4 fős volt előtte). A vezetőm sokáig hezitált, de végül nem bírta a terhelést, és elkezdett delegálni néhány feladatot a rá maradtak közül. Nagy izgalommal láttam neki ezeknek, és a legtöbbet sikeresen lezártam. Volt egy-két mellényúlásom is, és van olyan feladat is ezek között, amit azóta sem sikerült lezárni – nem csak miattam, de attól még erre ébredek néha éjszaka. Ez a túlzott lelkiismeretesség sokszor megjelenik, és arra jöttem rá, ezzel (is) kompenzálom a szerintem hátrányaimat.

Kitűztem célul azt is, tanulok az üzleti folyamatainkról. Ezzel sokáig nem haladtam, egyszerűen nem tudtam merre induljak, hogyan szánjak rá időt. Amikor a vezetőm elkezdett munkakör-elemzéseket delegálni rám, sikerült elindulni ezen az úton. A munkakört kétféle célból elemezhetjük: vagy új állást hozunk létre; vagy egy meglévő pozi alakul át annyira, hogy újra kell írni a munkaköri leírást. És egy ekkora cégnél ez azzal is jár, megnézzük hogy a megfelelő bér-kategóriában van-e a pozíció; és munkaköri kategória szempontjából jól van-e besorolva. Egy pozíció pontos leírásához meg kell ismerni, mit csinál a csapat, milyen szerepe és feladatai vannak/lesznek a pozíció betöltőjének. Ennek a folyamatnak része, hogy találkozzunk a vezetővel, feltegyünk egy sor kérdést – többek között üzleti szempontból. Szóval sokat segített, hogy részt vettem ebben. Amikor a call centert támogató új munkatársam megérkezett, ő elintézte nekem is hogy be tudjak hallgatni hívásokba. Összehasonlítva a magyar tapasztalataimmal, egészen elképesztő élmény volt. A kanadai hatékonyság nagy hatással volt erre a területre: a legelképesztőbb az volt, hogy a hívások között gyakorlatilag nem volt szünet. De a kommunikáció is nagyon különbözött: az operátorok nem használnak scriptet; de a lehető legkedvesebb fordulatokat használják.

Kommunikációs célom is volt: elhatároztam hogy heti legalább 1 órát szánok szókincs és verbális kommunikáció fejlesztésre. Eredetileg a munkaidőmből gondoltam, hahaha, na ez nem jött össze. A parkolóból az irodaház felé sétálva és a kocsiban gyakran hallgattam hangoskönyvet, szakmai és business english podcasteket. És szerveztem sétákat néhány kedvesebb munkatársammal, és beszélgettem velük, informálisabb környezetben, de azért elég gyakran munkáról is. Sokszor előfordult, kényszerítettem magam hogy egy kérdést telefonon tegyek fel, ne írásban. Érezhetően sokat fejlődtem, nem mondom hogy már nem keresem a szavakat sosem, de sokkal szebben fejezem ki magam, választékosabban beszélek.

Ősszel elkezdtek új munkatársak érkezni a csapatba, és ezzel új szerepben találtam magam: részt vettem a betanításukban. Ezután pedig, és azóta is sokszor nekem teszik fel először a kérdéseiket. Ez nyerő helyzetet teremt minden oldalról: ők tanulnak; én is sokat tanulok belőle, mert sokszor nyomozni kell az infó után; a főnökömre meg kevesebb teher hárul. És visszatekintve amióta ez a helyzet, sokkal magabiztosabbnak érzem magam. Ne értsetek félre, az új munkatársaim nagyon rátermett, kiváló szakemberek, rengeteget tanulok tőlük nap, mint nap. Egészen elképesztő, hogy már az első héten kompetens partnerként tudtak résztvenni vezérigazgatói megbeszéléseken, többszáz ember előtt prezentáltak, és hasonlók. Közben én is megéreztem, milyen sokat tudok már a cég folyamatairól, kultúráról, szabályzatokról és az emberekről magukról is. Hatalmas érzés volt, amikor múlt héten bármilyen béremeléssel kapcsolatos kérdésre tudtam válaszolni, és a vezetők hálásak voltak az iranymutatásért. Pedig elég bonyolultak a folyamatok, és vagy 400 vezető munkáját kellett összehangolni. Nem is beszélve arról, mekkora guru lettem excelben – korábban elképzelhetetlen dolgokat oldok meg, automatizálok, kódot írok vba-ban, stb. Most épp a powerquery/powerpivot funkciókkal kísérletezem, aki érti szóljon, szívesen konzultálnék róla 😉.

Hogy miben szeretnék fejlődni idén, az még nem állt össze a fejemben. Az biztos, hogy az idei év vége felé azt várják majd tőlem hogy rotálódjak egy másik munkakörbe, mert 2 évnél többet nem szokás egy helyben tölteni. Rengeteg változás is jön, meglátjuk hol kötök ki.

Más terveim is vannak: nem rohanok, de szeretnék majd átnyergelni a pszichológus szakmába, ha már éveket tanultam ezért a diplomáért. A kutatásom alapján legnagyobb eséllyel a pszichoterapeuták szövetségéhez tudok csatlakozni. Kliens órákat kell hozzá gyűjtenem, találtam is már egy gyakorlati helyet ebből a célból szeptembertől. A hátam mögött van 3 kurzus kognitív viselkedésterápia témában, és hamarosan indul a negyedik.

És innen a technika, amit az önbizalomhiányos helyzetekre javaslok, mert nekem bevált. Ha ehhez hasonló gondolatok gyötörnek, javaslom ezt kipróbálni:

Írjuk le a szituációt egy papírra. Tegyük hozzá, milyen érzéseik alakultak ki bennünk miatta.

Pl: “A prezentáció után nem érkezett sem kérdés, sem visszajelzés. Csend volt. Csalódott vagyok, mert sokat készültem rá. Attól tartok, nem tudtam eléggé érdekessé tenni a témát.”

Aztán írjuk le azt is, mit mond ez a helyzet rólunk?

Pl: “Még mindig nem elég jó az angolom, hogy érdekes prezentációt tartsak. Nem vagyok elég jó”

Most találjunk alternatív magyarázatokat arra, ami történt. Lehetőleg minél többet soroljunk fel.

Pl: fáradt volt a hallgatóság; közben dolgoztak valamin és nem tudtak figyelni; érthető volt és ezért nem volt kérdés; mást gondolnak erről a témáról és nem akartak konfrontálódni; munkahelyi vagy magánéleti probléma foglalkoztatta őket; több időre van szükségük hogy leülepedjen amit bemutattam; nem értették és nem akartak hülyének tűnni a kérdéssel.

Ezután elég visszaolvasni az egészet. És megvizsgálni, mennyire gondoljuk reálisnak a saját első gondolatunkat a helyzetről? Mennyi az esélye, hogy valami más vagy komplexebb magyarázat van a történtekre? Hogyan érzünk most?

A másik trükköm, hogy tartok ilyen fényképeket a telefonomban. Ha rossz a kedvem, vagy elbizonytalanodom, elég újra elolvasni 😉

Egy biztos jele annak, még magyarok vagyunk

December 5 estéje van, és ez a kis csomagocska figyel az előszobánkban:

Ez a december elég nagy forgalmat hozott nálunk:

  • tegnap volt itt a fogtündér (először),
  • ma érkezett a magyar Mikulás,
  • holnap adjuk postára a Márk által saját kézzel írt és megcímzett levelet Santa-nak (fotó alább),
  • 18-án betölti a hatodik évét a kicsikénk,
  • és most kicsit össze vagyok zavarodva, hogy 24-én akkor ki is érkezik hozzánk. Valaki biztos fog itthagyni néhány ajándékot.

