Kultúrális különbségek

1. Vendégségben

Meghívást kaptunk egyik csoporttársamhoz, Linához ebédre múlt héten, 1:30-at (pm, azaz 13:30) beszéltünk meg kezdési idöpontnak. 1:00 körül indultunk el Oakvillebe, akkor írtam egy üzit h kicsit késünk. 1:45-kor érkeztünk. Másik csopitársunk, Rele még 10p-el később érkezett a családjával.

Az időpontokat azért írtam le, mert Lina rávilágított egy kultúrális különbségre. Lina kínai származású, 2 hónapja érkeztek a férjével és 11 éves kisfiával. Ők arra számítottak, hogy 12-12:30 körül érkezünk majd, legalább egy órával a megbeszélt időpont elött, hogy ebéd elött még tudjunk egy kicsit beszélgetni. Alex, a férje meg is kérdezte Linát 12:30 körül, hogy vajon eljönnek a meghívott vendégek? Fél órával ezután érkezett az üzenetem, hogy elindultunk.

Rele Nigériából származik, de a felnőtt élete egy részét Angliában töltötte, egy keveset éltek Ghanaban, a férje szülőhazájában is, és 6 hete érkeztek ide. Náluk is inkább később szokás érkezni, nem előbb.

Eredetileg Malini, indiai szàrmazású barátnőm is a meghívottak listáján volt, csak hirtelen kapott egy másik meghívást LA-be is, és elutazott. Utóbb megbeszéltük, hogy valószínűleg 2:30 körül bukkant volna fel, és mivel jelentős időt töltött az USAban, ez már nem is az “indian standard time” ami legalább 1,5 óra késést feltételez (az üzleti találkozókról is).

Amikor megérkeztünk Lináék házába, már majdnem elkészült minden eredeti kínai fogás, kb 12-féle különböző finomság. Még volt lehetőségem besegíteni egy kicsit, egy kis bok choy-t (kép alább) pirítottam össze gombával, és közben megfigyeltem egy tojásos-paradicsomos köret készítését is.

bokchoi

Ha már írok Lina házáról, még egy érdekesség: ők úgy vették meg a házat, hogy még nem is voltak Kanadában. Megbíztak egy ingatlanügynököt, aki felkutatott nekik néhány ingatlant, skypeon keresztül bemutatta, így választottak. Szép a házuk, ez egy jól sikerült vásárlásnak tűnik  – bár igaziból csak télen derül majd ki, mennyire lehet kifűteni, és milyen áron – de most őszintén, te kipróbálnád ezt a módszert?

Visszatérve a vendégséghez: Rele kisfia 5 éves, gondoltuk, hogy jól el fognak játszani Márkkal, de ez csak rövid ideig működött ebéd után. Ugyanis Lina csemetéje bekapcsolta a tévét, megtalálta a Pókembert, és ezzel odaszögezte a Rele egész családját, és Márkot is a képernyőhöz. Mi próbáltuk Márkot elcsalogatni onnan, mert ez a film még nem neki való, meg egyébként se üljünk a tévé előtt vendégségben. Többé-kevésbé sikerült is. A pincében egy csocsó-asztal állt, ide felváltva vittük le a gyerekeket. Szerettünk volna még beszélgetni is, de a tévé beszippantotta a társaságot. Ez is lehet kultúrális különbség, vagy csak egyéni is, minden család másképp gondolkodik a közösen töltött időről, és arról is, hogy mi a jó a gyermeknek.

Az eredeti kínai kajáról készült fénykép:

51DA8B49-D3D3-4D05-B911-3AB98E52A96E (2)

2. Névjegy-csere

A HR Bridging Programban elég nagy hangsúlyt fektetnek a kultúrális különbségek oktatására, és nemcsak iskolai keretek között, hanem a gyakorlatban is. Erre hozok most egy példát.

Networkingre biztatnak bennünket, ehhez pedig szükségünk volt névjegykártyára. Szépen lassan mindenkié elkészül, és elkezdtük cserélgetni egymás között a névjegyeket. Szerdán láttam, hogy az egyik tanárunkhoz, Alan-hez is eljutott néhány példány, és kíváncsian nézegette őket. Az enyém csütörtökön készült el (köszi kedves tervezésben segítséget nyújtó olvasóm). Az egyik szünetben Alan pont viszonozta az előző nap kapott kártyákat. Én is utánaszóltam, és átadtam neki a még meleg névjegyemet. Két kultúrális visszajelzést is kaptam ezzel kapcsolatban.

Az első,  hogy a névjegykártya átadásakor nagyon hatásos az ún. japán stílus. Ez azt jelenti, hogy a névjegyet két kézzel fogjuk meg a két oldalán, és az olvasó felé fordítva adjuk át. A japán és kínai kultúrában kicsit meg is hajolnak hozzá, itt nincs szükség rá. Kanadába kellett elköltöznöm, hogy megismerjem a japanese business card exchange menetét, ez már önmagában vicces, de tényleg hatásosabbnak tűnik ez a módszer, mert oda irányítja a figyelmet a névjegyre az átadás pillanatában. Valahogy így:

Doing-Business-in-China-Chinese-Business-Etiquette-Tips

A másik, fontos networking-elem a köszönőlevél a névjegy elfogadása után. Még aznap este kaptam egy emailt Alantől, amiben megköszönte a kontakt információimat, és kellemes további tanulást kívánt. Milyen kedves, nem? Köszönő-mailt használnak az állásinterjúk után is, a jelentkezőnek illik megköszönni a beszélgetést, és jelezni, hogy várja a további lépéseket. Magyarországon nemigen érkeztek ilyen mailek interjúk után, és talán jobb is, mert a toborzással foglalkozók mailboxából nem hiányoztak még ezek a levelek is ;-).

Advertisements

Segítség! Villog a piros a kereszteződésben!

Ma történt velünk ez a vicces eset: téli ruhák beszerzéséről jöttünk haza a város másik végéből, amikor egy 2×2 / 2×2 sávos kereszteződésben azt láttuk, hogy a jelzőlámpa piros jelzője villog. Ez kb olyan, mint otthon a sárga villogó jelzés, de egy jelentős különbséggel: itt nem elterjedtek a felsőbbrendű utak, sem a jobbkéz-szabály, ilyen esetben az “all-way stop” szabály lép életbe. Megpróbálom elmagyarázni, hogy ez hogyan működik, és miért volt egy ijesztően vicces egy nagy kereszteződésben.

Az all-way stop azt jelenti, hogy minden irányból stop-tábla van a kereszteződésben. A biztonság kedvéért ki is írják alá, hogy “all way”, így tudod, mire számíts. A szabály pedig úgy szól, hogy a kereszteződésben teljes megállást kell végrehajtani, majd abban a sorrendben elhagyni a kereszteződést, ahogy érkeztek a járművek. Közben a gyalogosoknak mindig elsőbbségük van. És ráadásul, a szabály a kereszteződésben lévő biciklisekre is vonatkozik, így pl könnyen lehet, hogy először a balról érkező bringást kell elengedned, majd az előtted áthaladó gyalogost, és harmadiknak indulhatsz abba az irányba, amerre szeretnél. Nagyon fontos a megfelelő irányjelzés is, mert az utánad érkező elindulhat veled együtt, ha nem keresztezitek egymás útját. Az egyszerre érkező járművek esetén még a jobbkéz-szabály is életbe lép, de a gyakorlatból úgy látom, hogy ez nemigen működik. A bizonytalankodást viszont rossz néven veszik, ha pl nem indulsz el harmadikként, a mögötted lévő jó eséllyel dudálni kezd. A lényeg tehát: emlékezned kell, hogy milyen sorrendben álltak meg az autók a kereszteződésben.

hqdefault

Hogyan néz ki ez egy egyszerű kereszteződésben? Itt egy oktatóvideó, a duma közben a pasi háta mögött megnézheted. Első ránézésre káosznak néz ki, ugye? Főleg a jobbkéz-szabályra beállt gondolkodással. Most, hogy már fél éve gyakoroljuk, egészen logikusnak tűnik, és lakóövezetekben nagyon jól lassítja is a forgalmat.

Most képzeld el ezt a szabályt egy 8-autós helyzetben. Merthogy tele volt az út minden irányból. Nemcsak mi “újak”, de kb mindenki lefagyott a szituban, és néztük is, hogy lesz-e baleset, mert 2 kocsi egyszerre indult el és pont keresztezték egymás útját. Mire mi értünk előre, már kialakult a rend: először a párhuzamosan haladó 2 pár autó haladt át az úton, aztán a merőlegesen haladó 4. Amíg átértünk, szerencsére senki sem akart balra kanyarodni ;-).

 

 

 

HR Bridging program

Október 30-án hétfőn nemcsak a Guns koncert foglalt le, mert pont azon a napon kezdődött a 7 hetes HR Brigding programom az ACCESS Employmentnél Mississaugaban. Ezt a kormány által finanszírozott programot kifejezetten bevándorlóknak fejlesztették ki, azzal a céllal, hogy beillesszenek bennünket a kanadai munkaerőpiacra.

Ennél a szervezetnél foglalkoznak még mérnökökkel, könyvelőkkel és adminisztrátorokkal, és vannak más szakmákra szakosodott szervezetek is, és nem szakmaspecifikus programok is pl: nyelvi képzés, vagy karrier-tanácsadás.

Még az érkezésünk előtt részt vettem ún. pre-arrival programokban, sok segítséget kaptam pl az önéletrajzom kanadaira átformálásában, és a kultúrális kölönbségekről is néztem videókat, sőt még mentorom is volt – ezek is segítettek, de azért a mostani kurzust sokkal hasznosabbnak gondolom.

Jótékonyság, vagy üzlet?

Az ACCESS és a többi szervezet is non-profit formában működik, de ez nem jelenti azt, hogy nincs benne üzlet. Pont tegnap mondta az egyik előadónk, hogy “everything has a price here”, azaz semmi sincs ingyen – az adófizetők finanszírozzák ezt a programot, abban bízva, hogy mi is adófizetőkké válunk. És erre jó esély is van, a júniusban és az augusztusban indult programból már mindenki elhelyezkedett.

Nyugdíj-szakmákban dolgozó olvasóinknak írom, hogy ebben az országban a bevándorlást találták ki a nyugdíjas – járulékfizető arány megoldására, mert az itteni korfa sem néz ki túlságosan fényesen. A bevándorlók, főleg, hogy fiatal, jól képzett és tapasztalt embereket engednek be, gyorsan adófizetővé válnak, és segítenek majd eltartani a hamarosan nyugdíjba vonuló baby-boomer korosztályt.

Az Ázsiából érkező bevándorlók pedig kultúrálisan hamarabb vállalnak gyereket, és jellemzően többet is, ezzel hosszabb távú megoldást is jelentenek. Cserébe a teljes népességnek segítenie kell a beilleszkedést, akár az adójából, akár személyesen is. Mindehhez szükséges elfogadás és nyitottság is, ami eleve a kanadai kultúra része. Bár a nyelvi coach oktatónk szerint a kanadaiak csak felszínesen kedvesek, de ez még így is sokat jelent. Az első reakció arra a mondatra, hogy új vagyok az országban, mindig ez: Welcome! És ezt jó érzés hallani.

Összetétel

Először is megmutatom a névtábláinkat:

IMG_0543IMG_0544

Kicsit szenvedek a névtanulással ;-). A csoport legnagyobb része ázsiai, legalább 50% indiai, van 2 szír menekültünk (ne ijedezz, dolgozni akarnak, és jó fejek), van egy afganisztáni és egy kuwaiti lány, hárman Nigériából, egy lány Mexikóból, egy kínai, és khmmm én vagyok egyedül Európából.