Az esti csizmatakarításra nem maradt idő, tudom, a mi gyerekkorunkban ez még fontos kritérium volt. Ez a fránya liberális nevelés. Igaz, azóta feltatálták a bokáig gumiból készült csizmát ami elég jól állja a szennyeződéseket. Ezt nem árultuk el a Télapónak. Azért van itt egy kis megrovás, ha virgácsot nem is tudott beszerezni a titkos éjszakai látogató: a rendetlenül hagyott lábbelihez Miku is csak ledobálta a nemcsoki jellegű ajándékot:

Santának egyébként nincs könnyű munkája, ha ehhez hasonló listákon kell kiigazodnia szegénynek:

A címzés a legcukibb. Konkrétan erre a címre kell feladnunk a levelet, ha választ szeretnénk kapni a Kanadai Postától khhhhm Santa Claus-tól.

Mint láthatjátok, a szépírás nem tartozik az elsős tananyagba. Sőt szerintem az egész iskolai curriculumból kimaradt. Vonalas füzet sem elvárás az iskolában (mi azért vettünk).

Mindenkinek csokimikulásban gazdag holnap reggelt kívánunk!

Kanadai vallás: Vásárlás

Számomra kedves téma következik, de tudom, nem mindenkinek. A vásárlást vagy szeretjük, vagy utáljuk, nemigen van középút. Úgy tűnik, a kanadaiak többségének inkább a szeretem-listán van ez az elfoglaltság. És végülis a demokrácia (avagy az imperialista nyugat haha) egyik alap építőkövéről beszélünk. Ezért került a kanadai vallás-listánkra.

Az Európából érkező bevándorlók hiány-listájáról ritkán marad le a kultúra. Értjük ezalatt azt is, a történelmi látnivalók száma kisebb – 151 éves ország történelme nem hasonlítható a több ezer éves európaihoz. Vagy a színház – van itt is, mégsem ugyanolyan, mert angolul játszanak, mert más kultúrális utalásokat használnak, amelyek számunkra kevésbé komfortosak. Itt meg kell jegyeznem, hogy a múzeumok nagyon klasszak! A kiállítások interaktívak, mindenféle médiumon közvetítik a történelem, tudomány vagy művészet üzenetet, és képesek hosszabb időre is lekötni a gyerekek és felnőttek figyelmét is. Turistáknak nagyon ajánlom az Az Ontario Science Centert vagy a ROM-ot (Royal Ontario Museum) Torontoban; de még itt Waterlooban is van félnapos elfoglaltságot nyújtó tudományos múzeum (TheMuseum).

Nem arról van szó tehát, hogy híján lennénk a lehetőségeknek. Inkább arról, a klasszikus hétvégi kikapcsolódás Észak-Amerikában már sok évtizede inkább a pénz elköltéséhez köthető. És igen, tudom, Magyarország is sokat vátozott az elmúlt 2 évtizedben, és sokan szívesen cserélik le a kultúrális programokat egy kis plázázásra. Magam is szívesen vetettem bele magam a Glamour napokba annak idején :D.

Rómában élj, mint a rómaiak! Mondom én, és elsétálok a Winnersbe – ez a lánc márkás holmikat tart elég kedvezményes áron. Elég széles a kínálat: az áruház legnagyobb része női ruha, de vannak cipők, táskák, kozmetikai és smink cuccok, kis lakberendezés és játékok is. Pasiknak szintén ruha, cipő, sportholmik és kiegészítők. Gyereket is érdemes hozni: mindig jól jön egy Versace farmer a gardróbjába (álmodj királylány), és a játéksarokból még a kiskutyás cukros bácsi sem tudná elcsábítani, nemhogy a szülei kiterelgetni. Érzésre az üzlet kicsit olyan turis – nem feltétlen találni méretet az egyes darabokból, és sok múlik a szerencsén is. Nálam hozzáértőbb vásárlók pontosan tudják, melyik napon érkezik új áru kedvenc üzletükbe, és elsőként nézik át az új kínálatot. Ákos mondja nekem egyik délután, hogy kíváncsi, meddig fog tartani az új Gucci cipőm. No nem pont Gucci hanem Guess, de inkább azt néztem a Winnersben hogy fekete bőr bokacsizma legyen, ami talán kibír egy kis vizet. Ahhoz képest hogy márkás, elég kemény :D.

A kép forrása: privacysense.net

Aztán ott vannak az ún. outlet mall-ok – igazi paradicsom! Ezek is többnyire márkás üzletek, ahol az el nem adott készletektől próbálnak megszabadulni leárazva. Sajnos a hozzánk legközelebbi Miltonban van, és kb hónapok óta nem bírok eljutni. No majd télen, ha nem lehet majd kinti programokat csinálni.

A Hudson’s Bay üzleteket is megszerettem – igaz itt teljes áron nem nagyon tudnék megvenni semmit (vagy legalábbis lélektani határon felül vannak az árak). A leárazásokat azért meg szoktam nézni. Óriási áruházak ezek, árukészletben kb a Winners giga-nagytestvére. Valódi ikonikus kanadai lánc, helyi hazafiak és nagyon márkás minőségi árut keresők kedvence.

Az élelmiszer vásárlást sem hagyom ki; mert a diszkont láncokon kívüli szereplők igazi élményt biztosítanak. Egy Zehrs (Torontoban Loblaws), Sobeys vagy Metro gyönyörű árut és még itteni mércével is átlagon felüli kiszolgálást jelent. Nemrég léptem be a Costco-klubba, és Ákos új imákat tanult és gyakorol, hogy a heti bevásárlásom végösszege ne lépje túl a 250 dollárt. Ez az üzletlánc egy raktáráruház, kicsit a Mo-i Metrora emlékeztet. Itt is többnyire nagy tételben, arányosan olcsóbban, és gyakran jobb minőségű termékeket tesznek a polcra, mint a kisebb hiperek. Ez azt jelenti, hogy konyhai papírtörlőt, zsepit vagy wc-papírt csak félévente 1x teszünk a bevásárlókocsiba. Ugyanígy van a suliba küldhető (szigorúan mogyorómentes) kekszekkel, snackekkel. Csak legyen tárolóhely a lakásban, meg arra kell figyelni, elfogyasszuk mielőtt elromlik – ha romlandó áru. “Sajnos” nem csak kaját árulnak, van itt műszaki cikk, bútor, fotósarok, gyógyszertár, téli gumi, biztosítás és utazás. Férjecském nagy örömére ruha is :D, azóta értettem meg, miért jár mindenki Roots-ban – mert a Costcoban gombokért adják a pláza árakhoz képest. Ja, azt mondtam már hogy a benzin is nagyon olcsó? Cserébe egy fél óra sorbanállást rá kell szánni, hacsak nem kedden délelőtt 11re mész ;-).

Vicces sztori – még egy nyári délután történt, a munkahelyről együtt sétáltam egy kollégával a parkolóba. Kicsit beszélgettünk, ő görög származású, megbeszéltük az európai politikát. A parkolóban elbúcsúztunk, majd 15 perccel később majdnem egymásnak toltuk a bevásárlókocsit a Costcoban. Azt mondja erre, kis szarkazmussal a hangjában: we have such an interesting life. Röhögünk, megyünk tovább.

Nyári sűrű hetek

Először is elnézést kérek a Zuram hülyesége bolondozása miatt. És itt is kívánunk sok boldogságot az ifjú párnak, Mikinek és Adrinak. Az ő esküvőjükön készültek az “egy újabb unalmas szombat” című poszt fotói. (Bocs, ha már összecsomagoltál, azt remélve hogy meghúzod magad egy sarokban abban a kis kastélyban :D).

És a magam nevében is bocsi, nem gyakran látogattam a blogot mostanában. Elfoglaltak voltunk, kihasználtuk a nyár utolsó sugarait és – mostanra már hozzászokhattunk volna – nyüzsgő társasági életet éltünk.

Az országnak ezen a részen rövid a nyár, ezt kell kimaxolni természetjárás, strandolás, utazás, kerti barbeque formájában. Mostanában hallottam a munkahelyen, hogy a nyaralótulajdonos kollégáim (helyi nevén: cottage) nem egyben veszik ki a szabadságukat. Helyette a nyári időszakban minden pénteken szabaddá teszik magukat a nyaralóba utazáshoz. Mostanában már az is kezd elterjedni, hogy pénteken távmunkaznak, persze hogy a cottage-ból. Így lehet elkerülni a szombat reggeli dugóban ülést az autópályákon.

Nekünk nincs olyan szerencsénk, hogy még egy ingatlan takarításáról és kertgondozásáról kelljen gondoskodnunk. Savanyú a szőlő, hehe. De ha utazunk, legalább mindig új helyekre látogathatunk el. És mivel Ontario óriási, Kanada meg gigantikus méretű, még így is csak karcoljuk a felszínt az országgal és természeti szépségeivel való ismerkedésben.

Az elmúlt hetekben jártunk kétszer a Lake Huron nyugati öblében – amit “west coast”-nak is neveznek, ők komolyan, de szerintem ez vicces. Barátokkal mentünk, így mind jobban szórakoztunk, a gyerekek egymással, így egy kis felnőtt beszélgetés is létrejöhetett. És igen, fürödtünk is. Voltunk játszózni Elmiraban, végre megnéztük az Elora Gorge-t, azóta még egyszer, mind elkezdtünk biciklizni, visszatértünk Blue Mountainre. Márk élvezte a “Papa camp”-et augusztusban, amikor apósommal tudtak értékes időt tölteni a nyári szünetben. Elbúcsúztattuk Adri lányságát és Miki legénységét és tanui lehettünk a házasságkötésüknek. Márk elkeztde az elsőt. Fogadtunk néhány vendéget az új kéglinkben, és még hosszú a meghívandó vendégek listája ;-). És ügyintéztünk néhány munkálatot is a házikón, amiket szintén nyáron érdemes csinálni. Hű még leírni is hosszú ez a lista. Nem félreértendő, ez nem panasz. Hálás vagyok, hogy sokat látunk, vannak barátaink, társaságunk, vendégül tudjuk látni a számunkra fontos embereket. Viszont nagyon gyorsan szaladt az idő, ami egy bizonyos kor fölött már nem előnyös :D. És voltak dolgok, amikre egyszerűen nem is jutott időnk. Ez a mostani hétvége még mindig szép időt hozott, de már elkezdtem átnézni a telefonomat, milyen üzenetváltások maradtak félbe, kitől fogok bocsánatot kérni ősszel.

A munkahelyen is szerencsétlen volt ez a nyár. Mikor csatlakoztam a csapathoz, a vezetőm előre felkészített hogy az október végétől december végéig tartó időszak mindig nagyon elfoglalt a teljesítmény-értékelések miatt. A január meg őrülten elfoglalt a béremelések okán. Tavasszal érkeznek általában az új fejlesztések, amelyek bevezetésében segítjük a vezetőket – idén ez volt a Sabbatical program elindítása, na az igazi őrület volt (hozzáértőknek csak annyit mondanék, minimum viable product volt a termék, és Timka a kimaradt lépések megoldója.. brrrr). Azzal biztatott a vezetőm, hogy ezután a nyár csendesebb, ilyenkor lehetőségünk van konszolidálni, a saját folyamatainkat fejleszteni. Ehhez képest idén 2 alkalommal cserélődtek le a csapattagok, és egész nyáron kettesben voltunk a főnökömmel. Ezen a ponton sem panaszkodom, mert úgy engedett el Magyarországra nyaralni, hogy közben egyedül maradt egy 4-fős csapat feladataival (óriás respect!!). Mostanra elkezdett épülni a tím, most éppen két új kolléganőt tanítunk be. De az elmúlt egy év a folyamatos kihívásokról, prioritások áttervezéséről szólt, szinte állandó lelkifurdalással, mert valami/valaki mindig a lista végére kerül. Közben egyáltalán nem volt lehetőségünk hátrébb lépni egyet, és a saját munkánkat vagy önmagunkat fejleszteni.

Napról napra csúszik bele óvatosan a hétköznapjainkba az ősz. Nem várom a telet, legalábbis a hideget, jeget, havat nem kívánja a szervezetem. Arra vágyom viszont, hogy lelassítsunk egy kicsit, leheveredjünk a kanapéra, és élvezzük a kandalló melegét. Ne kelljen sehova rohanni, semmit elintézni, ne legyen kötelezettség. Akár egész télre is bezárkóznék a meleg házba, de tudom milyen fontos hogy reális célokat tűzzünk magunk elé ;-). Ha mégis nyernénk a lottón, legyen az a kellemes meglepetés :D.

Hétköznapi sztorik

A vonzás törvénye

Szombaton este moziba akartunk menni. Napközben kinéztünk 2 filmet, amit mindketten szívesen megnéznénk. Igen ám, de a délután jó társaságban elszaladt az idő – először Márk tanult nagyon ügyesen biciklizni a parkban, aztán Tamás-Éva is csatlakoztak hozzánk a két kislányukkal. Mire hazaértünk, elvégeztük az esti teendőket Márk körül, és indulásra készen álltunk, elmúlt 8 óra. Ákos ránézett a moziműsorra, és kiderült, az egyik kinézett filmet 7-kor játszották utoljára, a másikat meg 10:15-kor és 10:30-kor adják. Ezen a ponton nagyjából lemondunk a filmezésről, éjfél után már moziban sem akartunk ülni, csak az ágyban aludni, öregszünk, na :D. Átterveztük a programot, bementünk inkább a belvárosba sétálni.

A belváros egy nagyjából 3 keresztutca hosszúságú szakasz a King streeten, ahol éttermek, sörözők, üzletek sorakoznak, széles járda és elkülönített bicikliút szolgálja az andalgók kényelmét. A vacsorán már túlvoltunk, ezért nem ültünk be egyik kedvenc helyünkre sem – szeretjük a Famoso Pizzeria-t és a Beertown-t, a My-Thai-t és az Abe Erb-öt is; ez utóbbi nem étterem, hanem kézműves sörfőzde bármenüvel. Vannak vicces helyek is, pl a Royal Highness, ahol kannabisz fogyasztáshoz lehet kellékeket vásárolni, sajnos füvet egyelőre nem, még nincs engedélyük az árusításhoz.