Az ACCESS-nek magyar résztvevője még sosem volt, próbálok jó benyomást tenni :D. Bevallom, a szírekkel szemben lelkifurdalást éreztem, és beszéltem is mindkettőjükkel, finoman érdeklődve hogy milyen képük van a magyarokról. Egyikük 8 éve nem járt a hazájában, Kuwaitban dolgozott, másikuk meg hallott ugyan rémhíreket, de nem foglalkozott vele, mert sosem gondolkodott Európában, ő ide szeretett volna jönni a családjával.

Bár tulajdonképpen versenytársak vagyunk, a csoportban maximális az elfogadás és a segítőkészség. Megosztjuk egymással a jó praktikákat, az infókat, sőt, bátorítjuk egymást. Megtapasztaljuk, hogy mindenkinek más okoz gondot – az indiaiak pl könnyedén kommunikálnak angolul, mert az iskolában is angolul tanulnak, csak 3.-4. osztálytól tanulják a lokális nyelvet. Viszont rettenetes akcentussal beszélnek, nekem a legnehezebb őket megérteni. Malinivel – aki szintén indiai – elég jó barátságba kerültem, ő élt 6 évet az USA-ban, és most gyönyörű amcsi akcentusa van, és ezért nagyon sokat dolgozott.

Magam a választékos üzleti nyelvhasználattal szenvedek: értek nagyjából mindent, de nehezen reagálok spontán. És szuper, hogy erre is készít ez a program, mert az állásinterjún, és majd a munkahelyen is szükségem lesz erre a készségre.

A csoportösszetétel arra a sokféleségre is felkészít, ami majd a munkahelyen vár ránk. A sokféle akcentus, kultúrális különbségek mind gyakorlóterepet adnak. Jó példa erre: első nap az indiaiak közé ültem le (nehéz ezt elkerülni :D), és ebédidőben invitáltak, hogy “would you like to share your lunch?” Én meg néztem, hogy miiii? Aztán elkezdtek panaszkodni, hogy a gyerekeik az iskolában nem tudják megosztani az osztálytársaikkal az ebédet. A sulik ezt az ételallergiák miatt csinálják, nekem viszont még nem jutott eszembe, hogy ez gondot jelenthet. Náluk szokás, hogy potlak-szerűen esznek, mindenki kiteszi az asztalra amit hozott, és mindenki mindenből eszik. Cukik voltak, mert kérdeztem, hogy melyik ételben mi van, és azt válaszolták h “not spicy” vagyis ne izguljak, nem csípős. Viszont az én brokkolis-spenótos tésztám nemigen ízlett nekik, szerintem azért, mert nem volt elég spicy.

Program

Ez a program 7 hétig tart, az első 2 hétben az álláskeresés és a munkahely megtartása van fókuszban, kultúrális ismeretekkel kiegészítve, a 3. héttől kezdve pedig szakmai továbbképzést kapunk a helyi jogi szabályozásról és háttérről, tartományi és állami munkajogból, és a szakszervezetről is tanulunk. Ezt az 5 hetet az itt ismert Sheridan College szervezi, ez jól néz ki a Resuménkban is (itt nem hívják CV-nek), sőt, már a LinkedIn profilomat is frissítettem vele. Hátha rám talál egy fejvadász ;-).

A 7 hét alatt, és utána is együtt dolgozunk egy job developer pasival, aki kiváló kapcsolatépítő, és résztvevők megismerése után személyre szabottan segít munkalehetőségeket keresni. Ő segít a networkingben is, ami az egyik legfontosabb eleme az álláskeresésnek ezen a kontinensen. Amikor először hallottam arról, hogy ismeretlen embereket kellene megkeresnem és egy rövid beszélgetésre invitálni őket, erős ellenállás volt bennem. Azóta viszont kipróbáltam ezt egy feladatnak köszönhetően, és tapasztaltam, hogy valóban működik. Sőt, Malini csoporttársammal sokat beszélgettem erről, ő már nekikezdett a hideg megkereséseknek kb 3 hete, és ezen a héten már egy interjúra hívták a szerzett kapcsolatainak köszönhetően.

Ígéretek, és eredmények

A program bemutatóján azt ígérték, hogy a résztvevők legalább 85%-a a szakmáján belül helyezkedik el. A kimaradó 15%-ot pedig elősorban azok alkotják, akik kimaradnak a programból, vagy vissza kell utazniuk az eredeti hazájukba. Azt is hallottuk, hogy mivel képzést kapunk a helyi munkajogból, lehet kicsit magasabb pozikat is pályázi, nem kell újrakezdeni a ranglétra aljáról pl HR adminisztrátorként. Azóta mondták el, hogy az elmúlt 2 csoport elhelyezkedési eredményei milyen fantasztikusan sikerültek, és a vendégelőadók egy része is itt végzett “diák”. Mindez nagyon bátorító, több kedvem van beletenni az energiát, mert van látható az eredménye.

Extra: barátkozás

Igen, már az első héten összebarátkoztam 3 csajszival: Malini, Lina és Sidra, akikkel már tervezgetjük a közös programokat. Szervezünk egy teázást, együtt megyünk majd a “dress for success”-hez (erről rögtön írok), és az első fizetésünkből meghívjuk majd egymást egy étterembe vacsizni – ki mikor jut oda. Malini buddhista, és már mantrázott értünk, hogy ez decemberben legyen, de ebben kevésbé hiszek, mert december 15-ig tart a program és utána már erősen karácsonyi készülődés lesz a munkahelyeken.

Szóval a “dress for success” egy karitatív program, ahol minden bevándorlót szívesen látnak, és ruhákat adományoznak az állásinterjúhoz. Úgy képzeld el, mint egy ruhaüzletet, ahol nagyrészt teljesen új és márkás (pl: Banana Republic) ruhákból lehet válogatni, és van a kínálatukban visszavitt, cimkés ruha is. Segítenek a helyi stílus eltalálásában is, ami pl erős motivációt adott nekem a részvételhez, mert nemigen értem még az itten öltözködést. Eddig úgy tűnik, hogy a legfontosabb alapdarab a futónadrág :D, mert a helyi hölgyek 80%-a ebben van. Legalábbis ha nem dolgozni mennek. Vagyis, néha akkor is, de az inkább leggings, amit sokszor láttam (és nem értettem) Mo-n is nadrág helyett hordani.