Ahogy ballagtunk az utcán, Ákos mondja: nézd csak, ott van a túloldalon egy mozi. És ki van írva a Yesterday – ez volt az egyik film a listánkon. Átmentünk megnézni a műsort. Bent egy kis művészmozi-szerűség fogadott, láthatóan irodai nyomtatóból származó moziműsorral. Nahát, 9:15-kor játsszák a filmet. És mennyi az idő? 9:05. Hajrá, álljunk be a sorba! De hol is adnak jegyet? Mert csak egy büfé állt a bejárattal szemben. Két fiatal srác szolgálta ki a sorban állókat, és a párbeszedekből hamar rájöttünk, belépőt is náluk lehet venni, a popcornhoz, kólához és sörhöz (!) hozzácsapva.

Jó fejnek tűntek a fiúk, és nagyon büszke voltam magamra, ugyanis elejtettem egy viccet, teljesen spontán, amin mindketten röhögtek. Meg a férjem is. Kb így zajlott a beszélgetés:

Eladó: Hi, how are you? (Szia, hogy vagy?)

Ákos: Good, thanks! Can I have two tickets and a middle size popcorn? (Jól, kösz. Kérek két jegyet, és egy közepes kukoricát)

E: For sure, which movie? Yesterday? (Persze, melyik filmre? A tegnapra?)

Timka: Yes, but for today, please. (Igen, de mára szóljon, légyszi)

E: 😀 😀

Ezután Ákos meg rákérdezett, milyen IPA sörük van. A másik büfés srác hosszan magyarázta, mennyire szereti ezt a fajtát, már otthon is ezt tartja, és mennyivel jobb, mint a másik.

Summa summarum, megrendeltük mi ezt a filmet az univerzumtól aznap estére, és jól is szórakoztunk rajta.

Szomszéd!

Egy hétköznap munka után beugrottam a drogériába néhány dologért. A pénztárnál egy nem különösebben kedves fiatal lány szolgált ki, itteni mércevel talan morcosnak címkézném. Meg sem kérdezte, hogy vagyok. Mindenféle felvezetés nélkül kérdezte: “What is your background?” vagyis kb: “Honnan származol?”. Én jó hangulatban voltam (épp vásároltam hahaha) vidáman vágtam rá, magyar vagyok. Hahhh! Mondja ő. Visszakérdezek, és te? Románia. Ó hát akkor mi szomszédok vagyunk! -Mondom, még mindig mosolyogva. “Igen”, mosolyodik el ő is, “csak annyit tudok magyarul hogy Micsinálsz?”.

Ahogy a kocsihoz sétáltam, sok minden eszembe jutott erről a rövid kis párbeszédről. Hogy mennyire nyilvánvalóan kívülállónak tűnt ez a kislány a negédes bájolgás hiánya miatt, és mennyire meglepett még engem is ez a direkt bekérdezés. Hogy a közös kelet-európai gyökereink milyen jól felismerhetőek. De már nekem sem komfortosak. Sokkal szívesebben csacsogok egy talán nem őszintén érdeklődő és vidám, de magát érdeklődőnek és vidámnak mutató pénztárossal. Aztán azon is gondolkodtam, emlékszem még azokra az időkre, amikor egy ilyen egyszerű beszélgetés is szorongással töltött el, és mennyit javult a reakcióidőm. Mennyire erőfeszítés-mentesen és észrevétlenül tudok benne lenni egy ilyen helyzetben.

Hiába, a legjobb nyelvtanfolyam és kultúrális különbség tréning maga az élet, meg persze a munkahely.

Abban is nagyon bízom, hogy eközben meg tudom tartani az empátiámat olyan embertársaimmal, akik majd később küzdik meg ezeket az akadályokat. Kicsit filozófikusra sikerült a vége, hadd tegyek ide egy vidámabb infót: Márkunk most már stabilan pótkerék nélkül biciklizik! ❤

Egyenesben

Ha olvastátok a hárommal korábbi bejegyzést, talán kíváncsiak vagytok, hogy találtuk meg a következő otthonunkat. A mai mesét erről írom.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis család. Mivel a bérelt házikójukat eladták a talpuk alatt, új otthon után kellett nézniük. Ezúttal volt elegendő idejük ezt elintézni, hiszen az eladás nyilvánvalóvá válása és a bérleti szerződés lejárta között több, mint egy fél év telt el.

Visszacserélem a stílust, ennyit bírtam népmesében írni :D. A lényeg, az elmúlt hónapokat azzal töltöttük hogy megtaláljuk új otthonunkat a következő kb 10 évre. Nagy örömmel mondom, a végeredmény megért minden ezzel járó szervezést, ráfordított időt és izgalmakat – ezeket gyűjtöttem össze mára.

Az első elhatározásunk az volt, nem bérlünk tovább. Kiérkezésünk második évfordulójáig – ez június 6-án volt – már döntöttünk arról, hosszabb időre maradunk Kanadában, pontosabban ebben a városban. Szeretjük Kitchener-Waterloot, itt találtunk mindketten olyan munkát, ahol megbecsülik a képességeinket, tapasztalatainkat. Élvezzük a kisváros előnyeit és bájait. Barátokra leltünk, családokra és párokra, akik egyre fontosabbak nekünk. Szeretünk a “Green Belt”, Ontario éléskamrája közelében lenni. Már megszokta a szemünk a rendezett farmokat, a menoniták lovaskocsijait az út szélén (külön sávban haladnak, így nem lassítják az autóforgalmat), és a St Jacobs marketet. Egyetemi város lévén sok itt a fiatal, a rájuk épülő startupok és nagyvállalatok miatt pedig pörög a gazdaság. A nagy tavak és Toronto is elérhető távolságban vannak. Mondjuk arra még nem tudtuk rávenni magunkat (vagy inkább én nem tudtam rávenni Ákost) hogy csak úgy spontán elugorjunk Torontoba egyet vacsorázni, vagy szórakozni. A Georgian Bayben viszont már 3x is voltunk idén, és nagyon várom hogy augusztus-szeptemberben-októberben strandolhassunk-kiránduljunk a gyönyörű Lake Huron partján. Így néz ki:

20180521_103541

Szóval itt volt az ideje elkezdeni a saját hitelünket fizetni. Ez itt nem mese: ha bérled a lakóhelyed, konkrétan a tulaj hitelét fizeted ki hónapról hónapra – aki aztán a futamidő végén megtartja az ingatlant, vagy kiveszi a pénzét a befektetéséből. Eladja és nyugdíjba megy belőle – itt szokás a downsizing, vagyis a nyugdíjba vonulók kisebbre cserélik a házukat, és ezt hozzáteszik az életjáradékukhoz.

Az elmúlt két évben kifizetett bérleti díjakból két nagyon klassz autót vehettünk volna szinte újonnan. Ehhez hozzá kell tennem, a lakásbérlés Kanadában drága, az autók meg olcsóbbak, mint Európában. De így volt rendben, hiszen az első évben még nem igazán tudtuk, mit akarunk és hol. Aztán 1 év után költöztünk Torontóból Waterloo-ba és újra 1 éves szerződést kötöttünk, különben nem lett volna hol laknunk.

Közben megismertük a várost, és építettük a hitel besorolásunkat. Végig ott volt a terveink között, hogy a bérlés helyett venni fogunk egy ingatlant, de akkor még távolinak tűnt a dolog. Még mindig nehéz elhinni, pedig már benne lakunk :D.

Első lépésként bejelentkeztünk egy hiteltanácsadóhoz, helyi nevén mortgage broker. Bevittük az összes iratot és adatot amit kért, és készített nekünk előzetes hitelbírálatot. Ennek 2 haszna is van: 1) nekünk fontos infó volt, milyen árkategóriában nézegethetünk, ha kb az eddigi bérleti díjhoz hasonló összeget szeretnénk hiteltörlesztésként fizetni. 2) Ha “éles” helyzetbe kerülünk, a banknak már nincs szüksége újabb elbírálási időre – így az eladónak nem kellett ezt kivárni, ami erősíti az ajánlatunkat, ami akkor fontos, ha több vevő van.

Mi szerencsére nem kerültünk licit helyzetbe, de hallottunk legendákat arról, amikor egymásra ígérnek a vevőjelöltek, néha az időfaktor is számít az eladó döntésében hogy melyik licitálót választja.

Az kicsit szomorú, hogy így 40 év felett ismét jelzálog hitelre van szükségünk a vásárlához, de cserébe megnyugtató, hogy Ontarionak ezen a részen (is) szépen fokozatosan kúszik felfelé az ingatlanok ára, vagyis befektetésnek sem rossz egy ház.

Hogy mi ez a licit? Itt a keresettebb ingatlanok esetén – és ez most a környékünkön a kisebb, alacsonyabb árkategóriájú, kezdő szintű családi házakat (starter home) jelenti – nem alkudoznak a vevők, hanem egymásra ígérnek. A főnököm lánya kereste nemrégiben első házát 300 ezer dollár körüli értékben. Ezen az áron vàroson kívül lehet felújítandó különálló (nem iker, nem sor-) házikót találni, és nagy a kereslet. A városban ez talán egy lakásra lenne elég. Néhány héttel ezelőtt eléggé el voltak keseredve, mert már a 4. házat bukták el, valaki ugyanis mindig magasabbat ígért náluk. Ilyenkor, ha szimpatikusak voltak a bemutatásnál az ingatlanosnak, még kaphatnak egy hívást hogy ajánlanak-e többet. Velük nem történt ilyen, egyszerűen csak kaptak egy értesítést, valaki más többet ígért. Azóta ők is találtak valamit, most már boldogság van, de heteken keresztül nagyon el voltak keseredve.

Visszatérve a mi vásárlásunkra, az ingatlanügynök kiválasztása volt a következő állomás. Vevőként sokkal könnyebb a ház keresési időszak, ha az eladók által fizetett ügynök leszervezi a megtekintési időpontokat. “Interjúztattunk” néhány helyi szolgáltatót, akiket barátaink, kollégáink ajánlottak és beszéltünk torontoi ingatlanos barátunkkal is. Végül egy helyi ember mellett döntöttünk, mert a helyismeretével már az első beszélgetésen adott új, értékes információkat például az általunk kinézett, és pontszám alapján szupernek tűnő iskolákról és körzetekről.

Elindult a keresgélés. A leadott kritériumok alapján – iskolakörzetek, háló/fürdő szám, garázs, jó-ha-van kiegészítők – az ügynökünk naponta küldte az új listingeket, mi meg kiválasztottuk, melyiket szeretnénk megnézni. Az első néhány alkalom elég elkeserítő volt: a kinézett házikók leromlott állapotúak voltak, a nappaliból és teraszról karnyújtásnyira volt a szomszéd kertje/háza, mindegyiknél volt valami komponisszum. Korábban a hiteltanácsadónk javasolta, nézzünk meg magasabb árkategóriájú ingatlanokat is, hátha ott vannak az igényeink. És tényleg, a nézelődés közben óvatosan kúszott felfelé a megtekintett ingatlanok ára.

Talán harmadiknak néztünk meg egy helyes kis házikót a város másik végén. Beköltözhető állapotú volt, nem hasonlított a szokásos alaprajzú házakra, amit mindenhol máshol láttunk. Erdő volt a háta mögött, ami ráadásul védett terület, így nem parcellázható fel. Engem mégsem győzőtt meg, két okból: egyrészt nagyon szerettem volna a már megszokott környéken maradni; másrészt kanadai mértékkel kicsi volt az alapterülete. Ide egy kis magyarázat: nem akarok én tánciskolát nyitni a nappaliban (bár nem is olyan rossz ötlet hehehe), csakhogy az alapterület és az ár valahogy össze van drótozva a kanadai fejekben. Amikor egy bizonyos árkategóriában keresnek házat, akkor a szűrés egyben a méretre is vonatkozik. Amikor először néztük a részletes leírást az ügynökünkkel, megjegyezte, ez kicsi alapterületű az árához képest. Aztán persze kimagyarázta, nem is erre gondolt ;-). De azért elgondolkodtam ezen: hiába fizettek a tulajdonosok több extrát építésnél ezért az ingatlanért, az eladáskor csökkenteniük kellett a meghirdetett árat, mert az éppen induló tél végi-tavaszi ingatlan piacon sem volt rá ajánlat. A vevő szerepében ez nem feltétlen rossz, hiszen alku-helyzetbe kerülhettünk. Viszont ha megvesszük, később mi is felhúzzuk ezt a cipőt – a házunk kevesebbet ér a piacon, csak mert egy kevéssel kisebb az elvártnál.

Továbbléptünk, és nézegettünk tovább. Frusztráló hetek voltak, és szervezkedős: mikor érünk rá mindketten személyesen ellátogatni a helyszínre, hol lesz közben Márk – mert neki kevésbé izgalmas házról házra járni és alaposan körbenézni. Előfordult, magunkkal vittük, és annyira “fáradt” volt, hanyatt feküdt a szőnyegen az emeleti folyosón, és az volt a játék hogy átlépkedtünk rajta. Máskor sikerült megoldanunk hogy délután munka után, de a napközi vége előtt beszorítottunk egy háznézést. És itt is köszönjük a barátainknak, akik néha befogadták Márkot egy pár órára, amíg mi rohantunk A-ból B-be.

Nekem nagyon izgalmas volt különböző gyökerekkel rendelkező emberek lakóhelyeit látni. Mert persze, ezt elfelejtettem említeni, de a legtöbb ingatlant lakott állapotban tekintettük meg mi is. Úgy tűnik, ez a szenvedés is nemzeti sport :D. Jártunk pl olyan konyhában, ahol semmi nem volt a pulton. Konrétan semmi. Kérdeztük is az ügynöktől, itt nem laknak? Dede, csak valószínű Kínából érkeztek, ők így élnek/raknak rendet. Egy másik házban már a bejárati ajtónál megcsapott minket a curry illata. Hmmm mondom, régi szép jógás emlékek – merthogy egyik kedvenc jógastúdiónk alsó szintjén vega étterem működött, így a curry valahogy összekapcsolódott a jógaórával. Indiai származású emberek otthonába érkeztünk. Az ügynökünk óvatosan figyelmeztetett, ha ezt választjuk, teljes felújítás kell, mert ezt a szagot nem lehet kiszellőztetni.