Az üzleti öltözködés viszont eléggé eklektikus. A nőkön néha kisestélyi ruhákat látok az utcán, a férfiakon pedig vagy vasalatlan ingeket, vagy elképesztő alkalmi öltönyöket, hozzáillő nyakkendővel és színes zsebkendővel a zsebben, amit Mo-n kb max esküvőkön látsz. A programban kapunk majd 1-1 teljes elegáns öltözetet kiegészítőkkel, és 1-2 pár cipőt is. Aki elhelyezkedett, visszamehet további ruhákat kérni a munkához. Gondolom ezt mindenkinél a fizetés mértéke dönti el, hogy szüksége van-e erre.

Na megyek tanulni ;-).

Guns!!!

Muszáj azzal kezdenem, hogy durva hetem volt, és ezért részben a hétfő éjjeli Guns’n’Roses koncert a felelős. Amikor a koncert után botorkáltunk haza éjfél felé a metsző szélben, akkor úgy gondoltam, hogy megérte. És másnap reggel is, amikor alig bírtam kikelni az ágyból és elkészülni, és el is késtem mindenhonnan, akkor is úgy gondoltam, hogy megérte. És most, hogy vége van a hétnek, és még mindig piros nyusziszemeim vannak, igenis megérte!!

Kb 15 évesen lettem rajongó, egy barátnőmnek köszönhetően, akivel aztán az 1994-es budapesti koncerten is ott tomboltunk – khmmm, anyukám legkisebb örömére. Aztán a Gárdonyban töltött nyarakon a Guns segítségével szereztem jóbarátokat, sőt, az első pasimat is (igen, a család akkor sem ugrott ki a bőréből a boldogságtól), és a Sweet Childot meg a Paradise Cityt is játszottunk a pasim együttesével. Amiben az én közreműködésem erősen a feledhető kategóriába esik, az élményeket viszont máig őrzöm. Én voltam a legcsalódottabb, amikor az utolsó, szörnyen sikerült album után feloszlott a Guns, és a kettészakadt banda újabb számait már csak dacból sem hallgattam meg.

Amikor idén tavasszal már a költözésünket terveztük, Ákos szólt, hogy Guns’n’Roses turné lesz augusztusban Észak-Amerikában, és ki is néztünk egy Buffalói dátumot, mert Toronto nem volt terítéken. Álmodoztunk róla, de aztán nem szerveztük meg, mert Buffalo azért messze van (kb 2-2,5 óra kocsival, az USA határ másik oldalán, szóval még határellenőrzés is beleszólhat), és bébiszitterünk sem volt. Kb lemondtam róla akkor. Pedig úgy hirdették, hogy “once in a lifetime tour”, és valóban, nem túl valószínű hogy ezt még1x végignyomják, nem fiatalok már egy ilyen intenzív turnéhoz.

Aztán Ákos újra szólt, hogy október végén jönnek Torontoba is. Miiiiii? Tééééényleeeeg? Vegyünk jegyet!! De nem vettünk azonnal, hanem tervezgettünk, egyeztettünk, mentek a napok. Mire újra néztük a jegyeket, elég korlátozottan álltak rendelkezésre, de legalább aranyáron. A legbosszantóbb az American Express kampánya volt, amiben lefoglalta a fél stadiont, hogy kb féláron osztogassa a jegyeket az Amex kártyatulajdonosoknak. Talán láttad, hogy facen próbáltam találni egy ismerőst, akinek van ilyen. Jelentem, nem egy elterjedt kártyatípus. Nem találtam. Minden este újra ránéztem, végigkattintgattam a kósza szabad jegyeket, de még mindig nem akartam darabonként 380 dollárt rákölteni. Ákos a kijijin talált egy jegydílert, de végül nem hívta fel, parázunk a hamisítástól.

Egyik este rátaláltam 2 visszavásárolt jegyre, ami Amex áron került vissza az oldalra. Ééééés lecsaptam rá. A kezelési költségektől egyébként itt is hasraesel, a 199 CAD-os jegyre simán rászámolnak még 45 dolcsit, miért is? Kinyomtatni már nem kell, az egész rendszerük teljesen automatán működik, szóval bosszantó..

Márkot Gáborék fogadták be egy sleepoverre, örök hála!!, és a legnagyobb meglepetésünkre a gyermek akadály nélkül vette élete első máshol&szülei nélkül alvását.

Felkészülésképpen a bulira a youtubeon hallgattam a számokat, és rátaláltam egy dél-amerikában rögzített koncertfelvételre. Hallgatom, hallgatom, és megállapítottam, hogy nagyon csalódott leszek, ha Axl így fog énekelni. Vagy inkább: rikácsolni, elvékonyodott magas hangon. Úgy tűnt, nem a hanggal van gondja, hanem a levegővel, 1 hónappal ezelőtt még nem volt elég fitt, hogy végignyomjon 3 órát, vagy túl sokat szaladgált. Sokminden lehet, de mi nem tapasztaltuk. Talán jobb is, hogy nem augusztusban néztük meg Buffaloban :D.

És igen, 3,5 órát játszottak, régi számokat és a Chinese Democracy album dalait is, na ezeket nem sikerült megszeretnem. Pontosan kezdtek (??!!) és csodás zenei minőséget hoztak. Érdekes, hogy szinte csak ülőhelyeket adtak el az Air Canada Centre-ben, 2 kicsi VIP-közdőtér volt csak, de nem hiszem, hogy bárki végigülte a dolgot. Mi majdnem végig álltunk, csak az ismeretlenebb daloknál ültünk le kicsit pihenni.

Készítettem néhány képet, és megpróbálom a videót is feltölteni, néha engedi: lássátok-hallgassátok!

IMG_0501IMG_0498IMG_0497

Kiszabadulva, avagy nights out

Korábban írtam, hogy június és október között nem voltam kint, azaz nem jártam a városban este 7 után. Ezek az esti órák maradtak a családnak, és ez rendben is volt így. Kettesben sem mentünk szórakozni eddig, mert nem akartuk egy idegen nannyre bízni Márkot, akivel még közös nyelvük sincs. Moziba egyszer eljutottunk napközben, Ákos szabin volt aznap a vezetés vizsgája miatt, Márk meg akkor még a nyári daycare-ben. Ez a matiné pont ugyanolyan élménynek bizonyult, mint az esti mozi. Odabent úgyis sötét van :D.

Aztán közeledett a házassági évfordulónk, és szerettünk volna elmenni vacsorázni. Már majdnem sikerült meggyőznöm az egyik napközis tanárrnénit, hogy vigyázzon Márkra azon az estén, de aztán kiderült, hogy mivel az ő csoportjában van Márk, nem vállalhatja el. Vagy csak nem akart hétvégén esti időpontban is dolgozni, ki tudja? Végül a házinéninkre bíztuk a felvigyázást,ő már régebben ajánlkozott, nagyon szereti a kisgyerekeket. Pont felettünk lakik, a saját ágyába tudta lefektetni Márkot este, és még egy helyes kiskutyája is van. Hálásak voltunk neki, hogy lehetővé tette ezt a kis kiruccanást, és még azért sem tudtam igazán haragudni rá, hogy csak odaültette a gyereket a tévé elé. Szegény 4 házat gondoz, állandóan fáradt. Na mondjuk pont ezek miatt – a tévé és a fáradtság – hosszabb időre nem bíznám rá..

Közben alakultak a baráti kapcsolatok, társaságok, és elkezdtek jönni a meghívások az esti társas összejövetelekre. Egyik este Timiéknél dumáltunk éjjelbe nyúlóan az üzleti terveikről, múlt pénteken este pedig Magdával mentünk el kettesben vacsorázni a praktikus, de kissé fantáziamentes elnevezésű Sushi on Bloor intézménybe. A kaja minősége miatt egyértelműen megbocsátható ez a név :D, csodásat ettünk!! Az asztalra várni kellett kicsit, kevés van belőle, de ügyesen pörgetik a vendégeket. Aki befejezte a vacsorát, átmegy máshova ücsörögni, mi is így tettünk, így az utánunk következők sem maradtak éhesen ;-). A 15 perces várakozás pont elég volt egy 2 saroknyi sétára a Bloor Streeten, ami elég zsúfolt volt este 7 körül: fiatalok hordái bulira készülődtek, családok siettek a lefoglalt asztalaikhoz vacsorázni, a hajléktalanok kaszáltak a sok gyalogosnak köszönhetően, a rengeteg ázsiai étterem illatai fűszaggal keveredtek. Ilyen lehet Hong Kong, vagy nem, gőzöm sincs hogy ott is szívnak-e az utcán.

Az étlap kétségbe ejtően hosszú első látásra, és a szomszéd asztalokra nézve minden jól nézett ki. A tea, mizo leves és egy gombócnyi fagyi desszertnek minden vacsorához járt, na ezen legalább nem kellett gondolkodni. Magda már többször kóstolgatott itt, ő javasolta a Super Rolls kategóriát, innen választottunk, ő rendelt hozzá egy salátát, én meg egy appetizert. A sushiról eszembe jutottak a gasztro műsorok, és a textúrák – a sushim egyszerre volt ropogós és omlós, és az ízei.. hmmmm. Két problémám volt, hogy sosem tanultam meg pálcikával enni, és hogy a kb 8 cm átmérőjű tekercseket nem bírtam egyszerre a számba tolni. Na ezeket még gyakorolni kell :D. Itt is lehetett volna borozni, a zaj és tömeg miatt úgy döntöttünk, hogy keresünk egy másik helyet, ahol halljuk egymás hangját is. Koktéloztunk és dumáltunk még egy kicsit, aztán, mint jó családanyák, este f10kor hazaindultunk.

Ezen a héten kedden egy magyar csajokból álló társaság verbuválódott össze Ritának köszönhetően egy kellemes csacsogós vacsorára. Hatan voltunk összesen, a szervező a Coquin Restaurant-ot választotta helyszínnek. A hely fantasztikus, francia konyhát visznek, minden nagyon finom volt, amit kóstoltunk. Előtte itthon Márkkal már csipegettünk, ezért csak egy salátát választottam, és nem tudtam kihagyni a desszertet – Lemon tart brulée with fresh berries. Úrinő módjára rendeltünk egy üveg fehérbort, és a vacsora végén elfogadtuk a ház specialitását, ami egy shot volt presszókávéból (ez már eleve wow itt), kahluából és csokilikőrből. Örültem, hogy nem kellett vezetni utána ;-).A kiszolgálás is csodás volt, a felszolgálónk megjegyezte a rendelést, és a megfelelő ember elé tette a megfelelő tányért; visszajött megkérdezni, hogy minden rendben van-e; rendszeresen töltögette a vizespoharainkat; végtelenül kedvesen válaszolt minden kérdésünkre; kicsit beszélgetett is velünk; ja igen, és lenyomott velünk 1 shotot a végén, na ezt gondolom nem csinálja minden asztaltársasággal, mert akkor a műszak végére biztos nem tudna járni :D.

Nagyon örültem ezeknek az alkalmaknak, nemcsak a szórakozás miatt, hanem azért is, mert érdekes, új embereket, és főleg: itt élő sikeres nőket ismertem meg (még jobban). Könnyen találtunk közös hangot, és ebben biztosan segítenek a közös gyökerek, a kultúrális hasonlóság. Ugyanezt Magdával is érzem egyébként, csak ők már visszafelé készülnek Európába, és az itteni életnek inkább a negatív oldalát hangsúlyozzák ki. Most nekem az segít, ha a pozitívumok felé fordulok, és látok jó példákat arra, hogy ez sikerülhet. Köszi, csajok!!

Csak úgy zárójelben írom ide, hogy nagyon készülök az október 30-i Guns’n’Roses koncertre (újra 16 leszek egy estére, Yeeeeeeaaaahhh baby!!).