Másik: egyszer nagyon megörültem, a szomszéd utcában jelent meg egy ház, és olcsón hirdették. A képekről egyértelmű volt, felújítandó, de még bele is fért volna az anyagi lehetőségeinkbe. Kértem időpontot, kérdezi az ügynökünk hogy biztos? Mondom persze, biztos. Csak mert ő ismeri ezt az ügynököt, idős embereknek segít a downsizingban amikor nyugdíjas otthonba mennek. Jójó, azért nézzük meg. Hát belecsöppentünk a 60-as évek Észak-Amerikájába. Ósdi konyha, fáradt csempe a fürdőkben, dohos pinceszag. Ennek ellenére jelentős volt az érdeklődés, folyamatosan jöttek mások is megnézni, mert jól volt árazva. Na ebből biztosan licit lett, de mi nem szálltunk be.

Próbálkoztunk a városon kívül is, amitől én azt reméltem, nagyobbak lesznek a terek, lesz igazi kert, nem lógunk bele a szomszédokba. Ki is autóztunk St Clemensbe, nem volt nagyon hosszú az út. Mentünk a nagy farmok mellett, majd egy cuki régi város mellett volt egy új építésű terület, de ott pont ugyanaz az utcaszerkezet és telekméret fogadott, mint a KW-ban, ahol élünk. Lehet, hogy a kanadaiak így szeretnek élni? Átnézni a szomszédhoz reggeli, grillezés, zuhanyozás, tévénézés közben? Vagy inkább az építettők itt is megpróbálnak a lehető legtöbb házat rakni egy adott telekre? Ez után sorban néztük a rosszabbnâl rosszabb házakat és rájöttünk, hogy nem akarunk nagy felújításba kezdeni, pedig mindegyiknél szükség lett volna rá.

Egy ponton Ákos megkérdezte: nem nézzük meg még egyszer azt az egy házat ami tetszett nekünkt? Na jó, mondom, és az ügynökünk már szerzett is egy időpontot. Másodjára nem tűnt kicsinek. Sőt, hármunknak óriási. Szép konyha, beépített gépekkel, frissnek ható csempe a fürdőszobákban, befejezett basement. Gyönyörű kilátás az erdőre a konyhából, nappaliból, hálóból. Kérdezi Ákos, nem teszünk erre egy ajánlatot? Ok mondom, tegyünk! De alkudjunk.

Ami nem volt egyszerű, mert éppen néhány héttel előtte csökkentették az árat 30e dollárral és nem álltak készen a további csökkentésre. Az ügynökünkkel megbeszéltük, kicsivel alacsonyabb árat mondunk, de nem pimaszul kevesebbet, mert azzal nem érnénk célt. Elindult az alku. Az ajánlatot Ontarioban írásban tesszük, elektronikus aláírással, és beleírunk minden feltételt, amit majd szeretnénk az adásvételi szerződésben viszontlátni. Pl: az ajánlott árban alapértelmezettként kérjük a konyhai gépeket, ők nyilatkozzanak hogy nincs rejtett hiba, mikor van a birtokba adás (itt closing), mennyi előleget fizetünk.

Az ütemezésbe belekerült, a hitelbírálathoz nem kérünk időt, de szeretnénk műszaki inspekciót – ez annyit jelent, egy általunk fizetett szakember egy pár órás megtekintés keretében átnézi a házat és a benne lévő eszközöket. Olyan standard és meglepő feltételek is voltak a kérés-listánkon, hogy nyilatkozzanak, a ház építéséhez nem használtak azbesztet, és nem történt haláleset vagy öngyilkosság az ingatlanban, mert ezek mind csökkentik az ingatlan értékét.

Az ajánlatban meghatároztuk az érvényesség idejét is – eddig a határidőig tudnak az eladók válaszolni, elfogadni az ajánlatot, elutasítani, vagy ellenajánlatot tenni. Utóbbi történt, engedtek kicsit az árból, de nem jelentősen, és kaptunk 1 napot gondolkodni. Majd további 4 kör huzavona következett, teltek a napok közben. Éppen akkor kölcsönöztem ki a könyvtárból Chris Voss: Never split the difference című könyvét – a pasi FBI túsztárgyaló volt, és gyakorlati tanácsokat gyűjtött össze ebben a könyvben mindenféle tárgyalásokhoz. Szerintem azért mert ezt olvastam, kicsit higgadtabban kezeltem a helyzetet. Arra gondoltam, minden kis lépés közelítés a végső megállapodáshoz, és a folyamat része. Sosem élvezte egyikünk sem a piaci alkukat, inkább macera volt, ezért hálásak voltunk hogy az ügynökök elintézték a kommunikációs részét. Mondjuk az fájt, hogy mi nagyobbakat engedtünk, az eladók pedig csak mérsékelten csökkentették az árat, ebből a szempontból nem volt kiegyensúlyozott a tárgyalás, de ott volt az addigi tapasztalat, mely szerint nem voltak igazán vonzó ingatlanok a piacon, és minket meg szorított a kiköltözési határidőnk. A hét végére mindannyian befeszültünk: mi nem akartunk tovább növelni az árat, és az eladók is megálltak egy szinten. Ekkor mindössze 6.000 CAD volt a különbség.

Eltelt így egy hétvége. Ültünk a kanapén, elkeseredve, ezt elbuktuk. Tudtuk, az ügynökök kapcsolatban voltak egymással, a mi ügynökünk említette hogy állandóan hívogatja őt a másik ingatlanos. Aztán egyszer elmondta nekünk, hogy az eladók ügynöke javasolta, hogy dobjuk négy fele a különbséget, mert ők is beleadnak a jutalékukból mindketten annak érdekében, hogy legyen megegyezés. Ezt az irányt akkor nem tárgyaltuk tovább. Vártunk az eladók jobb ellenajánlatára, de nem jött.

Ákos csalódottan, én tovább akartam lépni, így már szerveztem tovább a háznéző köröket. Meg is néztünk még 2-3 szörnyűnél borzasztóbb házikót, aztán egy újat is. Ez utóbbi nem volt rossz élmény, gyönyörű, tágas terek fogadtak, de a kert! Körben meg folyt az építkezés, a házhoz tartozó terület csak ki volt jelölve. Zsebkendőnyi volt, plusz az építkezések várható zaja…

Addigra eltelt néhány nap, szerintem az ingatlanosok direkt hagytak mindenkit főni a levében. Aztán jött a hír, hogy mégis lesz megegyezés. Hajlandóak lennénk-e még 1.500-al feljebb menni? Végülis igen. Akkor minden ok, hamarosan jön az ellenajánlat. Ha tetszik, írjuk alá. Ez volt a konstrukció: a mi árunk több 1.500-al, az ügynökünk ad bele a jutalékából ugyanennyit, és az eladó ügynöke ad bele 3.000-t. Ami azt jelenti, az eladók egy centit sem mozdultak, de az ügynökök megcsinálták az üzletet. Aláírtuk, izgultunk, ők is aláírták, jupiiii! Vagy ahogy itt mondják, yay!