 

Elkezdődött a Halloween-verseny

Már október közepén elindult a házak feldíszítése, ezekkel az ijesztő, és általában vicces elemekkel. Most már nincs olyan gyalogos útvonal a suli felé, hogy ne találkozzunk ilyen “szép” kertekkel. És nem is akarjuk elkerülni, Márk minden nap a “szellemkastély” felé szeretne hazajönni. Az első éjszakán elég rossz álmai voltak, de gyorsan immunissá vált. Most már inkább kacag a nagy fekete macskán, amelyik mozgatja a fejét, és a 4 m magas Frankeistein figurán is. Bevallom, én egy kicsit félek ;-). Főleg amikor testrészek lógnak ki a földből a temetőnek berendezett kertekben. Brrrrr..

IMG_0401IMG_0400IMG_0399IMG_0398IMG_0397IMG_0396IMG_0395IMG_0394IMG_0393IMG_0362IMG_0359IMG_0358

Tök jó programok

Egy kis programajánló Torontóból gyerekeseknek:

  1. ROM, azaz Royal Ontario Museum

Gáborékkal bandáztunk itt a legutóbbi PA dayen (iskolai szünnap). A kiállításnak a töredékét sem sikerült bejárni, de így is láttunk dínókat, indiánokról (itt: first nation) szóló kiállítást, és alaposan megnéztük a játszóterületet is. Ez nagy élmény volt, beszéljenek helyettem a képek:

IMG_0279IMG_0282IMG_0284IMG_0285IMG_0287IMG_0291

IMG_0293

2. Ha Thanksgiving és Halloween között vagyunk, bármikor jöhet egy kis tökfaragás. A tököt pedig legjobb egy tökfarmon beszerezni:

IMG_0335IMG_0329

IMG_0311IMG_0325IMG_0323

IMG_0308IMG_0321

3. Ez már igazi Halloween program, a Nestlé csokigyár szervezte:

IMG_0346IMG_0352IMG_0353IMG_0354

Itt van az ősz, itt van újra..

Csak egy kicsit írok az időjárásról, aztán lesz még mindenféle más is. Szóval múlt hét keddre egészen fázós reggelek köszöntöttek ránk: tesztelgettem a Magyarországról hozott tavaszi-őszi kabátjaimat, de nem találtam olyat, ami alá ne kellett volna egy vastagabb pulcsi is. És ne korán reggelre gondoljatok, Márkkal általában f9 körül indulunk el az oviba. Péntekre viszont megjött az enyhébb idő, cserébe a társasházban (végre) rendesen elindult a fűtés – ez praktikusan 25 fokos hőmérsékletet csinált a lakásban, amit ezen a páratartalmon kánikulának éreztünk. Én egész nap nyitott ablakoknál – teraszajtónál tudtam csak elviselni a benti levegőt, és még most, szombat este is, ahogy írom ezt, nyitva van az ablak a nappaliban. Úgy tűnik, nehezen szabályozható ez a fűtés, regresszáltam is a jó 15 évvel ezelőtti lakótelepi kis lakásomba, ahol az egyetlen hőmérséklet-szabályozási lehetőség az ablaknyitás volt télen – és gyakran szükség is volt rá, annyira túl vot fűtve a ház.

A fényviszonyok is kezdenek megváltozni: reggel 7kor (állítólag :D) még sötét van, és délután 6-f7 felé már kezdődik az alkonyodás.

Fantasztikus emberekkel ismerkedtünk meg a közelmúltban, róluk mesélek még kicsit. 2 hete Gábor barátunk kisfiának a szülinapján belecsöppentünk egy kis magyar közösségbe, és mivel a gyerekek jól eljátszottak, volt lehetőség egy kicsit ismerkedni, beszélgetni is. Nagyon örültem, hogy az angolul társalgás sem maradt ki, mert egy vegyes házaspárral is találkoztunk, ők 4 éves kislányukkal érkeztek. Az itt megismert csajok most épp egy “girls wanna have some fun” estét tervezgetnek, amit alig várok!! Az eddigi kanadai életemben eddig 1x voltam a lakáson kívül este, amikor a házassági évfordulónkat ünnepeltük meg egy vacsorával 2 héttel ezelőtt. Szóval szomjazom a bulis programokat ;-).

A mostani hétvégén egy játszótéri ismeretséget fűztünk szorosabbra: Timi 7-8 éve él itt a férjével, és 2 kisfiukkal- egyikük Márk korú, a kisebbik 1,5 éves. Ebben a családban csak az anyuka magyar, a gyerekek 3 nyelvűek: magyarul, angolul, és héberül is tanulnak. Áthívtak minket ebédre, és egészen estig ott lógtunk. Náluk találkoztunk egy svéd házaspárral, akik 2 hónapja érkeztek az országba, és szintén hasonló korú fiúgyerekeik vannak. A gyerekek jól eljátszottak a pincében lévő szép és nagy játszószobában. Timiék nagyon jó környéken laknak, egy hatalmas házban. Kicsit elszomorított minket a tudat, hogy Magyarországon mi egy szép kertes házban laktunk és most egy bérházban, de közben hatalmas motivációt érzünk, hogy mi is előre lépjünk lakhatás tekintetében.  Nekünk egy kisebb ház is elég lesz, pl a mozi szobához nem ragaszkodom, és nem kell annyi hálószoba sem :D.

Tegnap estére Timi egy brainstormingra is elhívott, egy jövő nyárra készülő üzleti vállalkozás-ötletét beszéltük át. Nagyon izgalmas terveik vannak, és valami olyasmire készülnek, amiben már szereztem korábban tapasztalatot, kultúrálisan nagyon izgalmas közegben. Na, többet sajnos nem írhatok, majd ha megvalósult!

Ma reggeli Márk zárásként: szólt a Verdák zenéje, konkrétan a Route 66 című szám. Erre ő: “seventy-seven, eighty-eight, ninety-nine”. Az alábbi képet a suliban készítettem egyik délután:

IMG_0340

Yummy, ouch & wow

Észrevétlenül jelentek meg Márk hétköznapjaiban ezek a kifejezések, a címben szereplő sorrendben. Először a yummyt hallottam, talán 1 héttel ezelőtt, amikor elé került valami finomság.. azután feltűnt, hogyha beüti a lábát-kezét-fejét, ezt használja: ouuuuccch. Szerda este pedig, amikor Ákos vacsora után feltálalta a munkahelyi potlakról hozott répatortát, ezt hallottuk: WooooooooW!