Ami még maradt ezután:

  • az inspekció – 4 kisebb hiányosságot kértünk kijavítani, összesen kb 1000-2000 dollár értékben
  • a hitelszerződés végső aláírása – szerencsére közben csökkentek a kamatok
  • a bérleti szerződésünk felmondása – megegyeztünk a tulajjal, kiköltözünk 6 héttel korábban és cserébe elengedi az utolsó hónapot
  • az átadás-átvétel – ami itt meglepő módon az ügyvédnél történik, az eladóval formálisan nem találkoztunk, hanem mindenki ment a saját ügyvédjéhez.
  • 2 héttel a költözés előtt megkaptuk a kulcsokat, így még intéztünk egy festést
  • költözés megszervezése és költözés – megint vezettem egy óriás Uhault, szuper volt!
  • és az időpontok fixálása után már bátran megvettük a repülőjegyeket a magyarországi nyaralásunkhoz, ami azóta már el is telt.

Júniusban költöztünk be, most már 6 hete. Ebből az utolsó 2,5 hetet nem itthon, hanem otthon (vagyis: Magyarországon) töltöttük 🤪. És a nyaralás után szuper klassz volt hazatérni.

A képen a hátsó kertünk látható, ez volt az egyik erős selling point! Imádjuk az ebédlőből nézni, ahogy ahogy az állatok bejárnak a kertünkben az erdőből. Sok a mókus, a madár és minden nap van egy pár nyúl is, de láttunk mosómedvét is.

Amikor árulják alattunk a házat..

Mikor tavaly nyáron Waterlooba költöztünk, elég korán elkezdtük a lakáskeresést. Emlékszem, hogy Ritával – aki ingatlanos, és a torontói magyar baráti körünk tagja – már április végén elkezdtünk az online keresést. Akkor még nem sok augusztustól kiadó házat találtunk a piacon. Májusban már kicsivel több volt, és ide is utaztunk egy napra hogy megnézzünk 5 ingatlant, de nem találtunk megfelelőt. Pedig nem volt nagyon sok kritérium: fontos volt hogy melyik iskolához tartozik területileg; dupla garázst szerettünk volna; és nem vizes-penészes falakat. Ja és mosogatógépet. Itt Ontarioban ugyanis a bérelt lakásokhoz gépesített konyhát adnak, és mosoda is mindig van vagy a lakásban, vagy közösen használható mosó-szárítógép a ház több lakásához. A Torontoban töltött évünk után visszavágytunk egy családi házba, elegünk volt pl a közös mosodából, ahol simán előfordulnak ilyenek <link a bedbugos cikkhez> és szerettünk volna egy saját kis kertet is. A torontoi bérelt lakásunkban kaptunk ígéretet mosogatógépre, mielőtt kibéreltük. Amint aláírtuk a szerződést, az üzemeltető cég munkatársa már nem emlékezett erre. Minden egyéb karbantartás is elég lassan ment, pl mire kaptunk szúnyoghálót a hálónk ablakára, már régen megfagytak a szúnyogok ;-).

Friss kezdetre vágytunk, és gondoltuk, itt “vidéken” inkább házakban laknak az emberek, ami ráadásul nem tűnt drágábbnak, mint Torontoban bérelni egy lakást.

Visszatérve a szűk kínálatra, június elején felmondtuk a torontoi lakásunk bérleti szerződését (60 nap felmondási idő van általában) és elkezdtünk pánikolni, hogy nem lesz hol laknunk. Na jó, nem ez volt a legdurvább, de hogy pl Márknak be kellene fizetni valami tábort augusztusra, és azt sem tudjuk, a város melyik részén lakunk. Torontoból ez olyan nagy problémának tűnt :D. Akkor még nem tudtuk, Waterloon belül bárhova el lehet jutni 12 percen belül.

Rita rendszeresen küldte a realtor oldalon megjelent hirdetéseket, és én is nézegettem más fórumokon, pl a kijijin, facebookon. Találtam is egy házat kijijin, azonnal írtam a tulajnak. Mivel nem volt több ház a megnézendő listán, Ákos ugrott be munka után. Több érdeklődővel együtt nézte körbe a házat, és kapott a tulajtól néhány keresztkérdést: hol dolgozik, és a felesége (van-e jövedelmünk), milyen hosszú távra tervezzük a bérlést, hányan költöznénk be, hajlandó-e rendben tartani a kertet és letakarítani a havat télen. Ákos jól válaszolgatott, és neki is tetszett a ház. Majd a tulajdonos átküldte az eléggé egyoldalú bérleti szerződést, amiben volt néhány törvényellenes kérés is – például kauciót is kért az első-utolsó havi bérleti díjon felül. Emiatt nem izgultunk, mert Ákos kikutatta hogy ha alá is írjuk, beköltözés után kérhetjük hogy kössük meg inkább az <Ontario bérleti szerződést>.

Visszagondolva, néhány napig komolyan izgultunk, minket választ-e. Igent mondott, és mi meg örültünk, végre újra házban lakunk majd, kertészkedhetünk, stb.

Örültünk, egészen kb novemberig. Egy novemberi napon Ákos otthonról dolgozott, amikor becsöngetett egy ingatlanügynök azzal hogy úgy látta egy hirdetési oldalon, eladó a ház. Azonnal ment egy email a tulajnak, mi lehet az oka? Jaaaj ne izguljunk, csak kint maradt el weboldalon tavalyról, 9 hónapra volt kifizetve a hirdetés.

De januárban megismétlődött a dolog. Akkor már konkrétan azzal csengetett az ingatlanos, kirakná a tábláját. Ide ugyan nem, mondta az én uram, és közben már fogalmazta a következő levelet. A házinénivel ugyanis inkább írásban lehet kommunikálni, szóban nem valami jó az angolja. A mandarint meg nem beszéljük jól (még?). Ekkor már elismerte, valóban vevőt keres a házra.

Mit tehet ilyenkor a bérlő? Hát, egyrészt, felkészül arra, az egy éves szerződés lejártával el kell hagynia az ingatlant. Másrészt, megpróbál egyezkedni a megtekintési időpontokról a tulajdonossal. A jog nem áll mellettünk ebben a kérdésben: a tulajdonosnak és megbízott ügynökének, sőt egyeztetés alapján bármely ingatlanügynöknek joga van kulccsal – amit egy kis számzáras dobozban felszerelnek a bejárati ajtó kilincsére – napközben bármikor bejönni érdeklődővel a házba, ha adott 24 órával megelőzően értesítést. Az érveink ezek voltak: ha meg tudunk egyezni a megtekintési időpontokról, bemutatható állapotban hagyjuk az ingatlant.

Eleinte ez jól működött, mert Jun (a házinéni) hétköznap ebédidőre időzítette az a kevés érdeklődőt, aki rátalált a purplebrick oldalon. Ez egy ingatlan.com-hoz hasonlító oldal, hirdetési díjat kell fizetni, nem jutalékot, ami egy több százezres ingatlan esetében jelentős megtakarítás lehet az eladónak. Viszont aki venni akar, általában ügynököt fogad, mert így számára ingyenesen kap kiszolgálást (a jutalékot itt is az eladó fizeti). Az első eladási ár a piachoz és a ház állapotához képest elég magasra sikerült, ezért aztán nem tolongtak a vevőjelöltek. Az állapota az elmúlt években romolhatott le, amióta bérlők lakják. Ki kellene cserélni a tetőt (nem a szerkezetet, csak a zsindelyeket), volt 2 beázás amit nem javítottak meg szépen, a konyha kezd széthullni és a ház méretéhez képest elég kicsi is. A terasz fa deszkáit és szerkezetét évek óta nem festették, és mivel fából van, lehet hogy ezt csak csere oldja meg. A basement csak épphogy használható állapotúra van kialakítva, öreg és nem túl divatos lambériával, vékony szőnyegpadlóval, a beosztása sem igazán jó. A kandallót mi nem mertük begyújtani, a kéményt és gázt már régebben ellenőrizhették. Az utolsó igazi gazdája az előző tulaj lehetett, aki a garázsban látható falfeliratok alapján maga is itt nőtt fel, vagy 8 gyermeke volt – itt rajzolták fel, melyik csemete milyen magas. A 9. felirat Márké ;-).