Ha már itt tartunk, ma este, ha nem hallott jól valamit, ezt kérdezte: “What??” Egyik nap pedig a tanárnénije nevét próbáltam megfejteni. Kb így írnám le, amit mondott: Ms. Worcherstone. Utánakerestem, és Ms. Richardsonnak hívják.

Ja és a kis barátja a brazil Henrique, Márk folyton kijavít: “anya, nem Enrike, hanem Envíque!!” Ha már róla esett szó, elmesélem, hogy Márkkal együtt rosszalkodnak mostanában az oviban. Henrique szerintem most éli át az a hisztis-rosszalkodós-figyelemfelhívós időszakot, amit Márkunk kb 2 hónappal ezelőtt. Szerintem ennek elsősorban a változás az oka, mert ők kb 2-2,5 hónapja érkeztek az országba, de a tanárnénik és a szülők összefogva egy komoly programot állítottak össze a kisfiúnak a rosszalkodás megállítására. Kiscsillaggal, nagycsilaggal, jutalommal (visszakapja a könyveit és játékait). Mi úgy tapasztaltuk, hogy elmúlik ez az időszak magától is, de nem szólok bele a gyereknevelési elveikbe. Márkkal viszont megbeszéltük, segítsen Henriquének, és állítsa meg, ha butaságot készül csinálni. Már csak azért is, mert Henrique 1 évvel idősebb, és Márk szereti utánozni mindenben. Miatta kér főtt tojást snacknek, és felszeletelt, összegumizott almát. És “anya, Envíque anyukája banánt tesz a joghurtba”, Ok kicsim, akkor vigyél ma epres-banános ivójoghurtot ;-).

Holnaptól az oviban 4 napos hétvége lesz, pénteken “professional acivity day” (=PA Day) ami tanítási szünet, hétfőn pedig Thanksgiving, ami itt Kanadában október elejére esik.  A pulyka és a tökfaragás itt is hagyomány, kíváncsi vagyok mindkettőre!

Egy kicsit még a heti étkezésünkről képekkel:

Az első rakott krumpli hazai kolbásszal, a második pedig zöldséges quiche, mindkettő tetején szép narancssárga cheddar díszeleg. Yummy!!

Szülői Torontóban

Csütörtök délután volt a “Curriculum night” rendezvény a suliban, aminek az volt a célja, hogy a szülők megismerkedjenek a gyerekek napi tevékenységeivel, az oktatási filozófiával, a tanárokkal, és persze kicsit egymással is. Nem nevezném klasszikus szülőinek, mert nem esett szó arról, hogy mit kell behozni, mit csináljunk másképpen, vagy hogy mit kellene a közeljövőben beszerezni a szülők finanszírozásával ;-). Inkább ügyfélközpontúnak tűnt az egész, ahol az első számú ügyfél a gyerek, és a második legfontosabb a szülő. Röviden összefoglalva: újra meggyőződtem róla, hogy Márkunk jó helyen van!!

Az első dolog, ami újra és újra elbűvöl itt, az a szervezettség és a lazaság megfelelő aránya. 2×20 perces “bemutatót” szerveztek, közötte 10 perc szünettel – így a 2 gyerekes szülők, vagy felváltva anya-apa is kapott lehetőséget az ismerkedésre. Az iskolában működő daycare ezekre az idősávokra mindenkinek biztosított gyerekfelügyeletet, aki dobott egy emailt. És az osztálytermekbe mégis gyerekekkel érkező szülőkből sem csináltak gondot, hanem bevonták a gyerkőcöket, ahol csak lehetett – és ők nagyon lelkesen segítettek a terem és a játékok bemutatásban.

6:30-kor kezdődött a program, és mi sok vívódás után úgy szerveztük, hogy csak én mentem el. Márk mostanában este 7 körül kezd szétcsúszni, szegénykémnek kifogy az energiája ezeken az alvás nélküli napokon. Magunkkal vinni ezért nem akartuk, és Ákos elvállalta, hogy itthon marad vele, én meg próbáltam mindent megjegyezni és átadni.

A 7 órás időpontra a mi osztályunkból csak 4-en érkeztünk, mert a korábbi, 6:30-as időponton volt a teltház, és úgy tűnt, hogy nem is minden szülő jött el. Összesen 29-en vannak “az osztályban”, JK és SK (Junior és Senior Kindergarten = kb a középső és nagycsoportos óvodásnak felel meg) gyerekek kb fele-fele arányban. A vezető tanárnénink kicsit mesélt arról, hogy neki mi a fontos: 1) a gyerekek szeressenek ide járni, 2) tanuljanak meg alapszinten olvasni, mire 1. osztályba mennek és 3) fejlesszék a szociális képességeiket. Mindezekről kaptunk egy részletes tájékoztatót is, amiben leírják, melyiket mért tartják fontosnak, és mit fognak megtanulni a gyerekek a 2 éves időszak végére. És még tippeket is kapunk, hogy szülőként milyen játékokkal segíthetjük a gyermekeinket a fejlődésben.

IMG_20170930_0004_NEW-1

Megmutatták a termet is, ahol szülőként ritkán van lehetőségünk megfordulni. Reggel ugyanis az ajtóban köszönünk el a gyerekektől, a tanár néni ott fogadja őket egyesével. Márkkal azt játssza, hogy fokozatosan tanítgatja köszönni. Az első 1 héten hangos good morning!-gal fogadta, a második héten már Márk is válaszolt: good morning, és a most elmúlt héten már “How are you?”-t is kérdezett Ms Kam, amire Márk még nemigen válaszolt. Szerintem hamarosan fog ;-).