Valamikor március végén viszont megnőtt az érdeklődők száma, ahogy az ingatlanügynök listázta a házat (az MLS-ben, ami az ügynökök számára elérhető közös rendszer). Innen kezdődött a kényelmetlenség. Már nem volt elég az ebédidő. Mikor az ügynök felvetette, hogy adjunk meg állandó, legalább 3 óra időtartamú megtekintési időpontokat, először húzódóztunk. Hogyan tudnánk olyan pl hétvégi 3 órás intervallumot megadni, amikor biztosan nem leszünk otthon? Szeretünk kirándulni, de eshet az eső vagy akkoriban még a hó is. Lehet nagyon hideg. Az egyetlen stabil pont a hétvégéinkben Márk úszásedzése volt, szombatonként 11-11:30 között. Odautazás, átöltözés, fél óra edzés, átöltözés – ez másfél óra. És a gyerek úszás után farkaséhes, ezért egyikünk eközben intézte a heti bevásárlást és ebéd főzést. Menjünk minden hétvégén étterembe ebédelni? Kicsit úri hóbortnak tűnt ez, a költségekről nem is beszélve. A hétköznap egy kicsivel könnyebbnek tűnt, szerdánként egyikünk sem szokott otthonról dolgozni. Megbeszéltem az ügynökkel, szerdán 9-17 között lehet jönni. Ok, mondja, és a hétvége? Végül abban állapodtunk meg, minden hétfőn elküldöm neki a következő hétvégére vonatkozó időpontot, és ez egész jól be is vált.

Néhány dologra azért figyelni kellett az időpontok egyeztetésekor. Az első szerdai nap után rájöttünk, nem minden ügynöknek alap, hogy pl lekapcsolja maga után a lámpákat. Vagy hogy bezárja a teraszra vezető / garázs és a lakás közötti ajtót. Mi meg még nem vagyunk annyira kanadaiak, hogy ne zárjuk be :D. A teraszhoz például simán be lehet jutni az utcáról, mert az egyik kertkapunk nem zárható. Az égve maradt lámpák után meg mi fizetjük a villanyszámlát. Szóval ha egy 3 napos hétvégére elutaztunk, az utolsó napra tettük az időpontot. Vagy egy alkalommal ünnepnapra esett volna, ezért nem volt megfelelő – megegyeztem az ügynökkel, ő maga gondoskodik a lámpákról és a zárakról. Rendes volt, elvállalta.

A másik fontos tanulás az volt, nem érdemes aláírni erről az időpont-megállapodásról semmit az ingatlanossal. Az aláírás után nem utasíthattuk volna vissza a bemutatást az egyezség szerinti időpontokban. Pedig nálunk előfordult, hogy egy szerdai napon Márk éppen lázas-hányós betegséggel küzdött. Bár nem gondolom, hogy ezt bárki látni szeretné, vagy elkapni, mégis nyugodtabb voltam hogy le tudtam mondani. Olyan is volt, amikor én maradtam itthon dolgozni aznap mégis. Akkor már nem zavartattam magam – el sem mentem itthonról, köszöntem és dolgoztam tovább. Arra azért figyeltem, ne legyen megbeszélésem, mert néha elég érzékeny témákról beszélgetünk, és ki tudja, kit ismer az ingatlanos, vagy a vevőjelölt. Kicsi ez a város.A harmadik pedig, hogy az ingatlanos azért feszegeti a határokat. A megállapodás ellenére többször is keresett egyéni kérésekkel – lehetne-e hétköznap 7 órakor megnézni? Mert semmilyen más időpont nem felel meg az érdeklődőnek. Sajnos nem, mondtuk, mi akkor éppen gyereket fürdetünk. Később is jó. Kizárt, akkor meg mesélünk és alszik. Jaj, nem baj ha azt az 1 szobát ahol alszik nem tudják megnézni. Neeeeem. Volt egy meglepetés érdeklődő is. Hétvége volt, és épp ahogy álltam fel a kocsibeállóra, látom hogy egy pasi száll ki a ház előtt leparkolt kocsiból. Először eszembe sem jutott hogy hozzánk jöhet, becsuktam a garázst. Kicsit később láttam az ablakból, még mindig nézelődik és vadul telefonál. Aztán csengettek. Ajtót nyitok, ott áll a házinéni. Igen? Van itt egy érdeklődő, megnézhetné most a házat? Nem emlékszem a 24 órával korábbi értesítésre, mondom. Hát úgy volt hogy találkoznak és hoz a pasi papírokat, de ha már itt van.. Torontoból jött, és legyek már olyan kedves. Mondom, tök kupi van, ma nem számítottunk erre. Áá nem azt nézi, csak a házat. Mondom hogy nem értek egyet, de Torontora tekintettel. Jön a pasi, csak egy kérése van. Igen. Hát ő itt dolgozik a városban és minden nap jár ide (tessék??), de a felesége, neki megspórolhatnék 4 óra autózást, ha esetleg VIDEÓZHATNA amikor körbenéz. Abszolút nem járulok hozzá. Akkor egy videóhívás esetleg? És már nyomkodja is a telefont. Anyád, mondom magyarul, ő meg már vált is át oroszra és magyaráz az asszonynak. Mikor később írtam a házi néninek h “no more surprise visits” az a válasz “ez nekem is meglepetés volt”; ja, véletlenül pont erre a címre beszélte meg a találkozót. Egyébként ezen a ponton derült ki, h a tulaj bérlőket keres, nem vevőt. Akik aztán majd ugyanerre a sorsra jutnak jövő tavasszal.

Ez a lakóval együtt mutogatás bevett szokás itt Ontarioban – és én őszintén nem értem, hogy csinálja ezt egy bérlő aki épp kisbabával van otthon? Vagy tartósan beteg? Mikor az mondta az ügynök hogy alá KELL írnunk a megállapodást, közöltem hogy rendben, de előbb a mi ügyvédünk is megnézi, mi ugyanis fizetjük a bérleti díjat és jogunk van a privát szféránkhoz. Ezután többet nem kérdezett róla.

“Mutogatós” napi rutinunk: a szokásosnál szebb beágyazás, konyha és fürdőszobák tisztán és rendben hagyása, értékek elpakolása, előző nap körbeküldtük a robotporszívót és általában fel is mostunk, Márk szobáját összepakolni, száradó ruhákat elpakolni. Mit köszönhetünk ennek? Én soha korábban nem éltem még ilyen rendben :D.

Még nem adták el, de múlt héten befutott a második ajánlat, és megvolt a második “inspection” – amikor egy szakértő végignézi a ház és beépített berendezések állapotát.

Ezt nem jól tudom, eladták. Ennyit a kommunikációról.