Visszatérve a teremre, a falakon a gyerekek alkotásai láthatók. Minden reggel olvasnak nekik egy mesét, és ehhez kapcsolódva készítenek valamit. Amikor ott jártam, éppen a gyerekek kezeinek papírból kivágott sziluettje volt felragasztva, és mindegyik kis tenyérbe ragasztottak egy-egy szivet. Egy mosómaci-gyerekről szóló mese kapcsolódott hozzá, aki óvodába ment, de napközben nagyon hiányzott neki az anyukája. Ezért az anyukája reggelenként adott a tenyerébe egy puszit, és ha magányosnak érezte magát, ezt szorította az arcához, hogy emlékezzen, az anyukája szereti őt. A kis “mosómacik” elkészítették a saját verziójukat, ráírták a nevüket (több-kevesebb segítséggel) és most a falon díszeleg.

A saját név leírása még kevés gyerkőcnek megy önállóan, ezért sárga kihúzófilccel a tanárnénik előkészítik a neveket, és ezt rajzolja át minden gyermek magának. Jó mókának tűnik ;-).

A terem másik felében egy kompletten berendezett Tim Horton’s található. Ez a legnépszerűbb kávéház-lánc itt Kanadában, a helyi Starbucks, az átlagos kanadai napi 2-3 alkalommal is megfordul itt: kávét visz a munkába, reggelizik, ebédel, baráti vagy üzleti megbeszéléseken vesz részt. A fiatalabb tanárnéni drámapedagógus, és elmesélte, hogy hosszabb távú szerepjáték-projekteken dolgoznak a gyerekekkel. Közösen kitalálták, hogy milyen témával kezdjenek – ez lett a kávéház; és együtt rendezték be, készítették el a díszleteket, és lesz ünnepélyes megnyitó is. Ezután bárki beállhat majd “dolgozni” vagy vendégnek is.

Megmutatták még a betűkirakókat, mesekönyveket, és a ládákban álló játékokat. Végre volt lehetőségem megkérdezni, rosszaságot csinál-e Márk, amikor ovis játékokat hoz haza a táskájában. Mert majdnem minden nap találok valamit :D. Azt válaszolták, hogy ááááá dehogyis, “no worries”, van belőle elég. Ha megunta, majd visszahozza ;-). Saját játékot bevinni viszont csak annak az 1 gyerkőcnek szabad, akinek a neve aznap a naptárban szerepel (ebből kaptunk mi is, kint díszeleg a hűtőnkön). Ennek az az oka, hogy nem tudnak vigyázni a behozott játékokra, és nem szeretnék összetört állapotban visszaadni.

A naptárban már láttam, hogy szokott lenni tornaóra, és könyvtár látogatás, ezt most meg is erősítették. Mondjuk az kicsit fura nekem, hogy a tesihez nem kérnek váltóruhát, de váltócipőt is hiába csomagoltam, mert ugyanabban a cipőben vannak bent, mint kint. Majd ha jön a latyakosabb idő, biztos nem bírják majd takarítással..

A rövid tájékoztató után egyenként is beszélgettem mindkét pedagógussal Márkról és a fejlődéséről. Ms Kam úgy jósolja, hogy karácsonyra már mondatokat fog mondani angolul, és a körülötte történtek nagy részét érteni fogja. Most is szívesen részt vesz minden játékban, feladatban, utánozza a többieket, de még nem feltétlenül érti, hogy mit miért csinálnak. Viszont mindent elismétel, amit mondanak neki, és általában elég 1-1 szót egyszer elmondani neki, utána már felismeri, sőt, használja is. Irigylem :D.

Beszéltünk arról is, hogy Márk nemigen szeret rajzolni, sőt, még szinezni sem. Aggódom, hogyan fog így írni, hiszen nem is fog a kezébe ceruzát. Megnyugtattak, hogy a suliban szokott rajzolni, kicsit kevesebbet ugyan, mint a kis barátja Henrique, aki tucatszám viszi haza a telerajzolt papírokat. Megbeszéltük, hogy a gyurmázás, és a kis lego is fejleszti a finommotoros képességeit, ebbe az irányba is terelgethetjük a játékát.

Nnnna és a számítógép.. Márk néha azért mond néhány szót a napi történésekről, csak nemigen tudjuk kontextusba tenni. Megvilágosodtam.. sokszor hallottam már Márktól, hogy :”computer, no!”. Ms Kam elmesélte, hogy van 1 tablet az ő asztalán, amit a gyerekek felváltva használhatnak. Nem minden nap jut idő minden gyerekre, és Márk    néha pont akkor nyúl utána, amikor pl készülnek ki az udvarra. Ilyenkor hallja a “compuer, no”-t. Azt is megtudtam, hogy Márk nagyon bele tud feledkezni a tabletezésbe, ezért ezen a héten pl a kis barátjával közösen kaptak egy feladatot, amit tablettel oldottak meg. Kétféle applikációt használnak: az egyik a betűk rajzolásában támogatja őket, a másik pedig az olvasást készíti elő. Mindegyik játéknak van álcázva. És nem tudnak vele órákat játszani, mert rengeteg más tevékenységük is van.

Huncutságokról is hallottam, Henriquével szoktak alkotni: aznap pl pont kiöntötték a vizesüvegük tartalmát a kajás dobozukba, onnan pedig az asztalra és az asztal alá. Ilyenkor higgadtan megkérik őket, hogy takarítsanak össze, és utána az egész csoport indulhat az udvarra játszani.

2 játszótér is van az udvaron, jól elválasztva egymástól: az ovisok a “gödörben”, az alsó szinten rohangálnak, ahol a játszótér is 4-5 éveseknek kialakított. Az iskolás korúak sportpályákat és magasabb mászókát, csúszdát használnak. Amikor hazafelé megyünk Márkkal, imád megállni a nagyobbaknak készült játszótéren, és egy kicsit játszani a “tilosban”. Én meg benne vagyok minden rosszaságban 3:).

Ha elolvasnád a többi tájékoztatót is a Curriculum Nightról:

IMG_20170930_0001-1

IMG_20170930_0002-1

IMG_20170930_0003-1